Vannak színészek, akik mindig meglepnek valamiféle extrával. Vagy azért, mert kibújnak a bőrükből és teljesen más karaktert láthatok tőlük, mint amit megszoktam, vagy azért, mert olyan szerepekkel is megpróbálkoznak, amelyeket alapvetően nem rájuk szabtak. Ez utóbbi esetek a neccesebbek, mert vagy egy tisztességes próbálkozás sül ki belőlük, ami tovább növelheti a színész ázsióját a szememben, vagy az egész díszzene kíséretében elmerül az óceán habjaiban, akárcsak a Titanic. 

Jesse Eisenberg nem egy átváltozóművész a színészek népes palettáján. Nem egy Dustin Hoffmann, Robert De Niro vagy éppen Al Pacino. Talán alkata miatt is, mindig egyfajta viselkedésmintát képviselt, az enyhén szociopata beütésű tinédzsert, akinek - bármi is legyen az - de van valami eltemetett problémája. A tinédzser szón persze fenn lehet akadni, hiszen Eisenberg már nem éppen tinikorú, ebben az évben betölti a 32-őt. Ami a szerencséje, az egyúttal a katasztrófája is: a kölyök képe. Éppúgy, ahogyan anno Matthew Broderick nem tudott öregedni és még harmincas éveinek közepén is teljfölösképű zöldfülűnek festett, ez igaz Eisenberg-re is. S most két filmben is megkínálták olyan szerepekkel, amelyek egyszerűen nem neki valók, nem rá szabták azokat. Nem pusztán azért, mert jelleme, karaktere és eddigi figurái alapján ne játszhatna mást is, mint a megszokott sablon fiúcskákat, hanem azért, mert az eredmény legalábbis kétséges. Nyilván, akik szeretik az alternatív karaktereket és ha felborul a papírforma kissé a filmekben, ujjongani fognak. Ám a papírforma ne azért boruljon, mert a karakter hiteltelen....

Ha előreugrunk az időben Jesse szerepelni fog a "Batman Superman ellen - Az igazság hajnala" című produkcióban. Egy olyan alakításról véleményt mondani, amelyet még nem is láttam, botorság volna, ezért csak a predikcióimat oszthatom meg a nagyérdeművel. Lex Luthor, a nagyformátumú gazember karaktere hálás szerep. Nem, nem igazán a Smallville-féle "tinisítésre" gondolok megint, hanem Gene Hackman nárcisztikus szociopata figurájára, vagy Kevin Spacey totálisan pszichopata szörnyetegére. Hagyjuk most azt, mennyire voltak jók ezek az alakítások saját közegükben. Mondandóm lényege, hogy komolyan lehetett őket venni, mint valós fenyegetést. Még akkor is, amikor a Gene Hackman-féle Lex Luthor hanyag eleganciával odaszólt Otis nevű segédjének: "Tudod Otis, bennünk csak egy közös van, a kétszázas szám. Nekem annyi az IQ-m, neked viszont a súlyod." Eisenbergtől nem igazán hiszem el, bármilyen alakítást nyújtson is, hogy tartani lehessen tőle. Egyszerűen a szó szoros értelmében nem egy "nehézsúlyú" valaki. Ezzel az erővel Victor von Doom szerepével is megkínálhatták volna. 

A "BeSZERvezve" pontosan ilyen "miscasting", vagyis rossz szereplőválogatás eredménye. A rendezővel, az iráni származású brit Nima Nourizadeh - vel nincs különösebb probléma, amit csinál, egy nagyon jó iparosmunka, igazándiból nem lehet megítélni, mire is lenne képes, lévén ez a második nagyjátékfilmje. Kristen Stewart, a női főszereplő olyan, mint mindig: hiteltelen. ahogyan a  Camp X-Ray (2014), ez a fura G. I. Jane torzszülött, sem tudta elhitetni velem, hogy ő most itt igazi színészi teljesítményt nyújt, úgy ez az alkotás sem. Topher Grace tomboló "én-vagyok-a -leghatalmasabb-seggfej-ügynök" CIA-s rohadékját pedig mintha egyenesen a rossz színészek könyvéből húzták volna elő. Mindent megtesz, hogy ellenszenves legyen, de pontosan ilyen túlhangsúlyozott és érzelmektől túlhajtott játékot láthatunk a latin szappanoperákban is. S hát villanásnyi szerepben megjelenik maga Bill Pullman is, akiről az alkotók nem tudták eldönteni, hogy komolyan vegyék, vagy csak egy paródia legyen a karaktere. Ám ez az egész filmre is jellemző. Miről is szól? 

