Mindig elszomorodom, ha egy film/sorozat olyan címferdítést kap, amelynek köze nincs az eredeti tartalomhoz. Persze jól hangzik, de jelen esetben a cím lefordítható, tehát körül sem kell írni, vagy kitalálni valami frappánsat. A magyar címválasztásból éppen az vész el, amit a sorozat sugallni akar: nevezetesen, hogy a "valódi nyomozók", éppen, mert ez a munkájuk, amire felesküdtek és nem csak egy jól hangzó szlogen, amelyet olyan idealista és a valóságtól ezer mérföldekre tanyázó sorozatokban lehet elsütni, mint például a T.J. Hooker, szóval a valódi nyomozók mindig utánamennek a nyomoknak, azok bárhová is vezessenek. 

Persze mindehhez ismerni kell az emberi természetet, amelyet a sorozat hihetetlenül sötét hangulata még sötétebbre színez. Két louisianai nyomozó történetén keresztül ismerünk meg egy gyilkosságsorozatot, amelynek szálai nemcsak hogy felsőbb körökbe vezetnek, befolyásos emberekhez, - így aztán senkinek nem érdeke, hogy az igazság kiderüljön - hanem ráadásul még az üggyel megbízott detektíveknek maguknak is segítségre volna szükségük életük rendbe tételéhez. Van olyan eset, amikor a fájdalom olyan nagy, mély és erős, s az eltéphetetlen kötelék még a halál után is oly intenzíven van jelen, amelyen semmiféle felejtés, idő és távolság nem tud segíteni. Ebben az állapotban találjuk Rust Cohle (Matthew McConaughey) nyomozót, aki elvesztette kislányát és ezen soha nem tudta túltenni magát. Emberi roncs lett, aki a munkába temetkezve próbál némi vigaszt találni kilátástalan, tönkrement életére, ezért is a gépember imázs, az embertelen pontosság, a már-már Mr. Spock-féle vulkáni logikai következetesség, a felszínen teljesen érzelemmentesen. A tragédia miatt, szétesett családi élete okán, Cohle-t áthelyezik az isten háta mögötti Louisiana egyik rendőrőrsére nyomozónak, az amerikai Dél-re, amely még most is, több, mint 150 évvel az Amerikai Polgárháború után is, másképpen működik, mint az északi területek, vagy egy New York. A hideg, de brilliáns Cohle társa a nagyszájú, nagydumás Marty Hart (Woody Harrelson) lesz, aki minden, csak nem a példa-nyomozó megtestesítője. Keményen iszik, felesége és gyermekei mellett szeretőt tart és úgy nagy ívben tesz a világra. Ő az a figura, aki sosem akar bajba kerülni és mivel mindig jól helyezkedik az életben, a kis, ártatlannak tűnő simlijei nem is derülnek ki, vagy ha igen, elsikálják őket, hiszen ezt a típust mindenki kedveli. A felszínen. Csakhogy Marty szerencsétlenségére, vagy éppen szerencséjére a nyakára ültetik Cohle-t és kapnak egy szimpla gyilkosságnak tűnő ügyet, amelyben egy fiatal prostit találnak egy fához kötözve holtan, rajta rituális jegyek, amelyeket kezdetben senki sem tud megmagyarázni. Csakhamar kiderül, hogy a környéken évekre visszamenőleg tűntek el emberek, vagy zártak le olyan eseteket, amelyek helyszínén ugyanolyan jeleket találtak, mint amely esettel nyomozóinkat megbízták. A helyi hatóságok nagyon gyorsan le akarják zárni az ügyet, közben azonban Cohle egyre több ellenséget szerez magának az osztályon viselkedése és mindinkább befelé forduló, önmarcangoló, önpusztító természete miatt. Marty személyes tragédiája is halad a nyomozással párhuzamosan a végkifejlet felé, mint egy hosszan elnyújtott agónia. Lassan, de biztosan kiderülnek a stiklijei és szemtanúi lehetünk, hogy egy alapvetően jólelkű, de gyenge emberből, hogyan válik szétesett ronccsá, ahol Cohle is tart. Tulajdonképpen az egyetlen szerencséje, hogy utóbbi mellette van, mert ez némi motivációt jelent számára, hogy foglalkozzon az üggyel, amelyet a hátára sem kíván púpnak. 

