Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

MESTERKURZUS – FEDERICO FELLINI: A SZÜLETETT HAZUDOZÓ

2015. szeptember 21. - Field64

Federico Fellini (Rimini, 1920. január 20. – Róma, 1993. október 31.) olasz filmrendező és forgatókönyvíró gyerekkora óta rajongott a filmekért. A filmkészítéssel az 1940-es években került kapcsolatba a neorealizmus nagymestere, Roberto Rossellini jóvoltából, aki mellett a szakma számos fogását elsajátította. Mások is pártfogolták a tehetséges fiatalembert. Hivatalosan Alberto Lattuada társrendezőjeként rendezett először. Nemzetközi hírnevét az Országúton (1954) című katartikus drámának köszönhette, amelyben felesége, a kivételes tehetségű Giulietta Masina játszotta a női főszerepet. Közös munkáik közül a Cabiria éjszakái (1957) szintén világsikert aratott. A neorealizmus kifulladása után Fellini az elsők között volt, akik reagáltak az aktuális társadalmi problémákra: érzékletes képet rajzolt az olasz értelmiség helyzetéről és válságáról, és legszemélyesebb élményeiből káprázatos, pazar fantáziával varázsolt csak rá jellemző, nagy hatású mozgóképeket. Ezek közül – az említetteken kívül – Az édes élet (1960), a Nyolc és fél (1963), a Fellini-Róma (1972), az Amarcord (1973) és a Fellini-Casanova (1976) a legjelentősebbek. Masinával való házasságát az egymás iránti szeretet és nagyrabecsülés tartotta össze évtizedeken át, noha a házastársi hűség a bennfentesek szerint nem volt a Maestro erős oldala. Fellini akarva-akaratlanul építette önnön mítoszát: egyszer született hazudozónak nevezte magát, és olykor tényleg nehéz eldönteni, hogy személyesnek mondott emlékeit vajon valóban átélte-e, vagy csak kitalálta őket.

federico02.jpg

KARRIERTÖRTÉNET

A gyermekkor

Fellini édesapja Urbano Fellini kereskedelmi utazó, édesanyja Ida Barbiani háztartásbeli. Az anyát kitagadták a szülei, amiért megszökött Urbanóval. A Fellini szülők házassága nem volt teljesen felhőtlen, az apa valószínűleg néha félrelépett. Federicónak két testvére született: öccse, Riccardo, és húga, Maddalena. Fellini hétéves korában járt először cirkuszban. Az élmény nagy hatással volt rá, noha a bohócokat inkább ijesztőnek, semmint mulatságosnak találta. Nem sokkal később megszökött egy vándortársulattal, ám a család egyik barátja fülön csípte, és hazavitte. A kissé magának való Federico szeretett rajzolgatni, és rajongott a képregényekért. Kilencéves korában papírból és agyagból bábokat készített, melyekkel saját szórakoztatására színielőadásokat tartott. Nem szeretett iskolába járni, bár nem volt éppen rossz tanuló. A cirkusz mellett a mozi világa is elvarázsolta: kétéves korától kezdve Rimini filmszínháza, a Fulgor állandó vendége volt. Ugyanis a mama imádott moziba járni, és mivel nem tudta kire hagyni a gyereket, mindig magával vitte. Federico tizenegy éves volt, amikor álnéven elküldte rajzait és képregényeit néhány firenzei és római lapnak. Évek múlva, amikor már nem is számított rá, megérkezett az első honorárium. Az akkor már tizenhét éves Federico Firenzébe ment, ahol mintegy fél évig gyakornokként dolgozott a 420 nevű vicclapnál. 1938 elején Rómába utazott. Szüleinek azt ígérte, hogy ott beiratkozik az egyetem jogi karára, ám az előadásokat végül nem látogatta. Ugyanakkor mint jogászhallgató, sikerült elkerülnie a katonai behívót.

federico04.jpg

A filmvilág előszobájában

Rómában Fellini ismét újságírással próbálkozott. A Popolo di Roma rendőrségi rovatánál dolgozott, majd a Marc’ Aurelio vicclaphoz került. Emellett a kis példányszámú Cinemagazzino nevű lapot is ellátta színes hírekkel, interjúkkal. E munka során ismerkedett meg a népszerű, de a sznobok által lenézett varietészínésszel, Aldo Fabrizivel, aki pártfogásába vette. A Marc’ Aureliónál Steno, a későbbi rendező (a Piedone-sorozat is a nevéhez fűződik) támogatta a tehetséges kollégát. Beajánlotta őt Mario Mattoli rendezőnek, aki új, fiatal tehetségeket keresett, hogy ötleteket szállítsanak friss szemléletű komédiái számára. Hamarosan mások is foglalkoztatni kezdték Federicót, aki tevékenységi körét rádiójátékok írásával egészítette ki. Az egyikben (Cico és Pallina) Giulietta Masina játszotta a női főszerepet. Fellini randevúra hívta a lányt. Egymásba szerettek, és 1943. október 30-án összeházasodtak. Giulietta rövidesen áldott állapotba került, de egy baleset következményeként elvetélt. 1945-ben a házaspárnak egy fiúgyermeke született, aki azonban csak két hétig élt. Az orvosok ezután közölték a színésznővel, hogy többé nem lehet gyermeke.

