Frankenstein menyasszonya (1935)

2015. október 31. - scal

Négy évvel a Frankenstein sikere után a Universal végre folytathatta a történetet. Három évnyi keserves scriptelés, művészi összeférhetetlenség és pénzhiány után minden együtt állt, hogy visszatérjen a szeretethiányos szörny és teremtője. A dokit eleve ezért hagyták életben a kibővített jelenettel, a szörnyet meg igazán nem volt nehéz ezek után valami mondvacsinált okkal visszarángatni. Elvégre egy élőholt (?) nem tud meghalni, ugye... Mindezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy a hollywoodi folytatások nem jelenkorunk szövődményei.

Hogy én mennyire mélyen csalódtam ebben a filmben! Állítólag ez minden idők egyik legjobb folytatása, James Whale mestermunkája, véleményem szerint azonban minden szempontból alulmúlja az előzőt – talán a trükkök jobbak benne, meg itt már van végig zenei aláfestés, de tényleg nem értem, miért kellett ehhez 46 nap és 400 000 dollár. Eredetileg 36 nap és 300 000, csak Whale kicsit elkapatta magát.

Kezdjük ott, hogy csupán Karloff és Clive tért vissza az első részből, valamint Whale a direktori székben. Mindenki más új szereplő, még Frankenstein menyasszonya is, akit az előző részben Mae Clarke játszott, itt viszont épp beteg volt, úgyhogy egy huszáros vágással az ekkor mindössze 17 éves Valerie Hobson-ra cserélték. Hasonló probléma, hogy az első részben szereplő apakarakter szintén kiesett a képből az őt alakító Frederick Kerr egy évvel korábbi halála miatt. Persze ő is csak egy mellékszereplő volt, de ő játszotta a bárót, aki szervezte az esküvőt, meg abajgatta kettyós fiát. Pár szót igazán lehetett volna szólni arról, hirtelen hová is tűnt.

Mert a Frankenstein menyasszonya nem olyan folytatás, amely az első rész után pár évvel vagy hónappal, vagy akár nappal később folytatódik, hanem annál a pillanatnál veszi fel a történet szálát, ahol az abbahagyta. Vagy még annál is előbb! Még ég a malom, amit a szörnyre gyújtottak, és szegény sebesült Henryt viszik haza meghalni, ahol csudálatos módon életben marad. Stramm legény, de legyen. Nem értem, hogy az írók miért nem figyeltek a folytonosságra! Ha egy perccel később folytatódik a történet – négy év távlatából –, egy fontos mellékszereplő nem tűnik csak úgy el. Vagy legalább utalnának rá – ha már külön vele leforgattak anno egy jelenetet, ahogy ápolja a fiát –, hogy el kellett utaznia, de nem. Ugyanígy megoldhatták volna a menyasszony kérdését is, akinek karaktere jóval erősebb, mint az első részben.

Bizony, merthogy mellette Frankenstein – aki két perce még megszállott tudós volt 1931-ben – itt egy töketlen balek, aki jó papucs módra mindenben bólogat drágájának. De fogjuk rá, hogy azért történt e páli fordulat vele, mert a szörny ledobta a malomból, amit ő csodával határos módon túlélt, és újjászületése napján megfogadta , hogy megváltozik. Egyszóval arra akarok utalni, hogy Colvin olyan halovány ebben a filmben, hogy akár ki is írhatták volna a történetből, azt sem vennénk észre. Mondjuk kómába zuhan, vagy valami hasonló. Igaz, ez majdnem bekövetkezett, mert Colvin a forgatás előtt pár nappal megsérült egy lovaglás során, és a film 90%-ában ülve vagy fekve kellett felvenni a jeleneteit. A teljesen fölösleges jeleneteit.

