Ez a brutális háborús dráma öt évvel korábban készült, mint a Ryan közlegény megmentése, és majdnem tíz évvel korábban, mint az Ellenség a kapuknál. És igen, ezt is azért nem néztem meg sokáig, mert... német. Ugyan, hogy nézhet ki egy német háborús film? Bizonyára valami tévéfilmszerűség. Mutatnak benne három tankot, meg pár statisztát, akik fröccsöntött géppisztolyokat fognak. A végső lökést a 2013-as Sztálingrád adta, amit az oroszok készítettek, és minthogy az Ellenség a kapuknál részben szintén ezt a csatát mutatja be – mondjuk úgy, amerikai szemszögből –, úgy gondoltam, csak megnézem már a német verziót is.

Kis gyorstalpaló. Sztálingrád nem csupán egy csata volt a sok közül. Sztálingrád a II. világháború Gettysburgje. Ahol fordult a kocka. Egész odáig a németek minden csatát megnyertek, végigrohantak Európán, nem volt, aki ellenállt volna nekik. Ha csak egy hétig folytatják London bombázását, az angolok is feladják. Sztálingrádnál azonban olyan elképesztő vereséget szenvedett a német haderő, hogy arra nem volt példa. Eleinte stratégiai fontossága miatt küzdött érte Hitler, a végén már pusztán presztízskérdés volt, megszerzik-e a várost.

Ráadásul Sztálingrád nem csupán a II. világháború legnagyobb csatája volt, hanem a világtörténelemé is. 1942. augusztus 21. és 1943. február 2. között nem akadt egynapnyi szünet sem, amikor ne harcoltak volna. Ez összesen százhatvanöt kegyetlen nap. A halottak, sebesültek, hadifoglyok – akiknek 90%-a idővel szintén meghalt – száma csaknem elérte az 1 500 000-et. Az ütközetben bekerített VI. német hadseregnek végig azt hazudták, hogy felszabadítják őket, jóllehet erre esély sem volt. Szovjet oldalon pedig olyan kegyetlen dolgok történtek, hogy Sztálin még csak a civileket sem menekítette ki, hogy ezzel is serkentse katonáit a nagyobb ellenállásra; aki pedig csak hátrafordult, azt a mögöttük álló tisztek lőtték agyon.

Az emberek éheztek, fáztak, Sztálingrádot rommá bombázták, lőtték, nem utcáról utcára, hanem házról házra, sőt szobáról szobára harcoltak a felek egymással, gyakran lőszer híján kövekkel vagy akár puszta kézzel. És amikor a három hónapos elhúzódó és elkeseredett csatározások végén a németek 90%-ban kiverték az oroszokat a városból, akkor a szovjet felmentő csapatoknak sikerült gyűrűbe zárni őket, és kihasználva emberi létszámfölényüket, csak idő kérdése volt, mikor merülnek ki a németek tartalékai. A 260 000 fős német hadseregből 91 000 érte meg, hogy hadifogoly legyen, akik közül mindössze 6000 tért haza élve.

Mindezek miatt a sztálingrádi csatát filmre vinni nem gyerekjáték. Igazság szerintem nem is lehet. Még ez a film is csak megsejtet valamit abból a borzalomból, amelyet ott az ember átélhetett. Nekem már az Ellenség a kapuknál is nagyon tetszett, de lássuk be, ott az oroszokat amcsik játsszák, meglehetősen hiteltelenül, ráadásul az amerikaiaknak sose elég egy háború borzalma önmagában, mindig akarnak valami extra történetet bele, és itt csúszik el a Ryan is: az első fasza félóra után kapunk egy küldetéstörténetet. Az Ellenség a kapuknál ugyanez pepitában. Az első félóra után kapunk egy macska-egér játékot két mesterlövész közt, meg egy romantikus szálat.

No, hát a németek nem ezt csinálták. A film eleji jelenetben még épp azt láthatjuk, ahogy a bakák jól megérdemelt szabadságukat töltik az észak-afrikai ütközet után. Piálnak, csajoznak, kitüntetéseket vesznek át, és készülnek az új csatára. Nem ártana pár nap alatt bevenni egy nevenincs várost, valahol a dél-orosz sztyeppén... valami Sztálingrádot. Azután amikor szembesülnek ezzel a soha nem látott ellenállással, amit az oroszok tanúsítanak, és ezzel a soha nem látott taktikával, amikor minden talpalatnyi földért meg kell küzdenie a gyalogságnak, anélkül hogy akár tüzérségi, páncélos vagy légi támogatást kaphatnának, akkor egyre inkább kezdik észrevenni, mekkora szarba is másztak bele. És ez nemhogy sétagalopp nem lesz, de egyre valószínűbb, hogy senki nem fogja túlélni a kalandot.