(Vigyázat, spoiler veszély!) Mike Howell (Jesse Eisenberg) világ életében egy csomó szerencsétlenség volt. Nem elég, hogy semmihez sem ért igazán jól, mindösszesen a bolti eladóságig vitte egy félreeső kisvárosban, de még pánikrohamok is rátörnek, különösen akkor, ha el akarja hagyni a várost. Ez akkor igazán kellemetlen, ha az ember megígérte csodás barátnőjének Phoebe Larson-nak (Kristen Stewart), hogy Hawaiin fognak vakációzni. Persze Mike nem gondolkodik el azon, hogyan is lehetne pont neki ilyen, nála nőben klasszisokkal jobb barátnője. Egészen addig nem jut ez eszébe, amíg meg nem akarják gyilkolni. Színre lép egy rejtélyes CIA-s nő (Connie Britton), aki kezdettől fogva meg akarja menteni Mike-ot, lévén anno ő szervezte be egy olyan kísérletbe, amelyben közönséges halandókból különféle stimulációkkal (erre utal a film magyar címe is) szuperembert faragtak. (Spoiler vége!) Ennél a pontnál jutott eszembe, amit Kamal Khan mondott Bond-nak: "Sokkal körmönfontabbak vagyunk már annál, semhogy hüvelyszorítót és tüzes vasat használjunk vallatásra. A szódium pentatol számunkra pedig túlzottan nyers...sokkal jobban szeretjük a kurárét egy csipetnyi pszichedelikus kiegészítővel. Garantáltan megoldja az ember nyelvét. Sajnos azonban mellékhatásként maradandó agykárosodást okoz..."

Ez úgy tűnik az Eisenberg alakította karakternél is megfigyelhető, mert miután úgymond öntudatára ébred, nagyon nem úgy viselkedik, mint egy négyszázmillió dolláros tökéletes katona. S ha már ez utóbbi szóba került: midőn Adrian Yates (Topher Grace) CIA fejes megszemléli a bérgyilkosok állományát, akiket rászabadít Mike-ra, egy kamion hátsó részébe lép be, ahol úgy ülnek, mint a jegelt halak. Már csak az injekciós tű hiányzik a koponyájukból. Az alkotás végig nem tudja eldönteni, hogy komolyan vegye-e magát (már amennyire egy klisés, szappanopera jellegű és úgy is előadott filmnél ilyesmiről egyáltalán beszélhetünk), ezért kevésbé rossz és röhejes jelenetek váltakozását követhetjük nyomon. Persze, szórakoztató, mert a gyors vágások és a kamera trükkje egy 60 kilós, 170 centis emberből is nagy bunyóst farag, ám most azt kellene elhinnünk, hogy a kisportoltnak egyáltalán nem nevezhető Eisenberg IP mester, Jackie Chan és Jet Li egyszerre. Mivel a filmnek nincs igazán értékelhető háttér sztorija, magának a történésnek kellene elvinnie a hátán az egészet és fenntartania az érdeklődést. Ez úgy ahogy, sikerül is neki, mivel a néző túlfeszített érzelmeire apellál, lásd, amikor a hős vesztett helyzetből a földön fekve utolsó erejével még leszúrja a fölötte álló, diadalmasan vigyorgó gonoszt. 

Azért lehetne rosszabb is, de a forgatókönyvíró az egyes jelenetek köré jó kis gageket kanyarít és ezek kedvéért néha hajlandóak vagyunk szemet hunyni az eszméletlenül blőd sztori fölött is. Annyi biztos, hogy Eisenberg nem ezzel a szereppel fogja megváltani a világot és kitörni a neki megelőlegzett unalmas színész szerepköréből. Kíváncsian várom az új Lex Luthort...