Történetüknek tulajdonképpen három fejezete van: az első, amely  gyilkosságok, eltűnések látszólagos felderítéséig tart, a második, amely 2002-ben zárul le, amikor látszólag végleg szakítanak egymással (Marty felesége törleszteni akar férjének a sok hűtlenség miatt és egy gyenge, életunt pillanatában elcsábítja Cole-t), majd a 2012-es év, ahol történetük folytatódik, mintha meg sem szakadt volna. A sorozat nem lineárisan mutatja be a történéseket, hanem egyszer csak utoléri önmagát, hiszen a jelenben (ez a 2012-es év) kezdünk a helyi rendőrőrsön, ahol hőseink is nyomozók voltak pár évvel korábban. Két új nyomozó hallgatja ki őket, mivel újrakezdődtek a rituális gyilkosságok, sőt, a nyomozással megbízott két zsaru egyenesen Cole-ra akarja kenni az ügyet. A két ex-nyomozó visszaemlékezéseiből rajzolódik ki a háttér sztori, amely annyiban pikáns, hogy miközben a képsorokon az eredetileg megtörtént események szemtanúi lehetünk, addig Cole és különösen Marty szájából néha csupán az ügy cenzúrázott változatát hallhatjuk. Woody Harrelson-t mindig is remek színésznek tartottam, annak ellenére is, hogy szupersztári státuszt sosem tudott kiverekedni magának szerepei révén Hollywoodban. Ám kit érdekel ez, amikor hallgatjuk az élményeit hihetetlen blazírtsággal előadó Marty-t, aki kihallgatóinak válaszolgat, s Harrelson már-már Robert De Niro-t idéző arcjátékkal és mimikával rukkol elő? Vagy amikor az utolsó jelenetek, utolsó képkockáin egy érzelmes jelenet kellős közepén találjuk hőseinket és Cole arról beszél (vigyázat spoiler veszély!), hogy amikor majdnem meghalt, úgy érezte van előtte valami és ott, a túloldalon a kislánya vár rá, s elsírva magát, megmutatta, hogy ő sem akart mást, mint a többi ember. Szeretet, családot, a szó szoros értelemben vett életet. Marty, aki egész életében kerülte az ilyen helyzeteket erre replikázva egyszerűen megfogta a vállát és a szokásos ügyetlenségével, de kedvesen próbálta elterelni a figyelmét a helyzetről. Nagyon nehéz jól megcsinálni az efféle jeleneteket, hogy ne legyen belőle utolsó hiteltelen gagyi, vagy szappanopera szerű ömlengés és csak igazán jó színészek képesek arra, amire ők ketten, hogy valami katarzisfélét keltsenek, márpedig belőlem ezt váltotta ki a záró jelenet. McConaughey pedig, akit én eleddig csak bájgúnárként csúfoltam magamban, megmutatta, hogy igenis lehetséges jó színésszé válni, persze ehhez megfelelő szerepek is szükségesek. Az utóbbi időben többször is próbára tette már magát olyan jelenetek tömkelegében, amelyeket nagyon nehéz hitelesen eljátszani (lásd a fentit, valamint a "Csillagok között" a lánya által küldött videón való elérzékenyülését), de ellenérzéseim ellenére sem tudtam beléjük kötni. 