A producerek annyira nem is ragaszkodtak hozzá, mert alkoholizmusa eszkalálódott az eltelt években, és csak Whale mentette meg, mondván, hisztérikus megnyilvánulásait megköveteli a film miliője. Amelyből azonban nem sokat láthatunk. Egyetlen jelenet erejéig tér vissza az első rész dokija, amikor rákényszerül, hogy ismét embert teremtsen, ezúttal egy nőt. Bár az ekkor elismételt mondatok („She alive! It's alive!”) egyértelmű utalások az első rész nagyjelenetére, de miért is lepődik meg? Hát pár napja – még 1931-ben – már egyszer sikerült, onnantól kezdve pofonegyszerű a dolog, vagy nem? Mintha egy fogorvos minden egyes tömésnél megjegyezné: Nem gondoltam volna, hogy megint sikerül. A jelenetben a doki addig rendezett haja hirtelen féloldalasan fésült, hiszen alkotni csak így lehet. Félőrült állapotban.

A készítők slendrián hozzáállását mi sem tükrözi jobban, minthogy ezt a címet adták a filmnek. Ugyanis nem Frankenstein menyasszonya itt a főszereplő, bár igen formás, helyre teremtés a lelkem. Hanem a szörny társa, azaz képletesen „menyasszonya”: lásd a fönti képet. Ez a film aztán nagyban hozzájárult, hogy mindenki Frakensteinként kezdje hívni a szörnyet. További bajom a művel, hogy hirtelen megjelenik egy nevenincs karakter, bizonyos dr. Pretorius, és ráveszi a dokit, hogy kezdjenek kísérletekbe, mert ő annyira nagyra becsüli Frankenstein munkásságát és eredményeit. Mármint mikor értesült erről? Hiszen csak pár napja sikerült a kísérlet – tudjátok, valamikor 1931-ben! –, és még a faluból se jutott ki a híre.

Eme karakter annál is idegesítőbb, hogy nem is szerepelt az eredeti regényben, és a miniatűr emberkékkel erősen túllőttek a célon. Tehát ez az ember képes kicsiben embereket – még egy sellőt is! – létrehozni. Nem hullából fércel össze valamit, aki leginkább egy autistára hajaz, és még beszélni sem tud, hanem tökéletesen funkcionáló egyedeket hoz létre húszcentis méretben. Értem. Az üvegcsékben eredetileg egy kisgyerek is lett volna, de minek utána nem mutathattak kegyetlenkedést gyermekkel (Hays-kódex!), ezt törölték a végső verzióból, és csak a szemfülesek fedezhetik fel egy távoli nézetből, ahol minden egyes üveg látszik. Az egész jelenet bűzlik attól, hogy csak és kizárólag arra volt jó, hogy lássuk, képesek voltak ezt a trükköt megcsinálni. Semmi egyéb funkcióval nem rendelkezik. Ekkor mondja ki Pretorius a „Gods and Monsters” mondatot, mely később a Whale-ről szóló életrajzi film címe lett.

Ezzel eljutottunk az egyetlen szereplőhöz, akire eddig nem tértem ki, ez pedig nem más, mint maga a szörny. Karloff természetesen ugyanolyan hiteles mint az első részben, talán a beszélgetős részeknél kicsit rezeg a léc, de lehet, az is csak azért, mert a nyöszörgés jobban illik ehhez a lényhez. Aki csodálatos módon életben maradt, mert a hegyen, a szélmalom alatt – minő meglepetés! – van egy vízgyűjtő vagy tó, vagy mittudoménmicsoda, ahol átvészeli a tűzvészt. Ezután pedig ámokfutásba kezd, és boldog-boldogtalant megfojt, agyonver – az eredeti verzióban 21 embert öl meg, még a Polgármestert is! –, amit a cenzorok miatt végül tízre redukáltak a vágásokkal – mintha valami pre-Schwarzenegger lenne egy akciófilmben. Az első kettőnél egyébként a kamera jótékonyan egy baglyot mutat, miközben az eset történik, ezt később Ridley Scott el is lopta a Szárnyas Fejvadász egyik hasonló jelentéhez.

