Utálom az esti sajtóvetítéseket. Hogy miért? Mert összekötik mindenféle rádiós-tévés-újságos nyereményjátékokkal, a plázaparasztja meg azt se tudja, mire ül be. Azt hiszed, túlzok? Mellettem épp erről beszéltek. Mert ha kiad érte pénzt, akkor még az is lehet, hogy minimális szinten érdekli a film, itt meg csak azt látja, hogy ingyér’ van, oszt menjünk. Így tették tönkre nekem tavaly a Káprázatos holdvilágot, amit rajtam kívül senki sem szeretett, hiába pofázta végig rendületlenül a filmet az okoslány meg a fuxoskan. Szó szerint.

Most is ülök a vetítőteremben, nagy boldogan, aztán egyszer csak belém hasít a keserű felismerés: ez egy amcsi független film lesz, Sundance nyertes meg minden, hogy tudom majd élvezni ebben a közegben? Bár inkább fizettem volna érte jövő héten, lehet csak öten ülnénk a teremben, de tuti jobban érezném magam. Legnagyobb meglepetésemre nem csak nálam működött tökéletesen, hanem mindenkinél. Nevettek, amikor a készítők azt akarták, hogy nevessenek, sírtak, amikor a készítők azt akarták, hogy sírjanak. Kevés ilyen zavartalan vetítésen vettem részt úgy valaha.

És hogy miért írom ezt le egyáltalán, amikor gyűlölöm, ha egy kritikus (bocs: blogger) élménybeszámolót tart, ahelyett, hogy a tetves filmről beszélne? Mert igazából hiába láttam már több ezer filmet, és hiába írtam lassan ezer kritikát, valójában semmit sem számít a véleményem. Tudod miért? Mert mindenki elhallgat dolgokat, amikor filmekről ír. Mindenki úgy csinál, mintha objektív, megkérdőjelezhetetlen szobrot állítana az EgyIgazságnak. Például én nagyon szeretem az amerikai függetlenmozikat, azon belül pedig aztán kiemelten imádom a coming of age témát. Nem tudom, hogy miért; azért mert emlékeztetnek arra, ami sosemvolt, vagy azért ami lehetett volna, esetleg azért, ami tényleg megtörtént.

Fene tudja, a lényeg, hogy ezeket tuti nem írnám le, mert egyértelmű lenne belőle, hogy alapból jó szájízzel ültem a vászon el, a kisebb filmek helyett szívesebben szidom a nagyokat, stb. Viszont itt volt egy olyan közönség, akik közül tuti, hogy ezek nem jellemzőek minden egyes nézőre, a film mégis ugyanúgy betalált náluk is. Nem véletlen, hogy a Sundance-en nem csak a nagy-, hanem a közönségdíjat is elvitte, bár az ugye megint csak nem a pesti pláza közönsége.

Ha pedig mégis kíváncsi vagy a véleményemre, előadom pontosan úgy címkézve, amivel a Birdmanben vádolták a savanyú fejű kritikust. Az Én, Earl és a dying girl magában őrzi a kamaszkor ellenállhatatlanul őszinte báját és a felnövés fájdalmával járó melankóliát. Nagyon vicces, a film első felét végig lehet röhögni, a második felétől pedig nem csak a papírzsebkendőnket próbálják minél erősebben kifacsarni, de a valódi katarzis élményével is gazdagabbá tesznek. A forgatókönyv és a rendezés egyaránt ötletes, okos, ami pedig még fontosabb számomra, hogy őszinte, minden pillanatában hiteles. Gondolom ezek után nem meglepő, hogy semmi szépelgés, csak valódi szépség, semmi giccs, de mégis megható az összkép, annak ellenére, hogy pontosan tudjuk, mi fog történni. A színészek persze jók, de ez egy ilyen jellegű mozi esetében alapkövetelmény. Annyit azért elárulok, hogy a film a kétharmadánál leül egy kicsit, többet időzik el, mint amennyit kellene, de a nagyon erős első óra, és a nagyon ütős befejezés bőséggel kárpótolnak ezért a szűk 15 percért.

A témájából fakadóan (rákos tinik, jajj!) persze könnyen eszünkbe juthat a Csillagainkban a hiba, ami nem sikerült ugyan rosszul, de ez a film bizony sokkal jobb nála. Más kérdés, hogy az vérbeli hollywoodi, nem pedig kis független cucc, mint ez, úgyhogy jóval több kompromisszumot kellett kötniük a Csillagainkban… készítőinek, jellegükből fakadóan amúgy nem is igazán játszanak egy pályán. De végülis tökmindegy, az Én, Earl és a dying girl az év egyik legjobb filmje, az biztos.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!