federico03.jpg

1944-ben Fellini Funny Face Shop néven egy üzletet nyitott, ahol De Seta, Verdini, Camerini, Scarpelli, Majorana, Guasta, Giobbe, Attalo, Migneco – és persze a saját – rajzainak eladásából élt. A rajzokat főleg amerikai katonákról készítették, és nekik is adták el. Egy napon maga a neves rendező, Roberto Rossellini látogatott el az üzletbe. Rossellini felkérte Fellinit, hogy működjön közre tervezett új filmje, a Róma nyílt város (1945) forgatókönyvének megírásában. A produkciónak egy vagyonos hölgy ígért anyagi támogatást azzal a feltétellel, hogy a főszerepet Aldo Fabrizi kapja. Fellinire mint jó barátra hárult az a feladat, hogy rábeszélje a szerepre Fabrizit, aki eleinte vonakodott, mert korábbi szerepkörétől eltérő figuráról volt szó. A Róma nyílt város – a női főszerepben Anna Magnanival – végül nemcsak hogy elkészült, de komoly szakmai és közönségsikert is aratott, egyike az olasz filmművészet legnagyobb klasszikusainak. Federico részt vett Rossellini következő filmje, a Paisà (1946) elkészítésében is. A közös munka nagy hatással volt rá: beutazta az országot, személyesen látta a háború pusztításait, megismerkedett az újjáépítés lázában égő emberekkel, és mellesleg a szakma számos fogását megtanulta Rossellinitől. A Paisa forgatása adott alkalmat Fellini rendezői bemutatkozására is: egy rövid snittet forgatott le Rossellini távollétében. 1947-ben mentora A szerelem címmel forgatott egy új filmet, amely két epizódból áll. Az egyik rész, A csoda főszerepét Federico játszotta, a női főszereplő Anna Magnani volt. Az epizódfilm jelentősége Fellini szempontjából leginkább az volt, hogy színészi oldalról is bepillantást nyerhetett a filmkészítésbe. Persze egy ideig még megmaradt a forgatókönyvírás mellett: Rossellinin kívül például Alberto Lattuada, Pietro Germi és Luigi Comencini számára dolgozott olyan írótársakkal, mint Piero Tellini, Steno és Mario Bonnard. Szaporodó szakmai tapasztalatainak köszönhetően hamarosan társrendezői feladatokat is kapott előbb Rossellini Ferenc, Isten lantosa (1950) című művében, majd Alberto Lattuada A varieté fényei (1950) című alkotásában. Utóbbiban a forgatókönyvírás mellett a szereposztást és a színészvezetést vállalta magára, az egyéb rendezői feladatokat még Lattuada végezte.

sceicco01.jpg

A fehér sejk

Michelangelo Antonioni 1949-ben L’amorosa menzogna címmel egy rövidfilmet forgatott a képes magazinok fumettinek nevezett képregényeiről. A sztoriból egy önálló filmnovellát írt, és felkérte Fellinit, hogy Tullio Pinelli és Ennio Flaiano társaságában írjon belőle forgatókönyvet. Mire a szkript elkészült, Antonioni megbetegedett. Miután felépült, egy egészen más téma keltette fel az érdeklődését. Alberto Lattuada nem vállalta el a fumetti témájú film megrendezését, elsősorban azért, hogy Federico kapja a megbízást. Fellini nagy nehezen talált egy producert Luigi Rovere személyében, aki hajlandó volt finanszírozni a kezdő rendező filmjét, amely A fehér sejk (1951) címet kapta. Federico ragaszkodott jó barátja, Alberto Sordi, valamint Leopoldo Trieste és Giulietta Masina szerepléséhez. Az egyetlen nap alatt játszódó komikus alkotás egy házasság válságát mutatja be. A történet szerint a Rómába érkező házaspár nőtagja romantikus fantáziáiban beleszeret egy divatos fényképregény hősébe, a fehér sejkbe. Megszökik a férjétől, hogy találkozzék álmai lovagjával. A valóság persze kiábrándító, a végén azonban minden jóra fordul. A nem túl jelentős, inkább kuriózumértékű filmben Fellini először dolgozott együtt Nino Rota zeneszerzővel, aki 1979-ben bekövetkezett haláláig állandó munkatársa és jó barátja lett. Említsük meg azt is, hogy Giulietta Masina rövid szerepe egy Cabiria nevű prostituált emlékezetes megformálása volt. A fehér sejk részértékei ellenére megbukott, és úgy tűnt, Fellini filmrendezői pályafutásának máris befellegzett.

vitelloni.jpg

A bikaborjak

Mégsem így történt. Fellini hosszas beszélgetéseket folytatott Ennio Flaianóval, és kiderült, hogy – talán azonos társadalmi helyzetük miatt – nagyjából közösek az ifjúkori emlékeik. Ebből a felismerésből született az az ötlet, hogy forgatókönyvet írjanak a kisvárosi, polgári származású aranyifjakról. Szerencséjükre egy firenzei kereskedő vállalta, hogy pénzeli a produkciót, amennyiben Firenzében forgatnak. A bikaborjak forgatása 1952-ben kezdődött, de a főszerepet játszó Alberto Sordi más irányú elfoglaltságai miatt elég nehezen haladt a munka. Amikor a mű elkészült, meghívták az 1953-as Velencei Filmfesztiválra, ahol megkapta az Ezüst Oroszlán- díjat. A történet öt ifjú mindennapi életét követi nyomon. A bikaborjak sikere elsősorban annak köszönhető, hogy az olasz filmek vonatkozásában az elsők között szólt az aktuális társadalmi kérdésekről kritikusan, de nem didaktikusan. Érződik rajta a neorealizmus hatása, de az azon való túllépés igénye is. Áthatja az a mélabús nosztalgia is, amely a művész későbbi alkotásainak egyik jellemző vonása.

