„- Nem képezték ki ilyesmire.

- Mire, hogy lefeküdjön valakivel és hazudjon? Ő is csak nő, ért, amihez értenie kell.”

Amikor 11-12 évesen láttam videokazettán, akkor minden kétséget kizáróan ez volt a világ legjobb filmje. Sokkal jobban szerettem, mint az első részt, és nagyon tetszett ez a merész stílusváltás is. A rendező, John Woo korábbi, egyébként kiváló alkotásait (Ál/Arc, A bérgyilkos) szintén a Mission: Impossible 2-nek köszönhetően néztem meg. Nem tudnám elmondani, hányszor láttam összesen ezt a mozit, de hogy rengetegszer, az biztos. Viszont már évek óta nem néztem meg, azóta nagyon sok más film jött, sőt az akció műfaja is igencsak más lett azóta. Arról nem is beszélve, hogy a filmek nem változnak, az emberek viszont igen.

A Mission: Impossible hatalmas sikere után a készítők valószínűleg sejtették, hogy innen már nincs tovább: egy hollywoodi blockbuster ennél nem lehet sokkal fordulatosabb, vagy sokkal izgalmasabb, így meg se próbálták lemásolni, neadjisten fokozni az első rész erényeit, hanem egy teljesen másfajta kémfilmet forgattak le. Az első részben Ethan Hunt még nem volt rászorulva arra, hogy sokat lövöldözzön, vagy nagyon verekedjen, a film ezek nélkül is éppen elég feszültnek bizonyult.

A folytatás nemes egyszerűséggel dobta elődjének erényeit: ebben már nagyítóval se keressük annak fordulatait, vagy a Brian De Palmára olyannyira jellemző beállításokat, és a végletekig fokozott suspense-t. Ezúttal egyszerű a felállás, az első perctől tudjuk, hogy ki a jófiú, ki a rosszfiú, és hogy kik fognak életben maradni. Ez persze nem jelenti azt, hogy Robert Towne nem írta meg alaposan a forgatókönyvet. A történet kerek, logikus és kidolgozott, a párbeszédek pedig emlékezetesek, és ami a legfontosabb, az egész John Woo stílusához idomul. Az összeesküvés pedig nemcsak hiteles, hanem rendkívül jellemző Towne-ra is.  A mozi remek jelenetek sorozatából áll, kezdve a sziklamászással és Nyah beszervezésével, a lóversenyes izgalmakon át, egészen a bombasztikus akciófináléig.

A rendező, John Woo pedig tökéletesen hozta azt, amit elvártak tőle: az akciót. Eszébe sem jut feszültségteljes képsorokkal operálni, ehelyett rendkívül látványos és hangulatos akciójeleneteket láthatunk, főleg a történet vége felé. Ezekkel kapcsolatban ma már lehet azonban némi fenntartásunk: ilyen például Tom Cruise folyamatos önsztárolása, aki úgy néz ki ezekben a lassított felvételekben, mintha most szabadult volna egy L’Oreal reklám forgatásáról. Az akciójelenetek pedig rendkívül megváltoztak a Mission: Impossible 2 bemutatása óta eltelt 15 évben. Ez a film gyakorlatilag a ’90-es évek hollywoodi akcióinak betetőzése (mely stílust egyébként Hongkongból kölcsönöztek), amelyben a lövöldözések könnyed repülések, az üldözések valószerűtlen akrobatamutatványok, a puszta kezes küzdelem pedig balettkoreográfia (érdemes összehasonlítani a két szuperkém összecsapását, mondjuk a harmadik Bourne film hasonló jelenetével). Természetesen rendkívül látványos mindez, de realitásérzékünket kénytelenek vagyunk kikapcsolni, ha élvezni akarjuk a látottakat. John Woo, ha életművének fő témájában nem is, de az akciók stílusában 100%-ig megvalósította önmagát a rengeteg lassítással, a hatalmas robbanásokkal, és a duplapisztolyos repülésekkel.

Tom Cruise-tól – akkor, ha éppen el tudjuk viselni, amint lassítva lobog a csodálatos haja - ismét egy teljesen közepes alakítást kapunk. A hősnőt alakító Thandie Newton egy egzotikus és szexis vadmacska, de valahogy mégis kevés ebbe a filmbe, nem tudom róla elhinni, hogy mindkét ügynök ennyire bele legyen zúgva. A negatív szerepben Dougray Scott-ot láthatjuk, aki viszont igazán karizmatikusan alakít, nem mellesleg pedig a legjobb szövegek neki jutottak, így sikerült egy emlékezetes gonosztevővé válnia. Ving Rhames visszatért az első részből, kicsit humorosabbra írták a szerepét, és ha nem gondolunk arra, hogy mit csináltak vele Zedék a Ponyvaregényben, akkor nincs vele baj. Anthony Hopkins is feltűnik néhány rövid percre, de igazából bárkivel helyettesíthető lenne. Ugyanez igaz nagy kedvencemre, Brendan Gleeson-re, aki szintén nem tud kibontakozni. Hiába van tele a film jobbnál jobb színészekkel, csak Tom Cruise számít.

A Mission: Impossible 2 zenéje azonban nagyszerű. A sorozat (emlékszik még rá egyáltalán bárki?) zenéjét a Limp Bizkit kicsit felrockosította, ami rendkívüli lendületet ad az amúgy is ütős akcióknak. Nem mellesleg ők ekkoriban éppen ezzel a számmal (Take a Look Around) futottak be annakidején. A zene többi része hasonlóan remek, főleg ha kórusokra gondolunk.

A Mission: Impossible 2 pont olyan, hogy egy 12 éves srácnak a kedvence legyen a 2000-es évek elején, annak minden hibájával, és erényével együtt. Szó se róla, a mai napig rendkívül élvezetes, pörgős és látványos mozi. De azért az első rész sokkal jobban tetszett…