Öt évad után véget ért a Robert Rodat által kitalált "Falling Skies" (nálunk "Éghasadás" címen fut), amelynek producerei között ott találjuk Steven Spielberg-et is. Rodat elég nagy név a szakmában, olyan filmeket írt már, mint a "Ryan közlegény megmentése", vagy "A hazafi". Nem is rajta múlott, hogy az ígéretes sorozat elmerült a családi melodráma és a tizenéveseknek szóló matiné műsorok mixelt tengerében. 

Ha manapság a mozinéző, vagy hardcore sorozat fan meghallja azt, hogy a téma idegen lények inváziója, csak legyint egyet. Nem azért, mert a téma érdektelen, hiszen ki ne rágná le a körmét, hogy mi fog történni egy jól megírt és felépített történetben, csakhogy éppen ez a bökkenő: nagyon kevés az ilyen irányú próbálkozás, ami pedig van, vagy komolyan kezdi és bohózatként végzi (mint sajnos a Falling Skies), vagy komolyan kezdi és kaszát kap, mint például az "Invasion" (2005) (nálunk "Rejtélyek városa" címen adták). Harmadik lehetőség a remake, mivel a TV-sorozatok producerei is abban a hitben élnek, hogy egy régi sorozatot ugyanazokkal a szereplőkkel folytatni nulla nézettséget jelent. Jó példa erre a "V" (Visitors - 1983-84), amelynek újraforgatott változata katasztrofális bukás lett. Kenneth Johnson, az eredeti sorozat atyja hiába lobbyzott egy folytatás mellett, szóba sem kerülhetett. 

Az "Éghasadás" nem épít eredeti ötletekre, a jól bevált receptet alkalmazza. Jobban mondva az egyik receptet, amikor a fenyegetés nyíltan és kendőzetlenül színre kerül, vagyis amikor az idegenek, akárcsak "A függetlenség napjá"-ban nyíltan támadásba lendülnek és nem beszivárgás taktikáját választják, mint mondjuk az "X-aktákban", vagy minden ilyen sorozat ősatyjában a "The Invaders"-ben (1967-68) (Támadás egy idegen bolygóról). Egy idegen faj az "esfeni" megtámadja a Földet és eleinte senki sem érti, mit akarnak tőlünk, azon kívül, hogy kolonializálni és terraformálni akarják a bolygót. Az emberek szövetségesre találnak egy másik idegen faj, a "volm" személyében, akik már régóta küzdenek az esfeni ellen, a sorozat szerint egészen sikertelenül. A forgatókönyvek gyengesége és folyamatos hanyatlása az évadok során elsőnek itt üközik ki. Viszonya az idegen fajokhoz egyébként is felemás, sokkal inkább a nomád emberi közösségek egymásra utaltságát próbálja meg hangsúlyozni, semmint valamiféle könnyű győzelmet sugallni az ellenség fölött idegen segítséggel. Ez rendjén is volna, hiszen a filmtörténetben rengeteg olyan rossz sci-fit készítettek (igen, a már említett "Independence day" is közéjük tartozik), amikor az emberi faj vesztésre állt, majd találtak valami földön kívüli szerkezetet, vagy segítséget kaptak más fajtól/fajoktól, támadtak (olyan technikával, amelyet elvileg meg sem érthetnek)  és garantált volt a gyors siker, nyilván, hogy a néző félelme elpárologjon és azonosulni tudjon "a jó fiúk mindig győznek" elvvel. Csakhogy itt a farkába harapó kígyó esetével van dolgunk. A volm ugyanis arra hivatkozva vonul vissza (így építik le a forgatókönyvírók), hogy az esfeni kihasználhatja, ha a Föld-nél csoportosítják erőiket. Ilyen módon az évadok felétől az emberek kezelik a volm technológiát, majd már az sem kell és az ötödik évadban eljutunk odáig, hogy tíz perc alatt végeznek sejtanalizálást egy teljesen idegen fajon, amelynek alkotóelemei még a periódusos rendszerben sincsenek benne, olyan elavult technológiával, amelyre Dr. Leonard McCoy azt mondaná, hogy "rosszabb mint a spanyol inkvizíció". Ráadásként az egyetlen árva volm, aki a Földön maradt ott áll mellettük és tágra nyílt szemekkel figyel, mint egy jómunkásember. 