Az egyetlen, akit igazán megfojthatott volna a szörny, az Una O'Connor, aki egy rikácsoló öregasszonyt játszik, és már a film elején gondoskodott, hogy kellően ráhangolódjak a történetre. Ő egyébként A Láthatatlan Emberben is feltűnt már, ott a kocsmárosnét játszotta, de abban a filmben még elment, mert csak pár mondatot kapott. Itt viszont végigdumálja az egészet. Mintha nem lenne másik mellékalak: ha valaki sopánkodik, pletykál vagy csak beszól valamit, az ez a vén csont lesz. Reménykedtem benne, hogy csak a film elején osztja az észt, de aztán kiderül, hogy ő valójában Frankensteinék házvezetőnője, így sajnos nem szabadulunk tőle az egész film alatt. Állítólag ő felelt volna a filmben található humorért...

Visszatérve zakós szörnyünkre, ebben a filmben teljesen másképp viselkedik, mint az első részben, amit az is bizonyít, hogy ha akar, fut, és csak akkor kezd dülöngélni, cammogni, ha eszébe jut. Félni pedig jottányit sem lehet tőle, sem az egész filmen, köszönhetően annak, hogy valami kezdetleges slashert látunk. Az alkotók nem igazán tudtak mihez kezdeni a lény fejlődésével, pedig erre kellett volna fókuszálni, mivel itt már maga a SZÖRNY a főszereplő, és senkit nem érdekel hogy Frankenstein doktor nyavalyog a közelgő menyegzője miatt.

Az egyetlen igazán eltalált rész, ahol szörnyünk kicsit lenyugszik, és látszólag visszatér jámbor énje, amikor találkozik egy vak remetével, aki minthogy nem látja, befogadja hajlékába, étellel-itallal kínálja, sőt mi több, még beszélni is megtanítja. Ez valóban egy érzelmes, egyszerre vicces, de mégis megindító jelenet, amely miatt Whale tíz teljes napig megszakította a forgatást, hogy O. P. Heggie elérhető legyen a jelenethez. Karloff először elutasította, hogy a szörny beszéljen, de persze „meggyőzték”. A maszkján változásokat kellett eszközölni, hogy ez a gyakorlatban is tudjon működni, ezért tér el némileg az első részben látottól.

Csakhogy a film többi része ehhez képest egy burleszk. Ha ezt az utat követték volna, és bemutatják, ahogy a lény figyelvén a társadalmat, egyre inkább ráébred saját kirekesztettségére, akkor kapnánk valamit Shelley eredeti művéből. Apró popó, Mary Shelley: a film első hat perce azzal nyit, hogy az írónő és férje épp vendégeskednek Lord Byronnál a Genfi-tó mellett, és élik léha felső középkategóriás életüket. Ugyanis valóban ekképp született meg Frankenstein története. Itt fény derül arra is, hogy a történetnek nincs vége, és látszólag folytatódik a már (1931-ben) abbahagyott szál. Ha az első résznél nem volt szükség ilyen keretre, akkor a másodiknál miért fedik fel, hogy Frankenstein csak egy kitalált történet, amit egymással osztanak meg úrhölgyek s urak egy viharos éjszakán? Nem szeretem, amikor egy filmen látható történetről bevallják, hogy csak mese habbal – de ha már mindenképpen ez kell, miért nem következetesen teszik?

Ergo ha az első résznél ez nem hiányzott, itt sincs semmi szükség rá. Igaz, eredetileg legalább ezt a részt keretbe zárták volna, de nagy ésszel a film végéről utólag eltávolították a mesélős részt. Az írónőt játszó Elsa Lanchester alakítja a szörny menyasszonyát, az ő sminkje, dróttal tartott hajkoronája igen emlékezetesre sikerült. Jóformán az egyetlen dolog, amire később a néző asszociál, ha meghallja ezt a filmcímet. Lanchester nagyon alacsony volt, és úgy körbetekerték szalagokkal és gézzel a kívánt magasság eléréséhez, hogy a végén mozogni sem tudott. Sokat nem beszél, viselkedési habitusát hattyúk ihlették, melyek szerinte nagyon huncut teremtmények.

