Nem is tudom mit írjak erről a nem mindennapi filmről, amely 2007-ben a legjobb idegennyelvű Oscart elvitte. Gyanítom, ha nem német film, egy sor más kategóriában is tarolt volna. Brutális és letaglózó film egy olyan rendszerről, mely megfojtja az egyént, megfosztja szinte mindentől úgy, hogy lényegében semmi fizikális brutalitást nem látunk. Meglehet nem is volt rá szükség, hiszen a testi fenyítéstől a lelki terror sokkal durvább és maradandóbb, az így szerzett nyomorodás és fájdalom sosem múlik el igazán. A film iszonyatosan hosszú, hömpölygő, nézése közben szó szerint rosszul voltam annyira hiteles a korrajz, és akiket a vásznon látunk nem színészek, akik eljátsszák a karaktert hanem emberek, akik a közeli múltból léptek ki. Ne legyenek illúzióink, ez bizony - ha nem is ilyen direktben - mai napig létezik, elég csak arra gondolni, mennyire szeretik a munkáltatók monitorozni a dolgozók facebook tevékenységét.

Számomra az élet egyik legnagyobb talánya, hogy amíg óvodában két gyerek közül jobban megszidják azt aki árulkodik a másikra mint azt, aki az árulkodót megverte és ezáltal árulkodásra kényszerítette, addig felnőttként még ki is tüntetnek ha kémkedsz, netalán besúgsz valakit, vagy olyan információt osztasz meg róla, amely az illetőt hátrányos színben tünteti fel - és itt most a nevük elhallgatását kérő szomszédokat, ismerősöket, "barátokat" satöbbiket értem, akik pénz ellenében bármit elpofáznak rólad a szennylapoknak ha híres, vagy csupán ismert vagy. Vagyis bár gyerekkorban úgy néz ki az árulkodás csúnya dolog még ha jogos is, később már ha nem jogos akkor is árulkodj csak nyugodtan. És mi van ha nem csak a jó híred veszik oda, de akár az életed is? Jegyezd meg, a titok addig titok, amíg csak TE tudsz róla, ha kiadod abban a pillanatban elveszíted felette a kontrollt.

A Good bye, Lenin! után egy újabb film, mely a Kelet-német blokkba kalauzol el minket, de sokkal kevesebb romantikával, sokkal valóságosabb szinten szembenézve a múlttal, kendőzetlenül tárva elénk, tessék, ez történt harminc éve. 1984-ben ugyanis még nem voltak nagy problémák, Gorbacsov és az enyhülés még a homályos jövőben leledzik, a DDR-t pedig besúgók hálózata szövi át. Minden ötödik ember a Stasi ügynöke, akik mindenkit kontroll alatt tartanak, Honecker országa ugyanolyan percízen építi a kommunizmust, mint ahogy a háború előtt Hitler a nemzetiszocializmust.

Akit a rendszer gyanúsnak talál - és nem ritkán még azt is akit nem - éjjel-nappal megfigyelés alatt tartja, lakását az utolsó négyzetméterig bepoloskázzák, barátai közül besúgókat szerveznek be, aki pedig nem hajlandó segédkezni azt egész egyszerűen félreállítják, ellehetetlenítik, börtönbe csukják valamilyen koholt váddal, megvonják tőle az utazási engedélyt, és így tovább. Wiesler százados egy igazi csinovnyik, a rendszer apró fogaskereke, annak tökéletes kiszolgálója. Elsőrangú vallatótiszt akinek nincs is magánélete, és mindene a munka. Az ideális beosztott, keveset beszél, keveset kérdez mégis mindent pontosan lejegyez. Egyik nap feladatként kapja, hogy figyelje meg az ország egyik legkitűnőbb drámaíróját Georg Dreymant, akinek elképzelhető, hogy mégis van valami vaj a fején.

Azonban Wiesler életében drámai változás áll be, amikor rájön, hogy az író megfigyelése egyetlen célt szolgál, - és annak már semmi köze az ország biztonságához - hogy hájas főnöke megtöcskölhesse Dreyman barátnőjét, az ünnepelt színésznőt a limuzinjában alkalmi légyottokon, az írót pedig valamilyen okkal minél előbb kasztlizzák be. Emiatt Wiesler belsejében felborul az egyensúly és egyre durvábban hamisítja meg a megfigyelési jegyzőkönyvet, lassan Dreyman pajzsává alakul, s akkor sem jelent, amikor már lenne miről.