vitelloni2.jpg

Fellini következő munkája nem egy újabb nagyfilm, hanem egy szkeccsfilm volt. Cesare Zavattini kérte fel a Szerelem a városban (1953) egyik epizódjának (Egy házasságközvetítő iroda) megrendezésére. (A másik három kisfilm alkotói: Michelangelo Antonioni, Francesco Maselli és Carlo Lizzani.) A forgatás úgy kezdődött el, hogy a forgatókönyv még nem volt kész, ezért a jeleneteket nagyjából a történések sorrendjében vették fel: ilyesmi viszonylag ritkán fordul elő a filmvilágban. A kritikusoknak tetszett a rövidfilm, jellegzetes neorealista műként értékelték. Fellini következő megbízatása A bikaborjakhoz kapcsolódott: a producerek fantáziát láttak egy olyan filmben, amely az egyik szereplő, Moraldo életét követné tovább. El is készült a Moraldo a városban című filmnovella, melyet 1954-ben publikáltak, ám maga a film végül nem valósult meg. Fellini ugyanis annyira aggódott évek óta kallódó filmterve, az Országúton (1954) miatt, hogy semmit nem volt hajlandó megrendezni addig, amíg azt el nem készítheti.

lastrada01.jpg

Országúton

A varieté fényei forgatásán Fellini felfigyelt egy különös artistapárra, és lejegyezte velük kapcsolatos gondolatait. 1951-es olaszországi utazásai során Tullio Pinelli forgatókönyvíró szintén a vándormutatványosok életét tanulmányozta. Fellini és Pinelli még 1951-ben hozzáláttak, hogy megfigyeléseik felhasználásával forgatókönyvet írjanak. A szkript el is készült, ám A fehér sejk kudarca miatt megvalósítása reménytelennek tűnt. A bikaborjak után Fellini megmakacsolta magát, és mindenre nemet mondott, amíg el nem készítheti az Országútont. Ennio Flaianót kérték fel, hogy segítsen megfelelő formába önteni a forgatókönyvet. Flaiano javaslatára átdolgozták Gelsomina karakterét: a korábbi intellektuális figurából a világot inkább érzelmi oldalról megközelítő, egyszerű lány lett. A bikaborjak velencei sikerének köszönhetően Carlo Ponti producer elvállalta az új film finanszírozását, Giulietta Masina szerepeltetését azonban csak úgy hagyta jóvá, ha a két férfi főszerepet amerikai színészek kapják. Fellini nem tiltakozott, mivel Anthony Quinn és Richard Basehart egyaránt megfeleltek az elképzeléseinek. A három szereplőre (Zampano, Gelsomina és a Bolond) koncentráló dráma három kulcsfogalom köré épül: szeretet, áldozat és megváltás. Kiemelkedő jelentőséget kapott a zene is, a Nino Rota által komponált trombitadallam. A kész film Velencében került először a közönség elé, 1954-ben: óriási sikert aratott. Nem lehet azonban elhallgatni, hogy annak idején sok támadásban is részesült: egyes kritikusok a neorealizmus elárulásaként értékelték. Különös módon később maga Fellini sem szívesen beszélt erről a művéről. Igaz, az ő indokai egészen mások voltak: úgy vélte, túl sokat foglalkoznak ezzel a filmjével, és sokkal kevesebb figyelmet szentelnek a többire, különösen az éppen aktuálisra. Tény viszont, hogy az Országúton tette valóban világhírűvé Fellinit. (Érdekes véletlen, hogy „lelki társa”, Ingmar Bergman is szinte ugyanakkor, 1953-ban forgatott egy cirkuszosokról szóló drámát Fűrészpor és ragyogás címmel.)

bidone01.jpg

Szélhámosok

Fellini következő néhány filmjének központi helyszínéül Rómát választotta. Első „római film”-je, a Szélhámosok azonban megbukott az 1955-ös velencei filmfesztiválon. Ennek oka valószínűleg abban rejlett, hogy az Országúton lázában égő szakma és a közönség egy újabb nagy hatású, de mégis az előzőre hasonlító mesterművet várt a rendezőtől, ám ez az elvárás nem teljesült. A Szélhámosok Fellini pályafutásának talán legnagyobb bukása lett, értékeire évekkel később figyeltek fel. A történet római csalók szélhámosságait mutatja be: egyikőjük végül megbűnhődik mindazért, amit elkövetett. A film eredetileg két és fél órás lett volna, ám a producer kívánságának engedve Fellini megrövidítette. A velencei bukás után, de a külföldi forgalmazhatóságban még bízva, további vágásokra került sor. Fellini épp az ilyesmik miatt soha nem szerette újra megnézni a filmjeit: ő úgy emlékezett rájuk, ahogyan leforgatta őket, és nem úgy, ahogyan végül különféle kompromisszumok árán moziba kerültek.