A film kezdeténél és végénél ugyanúgy eljátsszák a kérdőjeles szereposztást, mint az előző résznél – ezúttal persze a szörny menyasszonyával –, de érthetetlen módon itt a végén is marad a kérdőjel. Hát már annyit sem érdemelt meg ez a maga idején igencsak szemrevaló nő, hogy a nevét kiírják, miközben kettős szerepben is feltűnik?

Nos, efféle gondjaim vannak ezzel a filmmel, amely semmi másra nem volt jó jelen formájában, minthogy elindítsa a Frankenstein-filmek végtelen áradatát. A filmet anno sokan támadták, hogy Whale nyíltan homoszexuális utalásokat helyezett el benne, rengeteg hibája ellenére ilyesmit én bizony nem találtam. Whale egyébként sosem akart folytatást a filmhez, mindig is úgy volt vele, ő ezt a témát kimerítette az első filmmel – okos ember volt ez a Whale. A Universal azonban addig gyötörte, hogy négy év után végül belement, és ez lett az eredmény.

Persze közrejátszott a dologban A Láthatatlan Ember sikere is, mert végül ez győzte meg Laemmlét, hogy egyedül Whale képes sikeresen leforgatni a folytatást. Eredetileg Frankenstein visszatér címmel akarták a moziba küldeni, és nagyjából 300 000 dollárt akartak eltapsolni rá. 1933-ban megkezdődtek az előmunkálatok, de már hetekkel az első film bemutatója után vég nélkül gyártani kezdték a különféle scripteket. Whale csak 1934-re állt kötélnek, amikor végül megfelelő forgatókönyvre lelt. Ez az eredeti regény azon momentumán alapult, amikor a szörny feleséget kíván magának. Whale másik kikötése az volt, hogy teljes művészi szabadsága legyen a film fölött – ebbe a Universal elég könnyen belement, mert azokban a hónapokban Carl Laemmle Jr. éppen nyaralt Európában, és nem igen tudott volna amúgy sem beleszólni semmibe.

A tesztvetítés után aztán nagyon sok mindent kivágtak a filmből, és bizonyos jelenetek sorrendjét is felcserélték, valamint tettek be újakat is, így az eredeti verzió – amelyet később ismét újravágtak – elérte a 90 percet. Whale szinte az utolsó napokig vágott. A stúdió az akkoriban szokatlan két órát akarta volna elérni, de végül még a másfél órát sem tudták tartani. A producerek a végére megint odatették magukat, így ennek a filmnek is – vágásilag sem pontos és összecsapott – happy endre cserélték az eredetileg komor befejezését. Hiszen Laemmle Jr. mohó fülei máris hallották a következő rész után begyűjtött dollármilliók ropogását.

Whale azonban itt befejezte, mert az 1939-es Frankenstein fiát már más rendezte. Miután azt a filmet elutasította, a Universal rövid úton megvált tőle, és bár Whale pár évig még rendezett, de nem igazán készített semmi jelentőset. Hátralévő életét magányban töltötte festéssel, végtelen melankóliában és depresszióban. Ha ezt vesszük, a Frankenstein három ember nyomoráért is felelős: Whalén kívül Lugosi Béla karrierjét is ez a „szörny” pecsételte meg, amikor az előző résznél elutasította a szerepet. Valamint Karloff sem járt túl jól, mert hírnevet ugyan szerzett, de minden egyes filmmel, amelyben szerepelt, szaporodtak az életre szóló sérülései. Ennél a résznél már az első jelentnél kiugrott a csípőcsontja, amikor a vízbe esett, és az egész forgatás alatt rehabilitációs gyakorlatokat kellett végeznie, hogy mozogni bírjon. Az már csak hab a tortán, hogy tíz kilót le is dobott mindeközben.

A legnagyobb baj azonban, hogy a szörny életútja itt sajnos nem állt meg. A színvonal egyre süllyedt. Ha marad idő, azoknak is nekiveselkedem, de egyelőre legyen elég ennyi doktor Frankensteinből és kreatúrájából.