Sajnos a karakterek esetében is ugyanilyen felemás a forgatókönyv. A központi figura Tom Mason (Noah Wyle), aki elveszíti feleségét és ezzel a nyakába veszi három fiú gyermeke nevelését egy olyan világban, amelynek erőszakossága és brutalitása hamar felnőtté avatja a legnagyobb zöldfülűt is. Mason történelemtanár, amely jól passzolt Wyle intellektuális stílusához és játékához. Akcióhősként ugyanis elég nehéz elképzelni, bár ezt is megpróbálta részben az évek során. A karakterének van mélysége és folyamatos változásokon megy át a súlyosbodó és egyre erőszakosabb helyzetnek megfelelően. Ám ez semmit nem ér, ha a figurák végeérhetetlen párbeszédekbe bonyolódnak egymással, ami úgy hangzik, mint a legolcsóbb szappanopera egyik röhejes jelenete. Nézzük, mire is gondolok. (Vigyázat enyhe spoiler veszély!) Midőn Tom Mason és csapata a mindent lezáró részben a washingtoni alagútrendszerben óvakodik előre számos esfeni gubót kerülgetve, az életveszély árnyékában olyan kijelentések hangoznak el a szereplőktől, mint: -Leszel a feleségem? -Micsoda? -Tudnom kell még ebben a percben, hogy leszel-e a feleségem, lehet nincs tovább! Vagy egy másik gyöngyszem, amikor Dr. Anne Glass (Mason szerelmi érdekeltsége) nemes egyszerűséggel közli Tom-al ugyanitt, a katakombák mélyén, hogy terhes, majd egymás nyakába borulnak, mint ahogyan egy romantikus, kosztümös kalandfilm végén Jean Marais öleli magához szíve hölgyét. (Spoiler vége!) Az adott kontextusban van valami röhejes, de legjobb indulattal is matiné feeling. A sorozatnak ugyanis nincs humora. Nem azt mondom, hogy kell lennie, minden áron, de az sokat tompítana az ilyen fantáziátlan, helyzethez nem illő interakciókon, ha az egyik szereplő legalább kikacsintana a néző felé, mintha azt mondaná, "figyelj haver, ez most nem száz százalékig komoly, én magam is nevetek rajta". Nem voltak sokkal jobb párbeszédek, vagy karakterfejlődés a már említett "Támadás egy idegen bolygóról" című sorozatban sem, mégis működött, mert a készítők kihasználták a helyzetből fakadó abszurditást, amin legalábbis mosolyogni lehetett. Emlékezetes számomra például az a jelenet, amikor David Vincent (Roy Thinnes) egy autóban ült az egyik, egyébként szemrevaló betolakodó lánnyal, aki persze meg akarta téveszteni. Idegen lány: -Mégis mi a terve? Mit tesz, ha elkap egy ilyen...lényt? Vincent: (rácsap a mellette lévő oxigén palackra) -Az a tervem, hogy életben tartom, ezért is hoztam oxigént. Idegen lány:(elsápad) -Oxigént? De hiszen...hiszen az mérgező! (feltépi a kocsi ajtaját és rohan) Vincent: (pisztolyt ránt, szintén kiugrik a kocsiból) -Hé, álljon csak meg! Ezen a ponton ért fülig a szám, mivel ez a jelenet annyira felesleges volt, annyira logikátlan, viszont megvolt az a bizonyos kikacsintás a néző felé. 

A sorozatban ráadásul túl sok a családi dráma és túl kevés a sci-fi szál. A második évadban szinte belefulladnak az ilyen irányú interakciókba és néha már én éreztem kényelmetlenül magam annyira a számba rágták az úgynevezett mondandót. Az esfeniken kívül van egy másik, tartalék rosszfiúja is a sorozatnak, John Pope (Colin Cunningham), aki méltó ellenpárja lehetett volna Masonnak, mondhatni a sötét oldala. Ezt eleinte meg is ragadta a forgatókönyv, hogy utána tökkelütött hülyét csináljanak szerencsétlen Pope-ból. Cunningham, akit a sci-fi rajongók a "Csillagkapu"-sorozatból ismerhetnek állandó visszatérő szereplőként Davis őrnagy figurájában, erőteljes, remek színész. Sajnos azzal viszont semmit sem tudott kezdeni, amikor karakterét az ötödik évadban hirtelen "a nagyon sötét oldalra" állították, majd ezzel mit kezdeni nem tudván, dorbézoló, gyengeelméjű, papírmasé figuraként végezte. Az utolsó évad egyébként is ilyen. A forgatókönyvírók egyszerre több irányvonalat tartanak a kezükben, aztán hirtelen elengednek ezt-azt és amikor ráeszmélnek, hogy itt elvarratlan szálak vannak, az lesz belőle, ami John Pope-ot érintette. Egy nagy semmi, amit teljes komolysággal vezetnek elő. 

Az utolsó évadot nézve az jutott eszembe, hogy Tom Mason gyakorlatilag olyan lett a végére, mint James Bond. Sosem lövik le egyenesen, mert azt az egy ártalmatlan lövést nem élné túl, ellenben a forgatókönyv mindig olyan képtelen helyzetekbe sodorja, amikor a végkimenetel csak biztos halál lehet. Kivéve, ha az ellenség kegyetlen és fájdalmas halálnemeken töri a fejét, amelyekkel még jól meg is kínozhatja szerencsétlent. Ezeket Tom rendre túléli, s így lesz aztán hús-vér szereplőből olyan képregényfigura, mint amilyen Bond-ból lett a "Moonraker"-ben. A játéktér is fájdalmasan beszűkült az előző évadokhoz képest. Néha már azt vártam, hogy mint egy videojátékban, mikor löki vissza egy láthatatlan fal az egyik szereplőt, aki túl messze kószált el a tábortól. A végjáték ugyanígy kritikán aluli. Összecsapott, összetákolt, az embernek olyan érzése van, mintha minden áron meg akartak volna már szabadulni a készítők Tom Mason-tól és embereitől és ezért készítettek egy mindenki számára megnyugtató, konszolidált befejezést, úgy gondolván, hogy ezzel mindenki happy lesz. Egy-két mellékszereplőt ki kellett azért nyírni, hogy a hatás meglegyen, de a végén a fő karakterek boldogan mosolyognak egymásra és átadják a sorozatot a feledés sűrű homályának. 

Megint egy ha...Mivel azonban az ilyen feltételes módú mondatoknak nincs értelme, ezért kénytelen vagyok megállapítani, hogy az erőteljes kezdés után gyors visszaesés következett, ami egy hihetetlenül lapos és semmitmondó befejezésbe torkollt. A remény hal meg utoljára, de remélem nem látunk több sci-finek/kalandfilmnek/horrornak, stb. álcázott szappanoperát.