Egészen hihetetlen, hogy ez a film húsz éve készült, modernitása miatt inkább a kilencvenes évek végére helyeztem látatlanban. Már csak azért is, mert akármennyi amerikai filmet láttam a II. világháborúról – kimeríthetetlen forrása a filmeseknek –, a németek gonoszak, egydimenziós papírmasé figurák, elvakult nácik, és többnyire kellőképpen hülyék, hogy egy chaplini burleszkbe illő trükkel át lehessen verni őket. Soha nem kapták meg azt egyetlen filmben sem, hogy ők is emberek voltak, akik szenvedtek, akik harcoltak, mert muszáj volt, mert valaki ott a sasfészekben úgy gondolta, jó ötlet lesz, ha Európában mindenki németül beszél. Vagyis itt most alapvetően változott a felállás. A németek lesznek a középpontban, minden csatát az ő szemszögükből látunk, bár látni fogunk oroszokat is, de elenyésző számban, éppen csak annyira, hogy tudjuk, ők is emberek.

A harci jelenetek brutálisak, 1993-hoz képest mindenképpen, és nem csak egy félórán át, de egészen a végéig, amikor a csapat már totálisan széthullott lélekben, és azt se tudják, mit kéne csinálni, csak eltűnni ebből a pokolból... de arra nincs mód. És az a legjobb a németekben, hogy egyáltalán nem úgy állítják be a katonákat ,mintha nem lett volna köztük olyan, aki lelőtte a gyerekeket, nőket, aki élvezte, hogy látja, hogyan szenvednek mások, de voltak olyanok is, akik csak tették a dolgukat, mert háborúban ha nem te lősz, téged lőnek le. Gyanítom, hogy az amerikaiak ezt a reményvesztettséget csak Vietnamban tapasztalták meg, az ő vietnami filmjeik sokkal fajsúlyosabbak, mint a II. világháborúról készültek.

A színészi munka elsőrangú, külön ki kell emelni Thomas Kretschmannt, aki ezzel a filmmel szerzett nevet magának a német filmgyártásban, és sorozatszínészből hirtelen keresett filmsztár lett. Az ő karaktere rengeteget változik a film során. Az elején még humanista, és végletekig hű a német ideákhoz, aztán mindez szép lassan lefoszlik róla, amikor találkozik a háború igazi arcával. Dominique Horwitz és Jochen Nickel párosa pedig kiválóan mutatja be két jó barát, mégis másképp gondolkodó viszontagságát, ahogy megélik a háborút. Fritz idealista az utolsó pillanatig; derűsen képes látni a szörnyű valót. Rollo pedig a tökéletes katona a Wehrmacht számára, még akkor is harcolna, amikor már a főparancsnok is megadta magát. Megemlítendő a film egyetlen női szereplője, Dana Vávrová is, aki orosz – ebből egy amcsi forgatókönyvíró tuti kihozott volna valami szerelmi szálat, de itt ugye német filmről beszélünk. Itt még csak 26 éves volt, sajnos 41 évesen meghalt.

Ilyen lehetett az igazi Sztálingrád, noha grandiózus mivoltából csupán egy halovány szeletet ad át ez a film is, de közel tökéletesen. Hogy keveredhetett az ember ilyen helyzetbe, mit tennél, ha ott lennél, és ezekhez hasonló kérdéseket boncolgat a film. Hibaként felmerülhetne, hogy a tomboló, értelmetlen öldöklésen kívül mást nem is látunk, de egy háborúnak nem kell mindenképpen valami kényszeredett történetnek megágyaznia. Hiszen a háború önmagáért zajlik. Nincs benne semmi eszmeiség, semmi fennköltség, emelkedettség, csak te vagy, akinek lefagyott a lábujja, akinek ha egy félig száradt kenyér lapul a zsebében, még szerencsésnek mondhatja magát, és akivel bármelyik pillanatban végezhet egy kósza golyó.

Vitán felül az egyik legjobb háborús film, grandiózus jelenetekkel, fullasztó atmoszférával és felejthetetlen pillanatokkal, melyeket remélem, nem lesz alkalmunk élőben is látni. Tökéletes záróköve a német heteknek, köszönöm, hogy velem tartottatok ismét.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!