cabiria01.jpg

Cabiria éjszakái

A Szélhámosok forgatását rendszeresen megzavarta egy Wanda nevű prostituált, aki dühös szitkokkal árasztotta el a stábot. Fellininek végül sikerült „megszelídítenie” a lányt, akinek különös személyisége mély benyomást tett rá. Jól emlékezett még A fehér sejk prostituált szereplőjére, Cabiriára is, és figyelemmel kísérte azokat az aktuális újsághíreket, melyek egy utcalány meggyilkolásáról szóltak. E motívumok alapján született meg a Cabiria éjszakái (1957) forgatókönyve. A munkában egy öntörvényű tehetség, az íróként akkor már jól ismert Pier Paolo Pasolini is részt vett. A producerek viszont elborzadtak a gondolattól, hogy pénzükkel egy prostituáltról szóló filmet támogassanak. Végül Dino De Laurentiis engedett, de ragaszkodott ahhoz, hogy Oscar szerepét egy francia színész, François Périer kapja: vele Fellininek ugyanolyan szerencséje volt, mint korábban Anthony Quinn-nel. A női főszerepben Giulietta Masina feledhetetlen alakítást nyújtott: kihasznált, kisemmizett Cabiriája a legnagyobb csalódás után is visszanyeri szinte már naiv hitét az emberekben, az Élet csodájában. A katartikus hatású filmdráma az Országútonhoz mérhető világsikernek bizonyult, és szintén megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. A Cabiria éjszakái esetében is szükség volt azonban rövidítésekre, az egyház ugyanis kifogásolta az „irgalmas szamaritánus” zsákos ember jelenetét. Noha bizonyos kivágott jelenetek még az 1990-es években is megvoltak, maga Fellini sosem gondolt arra, hogy visszaillessze azokat a világsikerű változatba.

dolc_vita01.jpg

Az édes élet

Fellini következő filmterve, az Utazás Anitával – melynek főszerepére Gregory Pecket és Sophia Lorent szemelték ki – meghiúsult. (A történetből 1979-ben Mario Monicelli forgatott filmet Goldie Hawn és Giancarlo Giannini főszereplésével. A mű nem aratott sikert. Fellini azt állította, meg sem nézte, de az érte járó jogdíjról természetesen nem mondott le.) Helyette Az édes élet (1960) elkészítésébe fogott, ám az előkészületi munkák különösen sokáig elhúzódtak. A film alapjául a Moraldo a városban című filmnovella szolgált, melyet Fellini – munkatársai segítségével – többször is átírt. Az eredeti változat A bikaborjak főhősének római kalandjait követte volna nyomon. A Cabiria éjszakái világsikere után szerencsére már nem jelentett különösebb problémát vállalkozó szellemű producert találni az új filmhez. Marcello, az újságíró szerepére a pénzemberek anyagi megfontolásokból Paul Newmant javasolták, Fellini azonban elutasította a javaslatot. A szerephez ugyanis megnyerő, de átlagos arcra volt szüksége, ezért választása Marcello Mastroiannira esett, akivel kitűnően tudott együtt dolgozni. Steiner szerepére viszont maga Fellini szeretett volna megnyerni egy amerikai sztárt, Henry Fondát, ám a konkrét szerződésig nem sikerült eljutni: a figurát végül a francia Alain Cuny játszotta el. Kitűnő színésznőket sikerült megnyerni a fontosabb női szerepekre Anita Ekberg, Anouk Aimée, Nadia Gray, Magali Noël és Yvonne Furneaux személyében.

fellinianita.jpg

A két és félórás Az édes élet egy fiatal, jobb sorsra érdemes újságíró életének egy szeletét mutatja be, vergődését három nő között, tehetsége elfecsérlését az „édes élet” pillanatnyi örömeire. A dráma terjedelmes hosszúsága ellenére világsikernek bizonyult. Az eredeti cím (La dolce vita) azóta számos nyelvben használatos fogalommá vált, ahogyan Az édes élet egyik szereplőjének nevéből (Paparazzo) ered a gátlástalan lesifotósok közkeletű elnevezése, a paparazzi is. A siker mellett azonban kijutott a támadásokból is: Olaszországban sokan botrányosnak találták a filmet, számos templomban egyenesen miséket celebráltak Fellini lelki üdvéért. Az édes élet anyagi sikere nyomán Federico és producere, Angelo Rizzoli közös filmvállalatot hoztak létre Federiz néven, de a fiatal tehetségek támogatására létrejött vállalkozás rövid életűnek bizonyult. Eredetileg Pasolini is a Federiz égisze alatt rendezte volna első játékfilmjét, A csórót (1961), a munkát azonban pár nap után leállították, és a film csak Alfredo Bini producer színre lépésének köszönhetően valósulhatott meg.

antonio01.jpg

Alkotói válság 1: Doktor Antonio megkísértése

Cesare Zavattini javaslatára Carlo Ponti 1961-ben elvállalta egy négyrészes szkeccsfilm anyagi támogatását. Az epizódok megrendezésére Fellinit, Luchino Viscontit, Vittorio De Sicát és Mario Monicellit kérte fel. (Szó volt Rossellini és Antonioni közreműködéséről is, de ők kiszálltak.) A mű a Boccaccio ’70 címet kapta. A klasszikus szerző neve az opusz szellemiségére kívánt utalni, a „70” tréfás célzás volt arra, hogy a merésznek szánt filmet a cenzúra valószínűleg csak 1970-ben fogja engedélyezni. (Azonnal engedélyezték.) Fellini epizódja, a Doktor Antonio megkísértése vált a legismertebbé, bár jómagam nem mondanám, hogy az is a legjobb. A címszereplőt felháborítja egy tejreklám óriásplakátja, amely Anita Ekberget ábrázolja. A férfi fantáziájában a plakátfigura megelevenedik… Fellini szándéka az volt, hogy az elfojtott szexualitás elemi felszínre törését ábrázolja parodisztikus módon, de koncepciója nem talált megértésre a közönség körében.

