Ismered azt az érzést, amikor 150-el száguldasz egy motorral, megszűnik a külvilág, és végtelenül szabad vagy? Nem? Én sem. A Sons of Anarchy a legtöbb embert valószínűleg éppen ezért riasztja első látásra. Persze, van a motorozásnak egy szubkultúrája, akik számára mindez érdekes lehet, de minket többieket ugyan miért izgasson egy ilyen sorozat? Miért akarnánk eltölteni ebben a közegben majd' 100 órát? Viszont ha csak ez áll közted és a Sons of Anarchy között, akkor tedd gyorsan félre, és nézd meg egyben az egészet. Ugyanis ha sorozatrajongó sem vagy (ahogy én sem), akkor van egy plusz jó hírem; a Sons of Anarchy véget ért tavaly év végén, így nem kell szívnod a cliffhangeres epizódokkal, és pláne nem a cliffhangeres évadzáró epizódokkal. Kész van, és kerek az egész. A következőkben egy kis ajánlót fogsz olvasni, miért érdemes végig nézned ezt a sorozatot akkor is, ha eddig nem csigázott fel különösebben a motoros téma. Ja igen, és spoilermentesen.

Mindenekelőtt azonban úgy fair, ha beszélünk egy kicsit a negatívumokról. Akciójelenetek miatt például semmiképp se kezd el nézni a Sonst. Az a helyzet, hogy az akciók alacsony színvonalát, fantáziátlanságát még a sorozatokra jellemző kisebb költségvetésre sem foghatják rá . Egy 24-ben például sokkal ütősebb, kreatívabb, izgalmasabb, egyszerűen profibb verekedéseket, lövöldözéseket kapunk, mint a Sonstól. A 7 évad alatt például vagy 50x megtörténik a következő jelenet: SAMCRO rajtaüt valakiken, akik elmenekülnek, üldözőbe veszik őket, majd vagy elkapják a gaz ellent vagy nem. És valószínűleg ez az 50 nem is olyan túlzó szám, sőt lehet, hogy még keveset is mondtam. A másik probléma, hogy a Maffiózókkal vagy a Trónok harcával ellentétben, a Ments meghez hasonlóan szexet nem nagyon láthatunk ebben a sorozatban, de ha mégis, akkor a nők ebben a világban valamiért csakis és kizárólag ruhában hajlandóak közösülni. Egy mell, vagy formás női popó nem sok, annyit sem láthatunk, viszont a főhőst alakító Charlie Hunnam seggét megcsodálhatjuk jó párszor. Úgy látszik, ezt is megéltük, hogy egy sorozatban csak férfiakat lehet pucéran mutogatni. Viszont van egy nagyon jó hírem, ez elsősorban nem akció, vagy szex, hanem drámasorozat.

Mielőtt azonban rátérünk a dráma erősségeire, azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ez egy sorozat, sőt sikersorozat, és ilyen minőségében felmutatja e formátum előnyeit, hátrányait egyaránt. Mert igaz, hogy sokkal erősebb lehet a dráma, sokkal mélyebbek, sokkal szerethetőbbek a karakterek, de egy cselekményszálat gyakran el kell húzni 13-14 órán keresztül, ami elég sok, és hát nem mindig sikerült tökéletesen abszolválni. Itt is elég komolyan ingadozik a színvonal az egyes évadok között, de nem olyan vészes a helyzet, mint az egyébként általam kifejezetten nagyra tartott Ments meg esetében, ahol a harmadik évad után már csak néhány elvétve jó pillanatért volt érdemes megnézni a korábban remekbe szabott szériát. Összességében nagyon elhúzták a dolgokat, hét évad helyett elég lett volna öt, és akkor még tömörebb, még ütősebb, még jobb lenne a sorozat. Az évadok közötti különbségek egy külön, spoileres cikket érdemelnének, úgyhogy erről egyelőre ennyit.

A drámai elemekre visszatérve, a sorozat atyja, Kurt Sutter ezt nem pusztán csak a mai értelemben használt drámára értette, hanem visszanyúlt egészen Shakespeare-ig, egészen pontosan a Hamletig. Az alaptörténet hasonlóságait elég könnyen ki lehet szúrni, de még olyanokkal is alájátszanak, mint az apa szellemének megjelenése. No nem kísértet formájában, hanem régi naplók, levelek által, ami ráadásul a Hamlethez hasonlóan, komolyan formálja a cselekményt. A király és a királyné ősbűne a legmélyebb pokolba taszítja az egész birodalmat, és itt nem pusztán a halálra gondolok, mert az túl egyszerű, túl könnyű lenne, sőt sok esetben éppen ez jelenti a feloldozást, vagy a megváltást. A szőke kisherceg folyamatosan viaskodik az apa szellemével, örökségével, hogy aztán ez a harc csak az utolsó évad utolsó perceiben dőljön el. A shakespeari hagyományok nem csak az alaptörténetben érhetőek tetten, de bizonyos jelenetekben kifejezetten teátrálisnak mutatkozik a sorozat. Ezen felül egy sorstragédiát láthatunk, méregerős pillanatokkal, jól felépített karakterekkel, ahol a mesterhez hasonlóan gyakran éppen a kis félreértések, tévedések vezetnek a lehető legsúlyosabb, legkeményebb személyes katasztrófákhoz. És miközben ezek megtörténnek, úgy érzed, hogy a látszat ellenére ez mégsem véletlen, hanem sorsszerű. Egyszerűen így kellett történnie, mert nem is történhetett volna másképp. A Maffiózókkal, vagy a Breaking Baddel ellentétben például itt a család soha sincs, és törvényszerűen nem is lehet soha biztonságban.