Sőt, az ötödik rész egyik jelenetében, kihallgatás közben elkezd elmélkedni az életről, s eljut az M-elméletig, amely összekapcsolva a párhuzamos világok elméletével egészen lehangoló következtetésekre ad alapot számára. Eszerint a mi kis, jelentéktelen életünk lineárisan fut, amit mi időként érzékelünk, hiszen a halál feltalálta ezt a remek játékot, látjuk az időt, amely mint valami ragadozó les ránk és minden nappal, amelyet megélünk, saját végünket hozzuk közelebb. Ám ha kilépünk ebből a linearitásból egy magasabb síkra, ahol az idő egyfajta körforgás, akkor a halálnak sincs akkora jelentősége, csak a mi életünknek, mert az örök körforgásban újjászületünk ugyanabba az életbe, s tehetünk akármit, nem tudunk változtatni rajta. Ami lefutott, megváltoztathatatlan, nem emlékszünk az előző életciklusunkra, s ezért nem is tudjuk megváltoztatni a mostanit. Nincs olyan, hogy elkerülöm a hibákat, hiszen mi egyfajta lineáris időfogalom szerint élünk és így nem is tudhatjuk, mi lenne a jó döntés. Ha tudnánk, kicsit istenek lennénk, előre tudásunkkal. Aztán az őt kihallgató nyomozóknak felteszi a kérdést: -Ki tudja, hányszor folytattuk már le ezt a beszélgetést uraim? 

A "True detective" antológia, éppúgy, ahogyan az "Amerikai horror sztori", vagyis az első évadban történteknek nem lesz kihatásuk a második évadra és annak sztorijára. Teljesen más történetet kapunk, más színészekkel. Az viszont már most kijelenthető, hogy a második szériában fel kell kötniük a gatyát a készítőknek, mert nagyon magasra tették a mércét az első évad történetvezetésével, színészi játékával és hangulatával. Mivel két abszolút főszereplőt tár elénk a sorozat, ezért nyugodtan koncentrálhat rájuk, elmélyülhet a figurák érzelmi életében, hiteles karakterfejlődést produkálva. Az egyes részek szinte lökik előre magukat domino-elv szerint, szinte már várjuk az újabb részt, hogy megtudjuk, hogyan folytatódik két "valódi detektív", hús-vér ember és nem papírmasé figura élete. 

Második évad - előzetes

Nagyon hitelesnek tűnő érv az, hogy az egész ismerete nélkül a részeket megítélni botorság, mint ahogyan egy sportkocsit sem pusztán a bőr belső üléshuzat alapján ítélünk meg, ha csak ennyit ismerünk belőle egy nagy magazin címlapjáról. Ennek ellenére nem állom meg, hogy néhány szó erejéig ki ne térjek a főbb karakterekre és az őket alakító színészekre, mivel jelen cikk megírásakor négy rész már lement az évadból. Ez az évad sokkal több figura sorsát követi nyomon, mint az előző kétszemélyes monodráma, ennek megfelelően nehezebb dolga is van, nehogy elvesszen a  részletekben.

Ray Velcoro nyomozó (Colin Farrell) - A sorozat folytatja a félrecsúszott karakterek kivesézését. Velcoro nyomozó (vigyázat spoiler!) feleségét megerőszakolta egy pasas, akit a helyi hatalmasság Frank Semyon (Vince Vaughn) kiadott neki. Velcoro bosszút állt, de ez már nem hozta helyre kapcsolatát a feleségével. Az állandó tudat pedig felőrölte, hogy mi van, ha nem az övé a gyerek. Ezek után nem csoda, ha Semyon kifutó fiújává és beépített zsarujává vált, aki olykor megtesz neki kisebb-nagyobb szívességeket. Farrell-t mindig is nagy tehetségnek tartották, de olyan ez, mint az autósportban a jó képességű versenyző: ha nem jut jó autóhoz, soha nem mutathatja meg, mit tud valójában, márpedig Farrell eddig nem játszott olyan filmben, amelynek láttán valamiféle "hűha érzés" kerítené hatalmába a nézőt. A lecsúszott egzisztenciát kitűnően játssza (bár Bruce Willis-nél nem jobban), talán saját mértéktelen italozós múltja okán is, de azt hiszem, ha ez így folytatódik tovább a sorozatban, akkor ide kevés lesz a szomorúan, tágra nyitott szemekkel való tekintgetés jobbra-balra. 

