Thomas Vinterberg dán rendező olyasmire vállalkozott, amire nem sokan, mivel elég hálátlan feladat. Remaket készített egy remake-ből, vagyis csinált egy harmadik feldolgozást ugyanabból a témából. Ez nem tűnik akkora blaszfémiának, hiszen a klasszikus regényeknek az a sorsuk, hogy többször is feldolgozzák őket. Többször, kissé módosítva előadják ugyanazt. Gondoljunk "A nyomorultak", "A három testőr", "Egy tiszta nő" és egyéb francia-angol klasszikusok számos filmadaptációjára. A kérdés csak az, megéri-e. 

A válasz már most egyértelmű: nem. Ez esetben legalábbis. A BBC remek minisorozatokat indít brit klasszikusok feldolgozásaiból, talán a készítőknek el kellett volna gondolkodniuk azon, hogy egy sorozatban dolgozzák fel Hardy-nak ezt a művét, amely eredetileg a "Távol a tébolyult tömegtől" (Far from the madding crowd) címet viseli. Őszintén szólva fogalmam sincs, miért kellett címet változtatni, az eredeti legalább kifejező volt, mintegy allegorikusan utalt arra, mi is történik a szereplőkkel. Az is teljesen világos, hogy minden rendezőnek, forgatókönyvírónak joga van átértelmezni bizonyos módon egy adott regényt olyképpen, hogy közben a cselekményt, a fő szálakat nem változtatja meg, viszont a történet tálalása folytán az események más megvilágításba kerülnek. Ehhez viszont kell egy jó forgatókönyv, amely itt nyomokban sincs meg. A szereplők motivációi érthetetlenek, hacsak azt nem vesszük motivációnak, hogy mindenki a főhősnőt akarja birtokolni, de nem tudjuk meg, hogy vajon, mi olyan különleges benne és azt sem, hogy miért is nem kell neki senki azon kívül, hogy ő elég magának. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Bathsheba Everdene egy narcisztikus liba, aki már-már a pszichopátiáig imádja önnön lényét, hiszen ő az önállóság non plusz ultráját testesíti meg a viktoriánus Angliában, ezzel ellentétben viszont képtelen bármilyen értelmes, racionális döntést meghozni, saját érzelmei rabszolgája és az első szexuális fellángolásnál minden addigi elvét sutba dobja. Legalábbis ezen film szerint, mert hogy Hardy regénye nem pontosan erről szól. Sőt. 

A történetet eddig háromszor dolgozták fel. Először John Schlesinger 1967-ben Julie Christie, Terence Stamp, Peter Finch és Alan Bates főszereplésével. Hatalmas nevek és a film is nagyon jó. Vannak hibái, de van forgatókönyve és megőrzi a regény mondandóját. Másodszor a sorozatrendező Nicholas Renton rendezett belőle egy több, mint 200 perces négy részes minisorozatot 1998-ban, amely szintén - ugyan a maga módján - de hű az eredeti regénybéli történésekhez. Mindezt figyelembe véve nem látom értelmét, miért is kellett ez a változat Vinterberg-től, akinek korábbi munkái, "A vadászat" (2012) és a "Submarino" (2010) sokkal eredetibb és életszerűbb látásmódról adtak bizonyságot. A film egy bizonyos ponton túl nem csupán zavaró, hanem röhejessé is válik, a benne szereplő férfi figurák pedig nem hús-vér szereplőkké lesznek, hanem egy vicclapból kivágott kétdimenziós ügyefogyott balekokká degradálódnak le, akik a fent említett személyiségzavaros hölgyet próbálják meghódítani. Egyedül talán a színészi játék ellen nem emelhetek kifogást, habár azt fel nem tudom fogni, hogy a belga Matthias Schoenaerts hogyan kaphatta meg Gabriel Oak szerepét ilyen angol kiejtéssel, amilyen neki van. Nem arról van szó, hogy egy XIX. századi brit regényfigurát csakis angol színész játszhat el, de könyörgöm, legalább ne legyen olyan fake a kiejtése, mint ide Lacháza. Jelen sorok írója a híres "Ripper Street" TV-sorozatot is csak angol felirattal meri megnézni, mert a színészek olyan korhű dél-londoni cockney kiejtéssel beszélnek, hogy minden második-harmadik mondatot vissza kellene tekerni és meghallgatni újra. Másfelől Schoenaerts körülbelül annyira néz ki angolnak, mint az ízig-vérig brit Oliver Reed olasz rendőrfelügyelőnek a "Revolver" (1973) című filmben. 

A történet röviden annyi, hogy Bathsheba Everdene (Carey Mulligan) nagybátyjától megörökölt egy farmot, gazdaságot az 1860-as évek Angliájában. Kérői szép számmal akadnak, köztük a volt birtokos, ám időközben elszegényedett Gabriel Oak (Matthias Schoenaerts), akit éppen a hölgy vesz fel a farmjára, hogy meg tudjon élni. Egy ilyen férfi ma sem kellene senkinek, pláne nem egy gazdag nőnek, így ő bizonytalan időre kiesik a képletből. Nem úgy Bathsheba tehetős birtokszomszédja, a kissé korosodó, de magát jól tartó William Boldwood (Michael Sheen), aki szintén szemet vet a nőre. Ám a befutó és ezzel bonyodalmak elindítója, Troy (Tom Sturridge) őrmester lesz...