A Breaking Baddel történő összehasonlítás egyébként gyakran adja magát. Bár a Breaking Bad egyértelműen színvonalasabb sorozat, bizonyos pontokon, legalábbis első látásra mutathatnak hasonlóságokat. A történet egy pontján a Sons of Anarchy főhőse is átmegy egy könyörtelen, manipulatív tömeggyilkosba. Engem ez mégis inkább A keresztapa 2-re emlékeztetett. Walter White ugyanis csak levette az álarcát, mikor kibújt a tanárbácsi külső alól, hogy megvillanthassa valódi énjét: Heisenberget. Michael Corleonét és Jax Tellert viszont a hatalom és a tágabb értelemben vett család taszította a pokol bugyraiba. Alapvetően két jószándékú, jólelkű emberről beszélünk, akiket a saját környezete alakított szociopata állatokká. Mert nem volt más választásuk. Walter sokszor dönthetett volna máshogy.

Viszont a sorozat hangulata mégiscsak a Breaking Badet idézi valamilyen szinten. Azért azt ne gondoljátok, hogy csak egy nézhetetlenül nyomasztó, kegyetlen dráma a Sons of Anarchy. Az elején, bármilyen beteg dolgok történnek is, kifejezetten vicces néhol. A motoros white trash elemekre elég rendesen rájátszanak, ami kellően szórakoztató, és remek poénok forrása, amit szerencsésen kihasználnak. A SoA nagy erénye egyébként hasonló a Ments meg-hez. Ahogy ott tagja lehettél a tűzoltóknak, úgy itt a motorosfalkához tartozhatsz, ezek a mocskos állatok belépnek az életedbe, és a haverjaid lesznek, velük lógsz, velük bánkódsz, velük örülsz, velük ülsz a sitten, vagy épp a motoron. És a mai, modern nagyvárosi élet nem nagyon engedi, hogy tartozz valahova, így ezek a sorozatok egy igencsak létező igényt elégítenek ki. A Sons romantizálja nekünk ezt az életformát, miközben semmi másról nem szól, minthogy ez az út csak a kárhozat felé vihet, bármit teszel, bármilyen ügyes, vagy okos vagy, hiába kevered jól a lapokat, a végére mindent elveszítesz. Épp ezért a hozzáállás miatt furcsa, hogy valódi Hell’s Angels tagok folyamatosan különféle szerepeket vállaltak, ezzel jócskán hozzátéve a hitelességhez, nem mintha az alaparcok nem lettek volna így is elég durvák.

Mert amúgy ez a sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy kurvajó karaktereket írtak, kurvajó színészekhez. E cikk keretein belül nem lehet felsorolni és kiemelni mindenkit, aki arra érdemes, és spoilerek nélkül se lenne sok értelme, így ez is külön cikkben lesz olvasható. De ugyanez igaz a remek betétdalokra. Kurt Sutter Tarantinohoz hasonlóan, rendkívül jó érzékkel választotta ki a dalokat, amelyek bár jelentősen eltérnek az ő stílusától, hatásában mégis simán utolérik a nagy mestert. Leginkább feldolgozásokat hallhatunk ugyan, de abszolút a jobbik fajtából, arról nem is beszélve, hogy mennyire remekül illenek a szövegek az adott jelenet kontextusához. Annyira jók a dalok, hogy még ilyet soha nem csináltam ugyan, de most összehoztam egy háromórás válogatást a Sons of Anarchyban hallható muzsikákról. Meg amúgy nem mellékesen a főcímzene is kiváló, ami nem utolsó szempont, ha tudjuk, hogy 92x kell majd végighallgatnunk. Egyébként maga a főcím ötletes, stílusos, és pont kellően rövid.

Mindenféle spoiler nélkül pedig a befejezésről is kell néhány szót ejtenem. A showrunner, Kurt Sutter gyönyörűen végigvitte a koncepcióját, az utolsó jelenet elképesztően ütősre sikerült. A sznoboskodó, jóízlésű énem pontosan és határozottan tudja, hogy a Breaking Bad utolsó részének visszafogottsága sokkal többet ér, mint a Sons of Anarchy kissé elnyújtott, és valljuk be, elég giccses zárójelenete, mégis ez utóbbi volt rám nagyobb hatással, igazi könnyekben kitörő katarzissal tett pontot az egyébként kiváló sorozat végére. Szóval… most már lehet, hogy csak egy Harley-t kéne venni. Meg egy jegyet a pokolba.