otto.jpg

Alkotói válság 2: Nyolc és fél

Az édes élet után megromlott Fellini egészsége, orvosai javaslatára szanatóriumba vonult. Ott kezdett körvonalazódni benne egy újabb film terve, amelybe a korábbiaknál is több személyes élményt és kínzó problémát dolgozott bele. Ennek köszönhetően vált a Nyolc és fél (1963) a filmtörténet első igazi önvallomásává. A cselekmény felszínén elvileg csupán arról van szó, hogy egy filmrendező válságba kerül, és nem képes arra, hogy új alkotását elkészítse. Valójában azonban a filmbeli rendező, Guido (Marcello Mastroianni) történetén keresztül Fellini egyrészt az olasz értelmiség válságáról tudósít, másrészt önvizsgálatra buzdítja a nézőt is: azt sugallja, hogy külső tényezők helyett sorsunk jobbra fordulását belső tartalékainkból, önmagunkra támaszkodva kell megvalósítanunk. Szinte rendhagyónak mondható módon – produceri óhajra – a rendezőnek ismét változtatnia kellett, ezúttal a befejezésen. A Nyolc és fél volt az első a „fellinisen bonyolult” alkotások közül, annak idején sokan nem is értették szimbólumait és utalásait. Mindenesetre ettől kezdve Fellini munkáiban a látvány vált elsődlegessé, de egyáltalán nem öncélúvá.

giulietta01.jpg

Júlia és a szellemek

Javarészt egy spiritiszta médium naplója adta az ötletet a Júlia és a szellemekhez (1965). Fontos privát szempont volt az is, hogy Fellini nagyon szeretett volna még egy filmet forgatni Giulietta Masinával, hogy képességeihez méltó szerepet adjon feleségének, akinek karrierje közös filmjeik világsikere ellenére sem alakult túl jól. A történet Júliája rádöbben arra, hogy férje megcsalja, és magányában szellemidézésre adja a fejét. A kiindulópontot a Fellini házaspár magánélete jelentette. Évek múlva derült csak ki, hogy annak idején Masina valóban gyanakodott arra, hogy Federico megcsalja, ezért magándetektívvel figyeltette meg. A gyanú egyébként egyáltalán nem volt alaptalan, sőt Fellini titokban annyira kitárulkozott a filmben (vagy csak annyira tapintatlan volt?), hogy Giulietta mellett két szeretőjének is szerepet adott: Sandra Milo játszotta Júlia kikapós szomszédasszonyát, Caterina Boratto pedig Júlia anyját. Az európai kritikusoknak nem tetszett a Júlia és a szellemek, felületesnek tartották, az Egyesült Államokban viszont el voltak ragadtatva az opusz sziporkázó képi világától. Maga Fellini azonban szintén elhibázottnak tartotta ezt a munkáját, és belátta, hogy jobban kellett volna hallgatnia Masina tanácsaira, mert felesége már forgatás közben figyelmeztette arra, hogy egy férfi gondolkodásmódját erőlteti egy női szerepre. Ő akkor azzal hárította el Giulietta érveit, hogy felesége csak a saját szerepén át látja a filmet, neki viszont mint rendezőnek a mű egészére van rálátása.

toby01.jpg

Mastorna és Toby

A Maestro 1964-ben kezdett dolgozni a Mastorna utazása forgatókönyvén: a filmet titokban élete fő művének szánt. 1965 végén fejezte be a munkát, és sikerült egy vállalkozó szellemű producert találnia a megvalósításhoz. Aztán váratlanul hosszabb időre kórházba került. Mire felgyógyult, úgy érezte, erejét meghaladja a tervezett film. Már álltak a díszletek, indulhatott volna a forgatás Ugo Tognazzi főszereplésével, amikor Fellini bejelentette, hogy mégsem forgatja le a filmet. A példátlan döntés egyik következményeként egy ideig nem talált újabb producert, aki hajlandó lett volna anyagilag támogatni egy újabb filmtervét. (A legenda szerint eredetileg a Nyolc és félt is le akarta mondani, de akkor még meggondolta magát.) Az 1960-as évek végén még tartott a szkeccsfilmek divatja. Francia producerek egy háromrészes epizódfilm elkészítését kezdeményezték Különleges történetek (1968) címmel. Elképzelésük az volt, hogy mindegyik epizód egy-egy Edgar Allan Poe-novella feldolgozása legyen. Különböző sikertelen egyeztetéseket követően Roger Vadim, Louis Malle és Federico Fellini mellett döntöttek. Ezzel a filmmel kezdődött a Maestro együttműködése Bernardino Zapponi forgatókönyvíróval. Több lehetőség mérlegelése után a Belzebubé a fejem című novellát választották, de végül csak a csattanóját tartották meg. A Toby Dammit címet adták az epizódnak. A sztori címszereplője (Terence Stamp alakítja) egy Rómába érkező sikeres, de kiégett filmsztár, aki az alkoholtól elbódulva egy őt labdázni hívogató kislányról fantáziál, de a gyerek valójában a halálba csalogatja, amely egy eszeveszett éjszakai autós száguldás végén vár rá. A csattanós történet egy olyan világot ábrázol, ahol a valódi értékek veszendőben vannak, és a művészet is elsekélyesedik. Ez a gondolat egy egész estés filmben bontakozott ki, amelyhez Titus Petronius Arbiter töredékesen fennmaradt műve, a Satyricon jelentette a kiindulási alapot.