Donnersmarck filmje szerintem még a Bukásnál is keményebb, mert míg a II. Világháború lassan bekerül egy olyan messzeségbe, amikor már minden résztvevője kihal és megtudhatjuk a teljes igazságot. A 80-as évek karnyújtásra fekszik, ahol a bűnök elkövetőit még lenne miért felelősségre vonni. De ezek lapulnak, ezeknek csak egy a lényeg túlélni és haladni tovább, kibújni a felelősségre vonás alól és hogy kényelmes életüket amit akkor éltek minden téren megőrizzék, továbbá szépen, s boldogan haljanak meg, feledve a sok száz embert akinek életük egy részét vagy akár minden percét pokollá tették elefántfüleikkel és szorgos kis ujjacskáikkal melyekkel a jelentéseket gépelték. Igen, a komcsi bűnösökről beszélek, melyek kis hazánkban is tekintélyes számmal szívják az oxigént, akik lehallgattak, kihallgattak, megfigyeltek, követtek, 3/3-askodtak, és a végén rendezők, rocksztárok meg miniszterelnökök lettek. De a legrosszabb esetben is élvezik utolsó napjaikat egy siker nyuggerpénzből.

Kis hazánk filmtermése pár évvel ezelőttig pedig másból sem állt, mint idióta vígjátékokból - amelyek nem csak nézhetetlenek, de apasztották a köz vagyonát - amikor lenne bőven nekünk is szembe nézni, és itt a példa Németország, így kell leszámolni a múlttal, de nem feledve azt! Nálunk meg éppen csak kapargatják a felszínt, mert még mindig él valakinek a valakije, akinek nem tetszene ha mindez kiderülne, a végén még kibillentenék a napi rutinból. Elvégre nálunk gulyáskommunizmus volt, meg legvidámabb barakk, és sokan még mindig azt sírják vissza.

No de filmre visszatérve A mások élete nem az a film amit újra meg újra meg néz az ember mert annyira jó, egész egyszerűen csak lehengerlő, bár hosszúsága főleg az első órában nagyon meglátszik a filmen. Tartok tőle, hogy ez kellett az autentikus korrajz sikeres megfestése érdekében. A filmet lélegzetelállítóan fényképezték, ennyire precízen, kimérten ábrázolni egy rendszer elemi gonoszságát talán nem is láttam - mert azért a CIA, meg az FBI is tudott ám megfigyelni ha akart, de az valahogy mégsem ennyire mélyen nyúlt le, egészen az egyénig.

A képeken átüt a szürkeség, a hétköznapiság, a mocsok, ahol a legnagyobb bűn ha elmondasz egy viccet az ország vezetőjéről, vagy lázadásnak minősül ha megírsz egy cikket és azt sikeresen publikálod nyugaton. Csepp a tengerben és mai szemmel nevetséges erőfeszítésnek tűnhet, mondván ki foglalkozik mostanában ezzel? De akkor igenis számított! Hogy nem hajtod hurokba a fejed, hogy a magad módján ellenzed ami zajlik, hogy amit meg tudsz azt meg is teszed.

A filmben elhangzik az is, hogy DDR-ben volt a második legnagyobb az öngyilkosok száma 1977-ben, csak egy ország előzte meg őket, Magyarország. Ismét ennyit arról milyen jó lehetett nálunk a légkör. Ha lefeküdtél a rendszernek jobban éltél, lehetőségeid voltak, járhatott a gyereked egyetemre, ha nem, akkor meg nem tudtál egyről a kettőre jutni, átlagszegény maradtál, és örülhettél ha nem csuktak le.

A színészi játék ahogy írtam a bevezetőben, annyira tökéletes, hogy az már félelmetes. Főhősünk, a Wiesler századost, fedőnevén HWG XX/7-t alakító Ulrich Mühe szinte alig beszél, legtöbbször arcizma se rezdül: a szemével játszik. Bármit ki tud vele fejezni. A film első felében egy pillantásában benne van hogy mit gondol, hogy helyteleníti amit épp tettél, mondtál, akár csak készültél megfogalmazni, és ez félelmetes. Nem akarsz ezzel az emberrel egy teremben maradni. Hideg közönyössége döbbenetes. Mühe meghalt még 2007-ben, nem sokáig élvezhette a sikert, amely méltán kijárt neki. A készülő amerikai remake-ben talán csak Kevin Spacey tudna még ilyen elemi erejű alakítást prezentálni. Mühe eredetileg ugyanolyan színpadi színész volt mint a filmben Dreyman, és ugyanúgy megfigyelés alatt tartották, - a saját felesége - ahogy ő a filmben az írót, majd ugyanúgy kikérhette az ügynök aktáját, ahogy Dreyman a film végén. Talán ezért is olyan elemi ez a film.