Mivel a filmből, a gyenge forgatókönyv miatt nem sok minden derül ki, az is félreértelmezve, szeretnék egy rövid, nem spoileres karakterrajzot felvázolni az egyes szereplőkről, röviden arról, az én olvasatomban, miről is szól Hardy eredeti regénye. A XIX. századi Angliában a fiatal lányok egyetlen kitörési lehetősége a szegénységből a házasság volt. A gazdag úrinők természetesen abban a korban is kedvükre szórakozhattak a férfiemberrel (elég csak Stendhal "Vörös és fehér" című művében, amely korban körülbelül Hardy regényével egy időben játszódik, Lucien Leuwen és Chasteller-né kapcsolatára gondolni). Miután Bathsheba Everdene megörökli nagybátyja farmját, hirtelen vidéki fruskából belecsöppen a jóba és egyik percről a másikra úrinőként kezd "funkcionálni". Gabriel Oak eredtileg azért nem kellett neki, ez időben még azelőtt történik, hogy az öröklés megtörtént volna, mivel úgymond nem szerelmes, Oak, a maga egyszerű, becsületes ember módján nem tudta elvarázsolni már az első pillanatban. Hardy szembeállítja egymással az első pillantásra történő szerelmet (amely mint később látható lesz, nagyon keserves és csalóka is lehet), illetve azt, ami ennél sokkal mélyebb tud lenni, amikor valakibe "menet közben" szeretünk bele, amikor az idők folyamán megtapasztaljuk, hogy valójában milyen ember is ő (csak mellesleg jegyezném meg, ennek aztán semmi köze a nők által sokszor emlegetett "kémiá"-hoz, amely a vulgáris kifejeződése annak, ha egy nő csupán a lábait akarja széttenni...). William Boldwood ellenben az óramű pontosságú gépember, akinek nincsenek érzelmei és csakis a munkának él. Legalábbis látszólag. Bathsheba önállósága, amely abban a korban példa nélkül álló volt egy nő részéről, azonban imponál neki és valami megmozdul benne. A hirtelen lánykérések akkoriban olyan gyakorinak számítottak, mint manapság a hosszas játszadozás a másikkal és annak érzelmeivel a nők részéről. Egy szegény, vagy szegényebb lány boldog volt, még ha nem is érzett semmit a férfi iránt, ha a gazdag földbirtokos nőül kérte. Boldwood nyugodt és gondtalan életet ígér a nőnek, de a nőknek éppen ez nem kell, főhősnőnknek sem. Nem kell neki unalmas férfi. Igaz veszélyes sem, csak látszatra legyen az (mert izgalmat szeretnének valódi veszély nélkül), minden látszat legyen és ehhez jön jól a divatkatona, Troy őrmester. Aki tudja, hogy mi kell egy nőnek. Látszat és semmi más. 

Az 1967-es filmben van egy találó mondat erre, amit Oak vág Bathsheba fejéhez: -Nem kellene egy olyan férfit hitegetnie, mint Mr. Boldwood. Elcsavarja a fejét, miközben csak szórakozik rajta. Ezzel elégíti ki a  hiúságát. Ez hitványság. Ezt ma úgy mondanánk, hogy a nőnek szüksége volt minderre, hogy egóját megerősítse. Természetesen az őszinteségért, a tényekért azonnali kirúgás jár Oak-nak. Másrészről  Bathsheba tudja, hogy a jó Troy őrmester nem őszinte csak teszi a szépet a laza, vagány viselkedésével, mégis ez a fajta viselkedés imponál neki és összetéveszti a szerelemmel. A lényegi különbség a három férfi között, hogy a nincstelen katona nem tesz házassági ajánlatot, mintha meg akarná őrizni a nő függetlenségét. Ami persze ismételten csak jó pont hősnőnknél. Ez lám nem akar birtokolni, nem tárgyként tekint rám, gondolja. Nem ígért szép életet, nem ígérte, hogy a tenyerén hord. Valóban nem, de azt legalább betartotta. 

A snájdig katonatisztek, a rosszfiúk, mindig roncsokat hagynak maguk után, s aztán a nő lelkileg tönkretéve és kihasználva kiköt egy Boldwood/Oak-típusú férfi mellett, hogy később minden férfiről elmondhassa, mekkora disznó, de azért titkon, nem múló tűzzel mindig csak nagy szerelméért epekedjen. Minden nőnek megvolt a maga katonatisztje. A kérdés csak az, túl tudott-e lépni rajta. 

Thomas Hardy legalább annyira  a"nők írója", mint ahogyan a filmvilágban George Cukor a nők rendezőjeként volt számon tartva. Ha bárkit is érdekel a fenti sztori, javaslom előbb megnézni az 1967-es változatot. Utána el lehet szórakozni Vinterberg alkotásával is egy sör mellett. Ha el nem alszunk rajta...