satyricon01.jpg

Fellini-Satyricon

Fellini érdeklődését igazából a klasszikus mű hiányzó részei keltették fel. Úgy tekintett a filmre, mint egy sci-fire, amely a jövő helyett a múltban játszódik. Alberto Grimaldi producer jóvoltából a United Artists is beszállt a készülő mű finanszírozásába. Az amerikai cég oly sokat várt Fellinitől, hogy megvásárolta Gian Luigi Polidoro ugyanakkor forgatott Satyricon-filmjének amerikai jogait, hogy visszatartsa a konkurens produkció tengerentúli premierjét Fellini alkotásának bemutatójáig. Fellini két ismeretlen fiatal színészt, a brit Martin Pottert és az amerikai Hiram Kellert szerződtette a főszerepekre, utóbbit állítólag Franco Zeffirelli ajánlotta figyelmébe. A forgatást nagy médiaérdeklődés kísérte. A stábot meglátogatta Roman Polanski és szépséges felesége, Sharon Tate is, aki néhány hónappal később brutális gyilkosság áldozatául esett. Gideon Bachmann a Ciao Federico (1971) című dokumentumfilmben örökítette meg a forgatás eseményeit. A Fellini-Satyriconról (1969) az olasz sajtó már előzetesen és látatlanban úgy írt, mint az 1969-es Velencei Filmfesztivál biztos győzteséről. Ez meglehetősen felbőszítette Pasolinit, aki csípős hangvételű jegyzetben kelt ki azok ellen, akik tekintélyelv szerint osztogatnák a díjakat, ahelyett hogy hagynák magukat a műveket versenyezni. (Pasolini talán legnehezebben befogadható filmjével, a Disznóóllal vett részt a rendezvényen.) Mindazonáltal maga is úgy gondolta, hogy Fellini filmje biztosan nagy élmény lesz, és igen gúnyosan kritizálta Szergej Jutkevics szovjet rendezőt, aki sértő megjegyzéseket tett az olasz versenyfilmekre. A Fellini-Satyricon azonban csúnyán megbukott a fesztiválon, Pasolininek sem tetszett különösebben. Voltak persze, akik a tivornyák, az erkölcstelenség látványos ábrázolása mögött már akkor észrevették a tulajdonképpeni mondanivalót, Fellini saját koráról alkotott lesújtó véleményét, melyet az antik történet segítségével közölt. Ebből a szempontból a Fellini-Satyricon Az édes élet tematikai folytatásának tekinthető.

roma01.jpg

Róma és Rimini

1969-ben, a Satyricon utómunkálatai közben Fellini megállapodást kötött egy Ingmar Bergmannal közös szkeccsfilm, a Love Duet forgatására, de az ő epizódja végül sohasem valósult meg, Bergman pedig egész estés filmmé bővítette a sajátját (ebből született az Érintés című alkotása). Fellini következő opusza, a Bohócok (1970) eredetileg tévéfilmnek készült. A leghíresebb olasz és francia clownok felvonultatása valójában csak ürügy volt a rendező számára, hogy ismét önmagáról valljon, és felidézze a gyermekkor csodálatos világát. Az emlékezés a következő két alkotás, a Fellini-Róma (1972) és az Amarcord (1973) kulcsfogalma is. Az előbbi egy szubjektív esszéfilm, melyben Fellini az antik és a modern Róma szembeállítása mellett saját fiatalkorát is megjeleníti. Bravúros, olykor meghökkentő elemekből építkezik a film. Különösen emlékezetes epizód a stáb Rómába érkezése a szakadó esőben, a varietéjelenet, a metró építése közben feltáruló ókori villa romjai, az egyházi divatbemutató vagy éppen az éjszakai motorosokat ábrázoló képsor. Szinte hihetetlen, de a film javát műteremben forgatták. Az Amarcord Fellini visszaemlékezése kamaszkorára, noha ő maga ingerülten tiltakozott, ha önéletrajzinak minősítették ezt az alkotását. A különös cím egyes magyarázatok szerint az olasz „io mi ricordo” (emlékezem) tájnyelvi változata. Titta, a főhős – a valóságban Fellini barátját hívták így – és bolondos családjának történetén keresztül a Maestro a fasizálódó Olaszországról is érzékletes, szellemes és találó képet rajzolt. A világsikert az újabb, immár negyedik Oscar-díj is bizonyította. E filmről szólván nem lehet említetlenül hagyni Nino Rota csodálatos zenéjét, mely a komponista egyik legemlékezetesebb melódiája.