Amikor pedig átérünk a holtponton, és Wiesler már tudatosan védi az írót, akkor sem fecseg, hiszen ő egész életében hallgatott. Nincs is saját élete, a másokét éli. Sokkal inkább akkor van otthon, amikor a párocskát hallja beszélgetni, veszekedni, szexelni. Többet jelent ez számára mint holmi rádiójáték, esetleg televízió, vagy egy dugás a párt prostival, aki még beszélgetni sem akar vele, csak gépiesen elélveztetni. Ugyanakkor bármennyire is tesz jót az íróval ki tudja hány életet tett tönkre előtte, hiszen kíméletlen és könyörtelen vallatótiszt volt, aki még a saját kollégáit is gátlástalanul felnyomta ha kellett. Éppen ezért tűri büntetését is, mert tudja nagyon jól, rászolgált, majd végül a fal leomlása után, amikor már semmi nem számít megkapja a maga megváltását.

Bár Mühe a film legerősebb színésze, ugyanilyen jó mindenki más. Az író, akit legjobb barátjának halála döbbenti rá, hogy cselekednie kell, mert a közeg amiben létezik - akármennyire is fogadta be őt - nem jó. A színésznő, aki azt az utat választja elkeseredésében amit oly sokan, aki tehetetlen és aki végül megteszi azt amitől nem tud többé a tükörbe nézni. De még a hájas, gusztustalan miniszter is lehengerlő alakítást nyújt. Ezek nem színészek, ezek a megelevenedett karakterek. Pontosabban ez a színészet valódi magas iskolája, amikor nem színészeket látsz magad előtt.

És ugyanakkor ott van a film sok apró jelenete, amiben vibrál a feszültség. Amikor bepoloskázzák a lakást és egy mondattal megfélemlítik a szomszédot, amikor az írásszakértő fejből vágja, ki milyen írógépet használ alkotásra, amikor Wiesler dugdossa a friss jelentést saját felettese/barátja? elől, vagy éppen amikor minden egyes postai levelet felnyitnak és átolvasnak hogy csak azután döntsék el eljuthat-e a címzetthez. A film elején bemutatott vallatási módszerek pedig iskolapéldáját képezik mindannak mennyire aljas és számító volt ez a rendszer, hogy semmi sem véletlen, és mindennek meg van a hátsószándéka - ez manapság leginkább az állásinterjúk kérdéseiben érhető tetten, ahol szintén nem azért kérdeznek meg bármit is amiért azt elsőre gondolnád.

A filmet mindössze két millióból készítették, és végül több mint 77 milliót kaszált világszerte. Annyi díjra jelölték, hogy azonnal megdöntötte az addigi rekordot, és a legtöbb európai lap 2006 legjobb filmjévé választotta. Jellemző módon épp csak a Berlinare-n nem indulhatott. A Stasi birodalmának létrehozásáért - huh, az a menza - a kellékes volt a garancia, aki maga is két évet töltött el egy ilyen börtönben, ismert minden módszert, minden készüléket - ő maga is dolgozott egy gőzölős levélbontóval, melynek segítségével hatszáz borítékot nyithatott fel óránként. Az abszolút hitelesség kedvéért minden egyes tárgyat múzeumoktól és magángyűjteményekből kölcsönöztek.

Valamint megemlítendő Gabriel Yared zenéje, melynek kimértsége tökéletesen passzol a látottakhoz, legyen az akár egy zongoradarab, klarinét vagy szaxofon szóló, esetleg egy elfojtott ének. Első percétől az utolsóig kimért alkotással van tehát dolgunk, amely koppanástól koppanásig ott van a szeren. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy megüli a gyomrot, annyit fogsz agyalni utána, átvetíteni ezt a saját korodra hogy csak vigyázz el ne rontsa az egész napod.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!