Frank Semyon (Vince Vaughn) - Amikor először megláttam Vaughn-t bűnöző üzletemberként a sorozatban, szinte felkiáltottam: -Ne már! A színész számomra mindig is afféle Brendan Fraser-típusú figura volt, aki mindig naiv, udvarias fiatalembereket játszott habkönnyű komédiákban, egészen addig, amíg meg nem találta a múmia filmek rendezője. Vaughn-nál nem volt ilyen kiugrás. Egyszerűen korábbi szerepei alapján kellene komolyan vennem egy olyan üzletember szerepében, aki eleinte piszkos üzletekből tartotta fenn magát, majd meggazdagodása után megpróbálta legalizálni vagyonát és törvényes üzletekbe befektetni. Ám itt hirtelen megtapasztalja, hogy egy zugbár, amelyet a sarkon működtetett és némi kokain keresztülfolyt rajta még csak nem is hasonlítható ahhoz a korrupcióhoz, amely a "nagypályán" fogadja őt. A nagy üzletbe fektetett pénze elvész, amikor meggyilkolják azt az embert, akivel üzletet kötött és kiderül, hogy semmiféle papír nem legalizálja az ő tulajdonrészét. Egyszóval lehetséges, hogy én prejudikálok, de egyelőre nem bírom komolyan venni Vince Vaughn-t ebben a szerepben, bár nagyon igyekszik visszafogott lenni, ami a félelemkeltés hatásos eszköze (hatásosabb, mint a tombolás, ami általában a gyengék mentsvára) lehetne, ám ahhoz nem elég ha valaki 196 centi. 

Ani Bezzerides nyomozó (Rachel McAdams) - Az egész sorozat messze legellenszenvesebb, legproblémásabb karaktere. Egyelőre nem tudom, a készítők valóban így akarták-e, vagy így sikerült, minden esetre annyi a visszataszító jellemvonása, hogy egy bevásárlólistát teleírhatnánk vele. Mindig neki van igaza, sem a testvérével nem jön ki, sem az apjával (akit néhány jelenetben David Morse alakít kitűnően) és képtelen beismerni, ha hibázott, s annyiszor ismételgeti a "fuck" és "fuck you" kifejezéseket, hogy az embernek tényleg az jut eszébe, hogy a száját kellene kimosni egy kis házi szappannal. Ezek alapján nem meglepő, amikor őt nevezik ki annak a rendőri különítménynek az élére, ami belőle, Velcoro-ból és Paul Woodrugh (Taylor Kitsch) járőrből áll, hogy derítsék fel a Semyon-al kapcsolatban állt korrupt politikus halálának körülményeit, ami persze valójában senkinek sem érdeke (kivéve Semyon-t). 

Paul Woodrugh járőr (Taylor Kitsch) - A (vigyázat spoiler!) homokos motoros járőr figurája érdekes lehetne, ha jutna rá elég idő és nem Taylor Kitsch játszaná, aki olyan halovány, mint mindig. Egyszerűen nem jön át a képernyőn, hogy őt ez a probléma izgatja, vagy rejtegeti és lelki törést okoz az életében. Egyetlen szóval: hiteltelen. Ha százszor fényképeznénk le az arcát különböző pozitúrákban, akkor is ugyanazt az unott, semmitmondó, szépfiút kapnánk lencsevégre. 

A legjobb, amit négy rész után elmondhatok, hogy erősen közepes jellege van számomra ennek az évadnak. Ez persze mehet sokkal feljebb is, meg lejjebb is, egy azonban már most biztos: az első évad színvonalát és komplexitását - már most megkockáztatom - nem fogja überelni. Azért erősen reménykedem benne, hogy nem fog olyan mélységekbe alámerülni, hogy az HBO ne újítson be egy harmadik évadot. Hamarosan elválik...