fellinicasanova.png

Fellini-Casanova

Hosszas előkészület előzte meg a Fellini-Casanova (1976) forgatását. Mint a cím is jelzi, Fellini nem a legendás nőcsábász és kalandor életének hiteles történetét mutatja be, hanem azt, amilyennek ő látja a figurát. A Maestro értelmezésében Casanova tragikomikus személyiség, mert hiába művelt és nagy tudású férfi, mégsem ezért, hanem férfiúi képességei miatt foglalkoznak vele, ahogyan az utókor is kissé igazságtalanul inkább gáláns lepedőakrobataként emlékezik rá. Fellini állítólag egy könnyelmű pillanatában szánta rá magát erre a filmre, amelynek forgatása finanszírozási problémák miatt többször is leállt. A gondokat tetézte, hogy a felvett anyag egy részét ismeretlen tettesek ellopták a Cinecittàból. (Pasolini Salòjának néhány tekercsét is magukkal vitték a tolvajok, és az anyag azóta sem került elő.) A címszerepre hosszas válogatás után szerződtették Donald Sutherlandet, aki óriási megtiszteltetésnek tartotta, hogy Fellinivel dolgozhat. Pedig a Maestro alaposan meggyötörte: hét centiméterrel magasították meg a homlokát, félig leborotválták a haját, kiszedték a szemöldökét, és nem kevesebb, mint 300 műorrt és műállat tettek fel neki, hogy megtalálják a Fellini igényeinek legmegfelelőbbeket. A forgatás során Sutherlandnek negyven jelmezben, tízféle parókában és 126-féle sminkben kellett a felvevőgép elé állnia. A fizikai tortúráknál is fájóbb volt Sutherland számára, hogy Fellini mindvégig tartózkodóan viselkedett vele szemben, csupán instruálta őt, de nem beszélte meg vele a szerepet. A Fellini-Casanova egyébként a maga idejében megbukott, évekkel később azonban átértékelődött, és ma már a Maestro egyik legjelentősebb alkotásaként jegyzi a filmtörténet.

citta01.jpg

Hosszú alkony

Fellini utolsó filmjei már nem érnek fel korábbi, legendás alkotásai magasságába, de természetesen ezek sem érdektelen munkák. A televízió számára forgatott Zenekari próba (1979) allegória az emberi együttélésről, felvillantva a diktatúra és az anarchia szélsőségeit. A politikusok közül meglepően sokan magukra ismertek az egyes zenészekben, ezért a RAI – botránytól tartva – elhalasztotta a premiert. Végül a Zenekari próba először a mozikban volt látható. A nők városa (1980) Fellini egyik álmán alapul. Az opusz finanszírozása komoly nehézségek árán oldódott meg. Bob Guccione, a Penthouse szexmagazin tulajdonosa a világméretű botrányt kavart Caligula (1979) mellett művészi becsvágyait egy Fellini-produkcióval kívánta kielégíteni. A szexjelenetek tekintetében azonban Fellini makacsabbnak bizonyult, mint a Caligula rendezője, Tinto Brass. Nem volt hajlandó a Guccione által javasolt angol és amerikai színészek szerződtetésére sem. Ezért a szexmágnás kiszállt a produkcióból, amelyet számos feszültség közepette sikerült csak megvalósítani. A filmet például szokatlanul heves támadások érték a nők részéről már a forgatás időszakában is. Még a női főszereplő, a lengyel Anna Prucnal is utólag tévedésnek minősítette saját szerepét. Érdekesség, hogy a nőfaló Katzone doktor alakját Fellini jó barátjáról, Georges Simenon íróról mintázta.

lanave01.jpg

Az És a hajó megy (1983) a sziporkázó ötletek újabb „fellinis” kavalkádját vonultatja fel. Ismét egy szimbolikus történetről van szó: a hajó, amely egy híres opera-énekesnő hamvait szállítja, tulajdonképpen az I. világháború felé haladó emberiség metaforája. A televízió mindenhatóságáról szóló kesernyés médiakritika a Ginger és Fred (1986), amely paradox módon eredetileg televíziós produkció lett volna. Ötlete Giulietta Masinától származott. A színésznő választotta partneréül Mastroiannit, akivel addig csak színpadon játszott együtt. Fellini ezzel a művével szerette volna tiszteletét is kifejezni Fred Astaire és Ginger Rogers iránt. A legendás Ginger azonban sértésnek fogta fel a filmet, és kártérítési pert indított Fellini ellen. A Cinecittà fennállásának ötvenedik évfordulójára született az Interjú (1987), melyet eredetileg szintén televíziós produkciónak szántak. Végül mozifilm lett az ötletből, nosztalgikus főhajtás a legendás filmstúdió előtt, amelyben Fellini is szívesen és gyakran dolgozott. A Maestro utolsó filmje, A Hold hangja (1990) egy kortárs szerző, Ermanno Cavazzoni A tébolyultak költeménye című regénye alapján készült. Fellini különösen szerette ezt az alkotását, éppen azért, mert nem volt kedvező a fogadtatása. A cselekmény központi alakja egy elmegyógyintézetből kiszabadult ártalmatlan bolond: az ő szemén keresztül látjuk a világot.

federico01.jpg

1993-ban Fellini Oscar-díjat kapott az életművéért. A díjat Marcello Mastroianni és Sophia Loren adta át neki, utóbbival sajnos soha nem dolgozott együtt. Amikor beszéde végén Federico a feleségének is köszönetet mondott, a nézőtéren ülő Giuliettára tekintve mondanivalóját ezzel fejezte be: „Ne sírj, Giulietta!” Az Oscar-díj átvétele után nem sokkal Fellini kórházba került. Reumája is kínozta, de az igazi ok sürgős bypass-műtétje volt, melyet Svájcban végeztek el. Noha orvosai szerint hosszabb utókezelésre lett volna szüksége, a Maestro inkább szülővárosába, Riminibe utazott. Felesége Rómába ment elintézni néhány sürgős ügyet, valamint saját aggasztó egészségi állapota miatt felkereste az orvosát is. Fellini Riminiben, a szállodai szobában agyvérzést kapott, és nem tudott segítséget hívni. A szobalány talált rá háromnegyed órával később. (Az IMDB szerint Fellini Rómában halt meg, szívrohamban. Charlotte Chandler alapos Fellini-könyve szerint a művész agyvérzés következtében hunyt el.) A hűséges és odaadó Giulietta Masina néhány hónappal élte túl szeretett férjét.

varieta01.jpg

FILMOGRÁFIA

* 1950: A varieté fényei (Luci del varietà), társrendező: Alberto Lattuada

* 1951: A fehér sejk (Lo sceicco bianco)

* 1953: A bikaborjak (I vitelloni)

* 1953: Szerelem a városban (L'amore in città) (az Egy házasságközvetítő iroda című epizód)

* 1954: Országúton (La strada)

* 1955: Szélhámosok (Il bidone)

* 1957: Cabiria éjszakái (Le notti di Cabiria)

* 1960: Az édes élet (La dolce vita)

* 1962: Boccaccio '70 (a Doktor Antonio megkísértése című epizód)

* 1963: Nyolc és fél (Otto e mezzo)

* 1965: Júlia és a szellemek (Giulietta degli spiriti)

* 1968: Különleges történetek / Rejtelmes történetek (Histoires extraordinaires) (a Toby Dammit című epizód)

* 1969: Egy rendező feljegyzései (Block-notes di un regista) (tévéfilm)

* 1969: Fellini-Satyricon

* 1970: Bohócok (I clowns)

* 1972: Fellini-Róma (Fellini-Roma)

* 1973: Amarcord

* 1976: Fellini-Casanova (Il Casanova di Federico Fellini)

* 1979: Zenekari próba (Prova d'orchestra)

* 1980: A nők városa (La citta' delle donne)

* 1983: És a hajó megy (E la nave va)

* 1986: Ginger és Fred (Ginger e Fred)

* 1987: Interjú (Intervista)

* 1990: A Hold hangja (La voce della luna)

amarcord01_1.jpg

FONTOSABB DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK

(Az alábbi lista magának Fellininek, és nem a filmjeinek jelöléseit és díjait tartalmazza. A vastag betűvel írt címekért Fellini megkapta a díjat.)

Oscar-díj

* 1947: Róma, nyílt város (legjobb forgatókönyv, jelölve még: Sergio Amidei)

* 1950: Paisà (legjobb forgatókönyv, jelölve még: Sergio Amidei, Alfred Hayes, Marcello Pagliero és Roberto Rossellini))

* 1957: Országúton (legjobb forgatókönyv, jelölve még: Tullio Pinelli)

* 1958: A bikaborjak (legjobb forgatókönyv, jelölve még: Tullio Pinelli és Ennio Flaiano)

* 1962: Az édes élet (legjobb rendező és legjobb forgatókönyv, utóbbira jelölve még: Tullio Pinelli, Brunello Rondi és Ennio Flaiano)

* 1964: Nyolc és fél (legjobb rendező és legjobb forgatókönyv, utóbbira jelölve még: Tullio Pinelli, Brunello Rondi és Ennio Flaiano)

* 1971: Fellini-Satyricon (legjobb rendező)

* 1976: Amarcord (legjobb rendező és legjobb forgatókönyv, utóbbira jelölve még: Tonino Guerra)

* 1977: Fellini-Casanova (legjobb forgatókönyv, jelölve még: Bernardino Zapponi)

* 1993: Életműdíj

BAFTA-díj

* 1961: Az édes élet (legjobb külföldi film)

* 1978: Fellini-Casanova (legjobb díszlet, megkapta még: Danilo Donati)

* 1987: Ginger és Fred (legjobb külföldi film, jelölve még: Alberto Grimaldi)

César-díj

* 1988: Interjú (legjobb külföldi film)

 David di Donatello-díj

* 1974: Amarcord (legjobb rendező)

* 1984: És a hajó megy (legjobb forgatókönyv, megkapta még: Tonino Guerra)

* 1984: Luchino Visconti-díj

* 1986: René Clair-díj a Ginger és Fredért

* 1986: Róma városának aranyérme

Európa-filmdíj (Félix-díj)

* 1989: Életműdíj

Ezüst Szalag-díj

* 1954: A bikaborjak (legjobb rendező)

* 1955: Országúton (legjobb rendező)

* 1958: Cabiria éjszakái (legjobb rendező)

* 1961: Az édes élet (legjobb forgatókönyv, megkapta még: Tullio Pinelli és Ennio Flaiano)

* 1964: Nyolc és fél (legjobb rendező és legjobb forgatókönyv, utóbbit megkapta még: Tullio Pinelli, Brunello Rondi és Ennio Flaiano)

* 1974: Amarcord (legjobb rendező és legjobb forgatókönyv, utóbbit megkapta még: Tonino Guerra)

* 1980: A nők városa (legjobb rendező)

* 1984: És a hajó megy (legjobb rendező) (megosztva Pupi Avatival)

Cannes-i Filmfesztivál

* 1957: Cabiria éjszakái (Arany Pálma)

* 1957: Cabiria éjszakái (OCIC-díj)

* 1960: Az édes élet (Arany Pálma)

* 1972: Fellini-Róma (Technikai-művészi Vulcain-díj)

* 1987: Interjú (A Nemzetközi Filmfesztivál 45. évfordulós díja)

Moszkvai Filmfesztivál

* 1963: Nyolc és fél

* 1987: Interjú

Velencei Filmfesztivál

* 1953: A bikaborjak (Ezüst Oroszlán-díj)

* 1954: Országúton (Ezüst Oroszlán-díj)

* 1955: Szélhámosok (Arany Oroszlán)

* 1985: Életműdíj

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

exterminador 2017.11.09. 13:41:55

Fellinit a második agyvérzés vitte el hónapokkal később, és valóban Rómában.