Tom Hanks és Steven Spielberg nem először dolgozott együtt és közös alkotásaik általában valami maradandót nyújtottak a lelkes moziba járó közönségnek. A "Kémek hídja" azonban arra tesz kísérletet, hogy valós figurákat mozgasson a történelem egy olyan korszakában, amelyben a világ karnyújtásnyira került az atomháborútól. Ezt az időszakot úgy nevezzük: hidegháború. 

Churchill 1946. március 5-i fultoni beszédével gyakorlatilag elindította a hidegháborút és azt az időszakot, amikor mindkét oldal fekete-fehérben kezdte látni egymást: „A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai- tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le a kontinensre.” Az USA-ban a ruszkiktól való félelem, ti. hogy majd egyszer csak átkelnek a tengeren és megszállják Amerikát, az ötvenes években teljesedett ki leginkább, pontosabban valóságos hisztériává nőtte ki magát. A hírhedt McCarthy szenátor-féle Amerika Ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság-nak már az is elég volt, ha valakit, bárkit, kommunistának bélyegeztek, pedig nem volt az. Számos író, forgatókönyvíró, rendező vesztette el így a munkáját, s hogy dolgozni tudjanak, bejött a stróman-rendszer, amikor valaki más neve alatt írtak, dolgoztak. Számos híresség is kompromittálódott ezekben az években, elég csak Elia Kazan filmrendezőre gondolni, aki ennek a korszaknak hírhedt besúgója volt, emberek életével játszott, vagy tett tönkre embereket. Épp ezért, amikor 1999-ben életmű Oscart kapott, számos színész, akik még emlékeztek erre a korszakra, arra sem méltatta, hogy felemelkedjen a székből és tapsoljon neki, ilyen volt például Robert De Niro, vagy Gene Hackman. A gyerekek iskolai tanítására is rányomta mindez a bélyegét, amelyet a film is jól mutat be, amikor az atomháború veszélyeiről prédikál a tanárnő és azt bizonygatja nagy hévvel, mit is kellene tenniük egy orosz atomtámadás esetén. Az értetlenséget, az egymás elleni gyűlöletet tehát idejekorán beleplántálták az emberekbe, így az átlag amerikai szemében az ötvenes évek végére, amikor is a sztori játszódik, Ronald Reagan későbbi szavaival, a Szovjetunió lett "a gonosz birodalma". 

Azzal indítunk, hogy 1957-ben elfognak egy feltehetően szovjet kémet az amerikaiak, akinek viszont brit útlevele van és tökéletesen beszéli az angol nyelvet, bizonyos Rudolf Abel-t (Mark Rylance). Abel-re kémkedésért persze villamosszék várna, de az amerikaiak kirakatpert akarnak rendezni, ahol a szerepek szinte már előre le vannak osztva, csak az ítéletet kell felolvasni. Pontosan ugyanúgy, ahogyan a sztálini Szovjetunióról ezt mindenki vélelmezte. Viszont, hogy mégis legyen valami kis tétje a dolognak és a tisztesség látszatát megtartsák, felkérik egy neves ügyvédi iroda biztosításokkal foglalkozó ügyvédjét, aki korábban a Nürnbergi perekben a vádat is képviselte, hogy vállalja el Abel védelmét, mert úgymond "a legjobbat" kell kapnia. James Donovan (Tom Hanks) tudja, hogy ezt az "álom"-megbízást nem igazán utasíthatja vissza és azt is sejti, hogy bármennyire is színjátéknak indul az egész per, utána Abel mellett ő lesz a leggyűlöltebb ember az USA-ban. Meghazudtolni azonban nem tudja magát és olyannyira komolyan veszi a dolgát, hogy még a CIA is elbeszélget vele. A film végig feszített tempójú, nem időzik sokat a részleteknél, ez nem egy tárgyalótermi dráma. Nyomon követhetjük, amint Donovan egyre közelebb kerül Abel-hez és emberiességi szempontok alapján próbál segíteni rajta. (Spoiler!!!) A bírónál, aki az ötvenes évekbeli echte amerikai, amolyan Jock Ewing, csak a cowboy kalap és csizma hiányzik róla, megtestesítóje, eléri, hogy ne ítélje halálra Abel-t, mert még jól jöhet nekik egy esetleges fogolycserénél. Az érvelést, legalábbis ezt sugallja a film, maga Donovan sem veszi komolyan, ám a valóság rácáfol. Az amerikaiak ugyanis éppen akkor kísérleteztek a Lockhead U2-es kémrepülőgépekkel, amelyek nagy magasságból készítettek felvételeket szovjet területek felett. Csakhogy Francis Gary Powers (Austin Stowell) hadnagyot, akit éppen a CIA küldött egy ilyen bevetésre lelövik gépestől-mindenestől és annak rendje és módja szerint elítélik kémkedésért. Ekkor jön ismét a képbe Donovan, akit maga Allen Dulles a CIA igazgatója hivat magához.(SPOILER vége!!!)

Dulles feltűnése a filmben jelzés értékű. Nem tudunk meg róla semmit a filmből, pusztán jelen van, a történet logikája nem engedi, hogy elmerüljünk bármelyik figura lelki világában. Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy a történelmi tények szerint, az az ember, akinek a kezét Donovan szorongatta és habozás nélkül, bármilyen hírszerzői tapasztalat nélkül elvállalta, hogy segít kicseréltetni a két embert egy olyan terepen - Kelet-Berlinben, ahol éppen akkor építették a falat - amelyről semmit sem tudott, szóval az az ember a korszak egy hírhedt figurája volt, ha nem is emelkedett talán, mai törtenelmi megítélésünk és tudásunk szerint, McCarthy szenátor magasságaiba, vagy éppen mélységeibe. Dulles nyolc évig volt a CIA igazgatója, az első olyan ember, aki civilként került oda. 1961-ben Kennedy elnök menesztette a rosszul sikerült Disznó-öböl-béli incidens miatt, majd később benne volt a Warren Bizottságnak nevezett testületben, amely éppen Kennedy halálának körülményeit volt hivatott kivizsgálni. Egyszóval nem volt idegen tőle egy olyan húzás, hogy egy ügyvédet kérjen fel közvetítőnek. Donovan éppen ideális volt a szerepre. Ha valami oknál fogva megbuknának, semmi közük egy Kelet-Berlinben kóricáló civil amerikaihoz. 

Közben a helyzet annyiban bonyolódott, hogy a keletnémet hatóságok kémkedés gyanújával őrizetbe vettek egy ott tanuló amerikai diákot. Donovan célja az volt, hogy mindkettejüket kihozza lehetőleg épen, ami tekintve a politikai széljárás bizonytalanságát nem volt egyszerű feladat. Az amerikaiakat nem érdekelte csakis a pilóta, nehogy "köpjön", a keletnémet államot viszont az, hogy a Nyugat elismerje függetlenségüket és ne feltétlenül úgy tekintsenek rájuk, mint akik száz százalékban a szovjetektől függnek. Donovan kényes helyzetben találta magát és ebből kellett kihoznia a legjobbat. A tárgyalásos szakaszokat meg-megszakítják olyan jelenetek, amikor szembeállítják - meglehetősen sztereotip módon - a két "hadifogoly" bánásmódja közötti különbséget. Ebből megtudhatjuk, hogy a Genfi Egyezményt, ahogyan "A tizedes meg a többiek"-ből tudjuk, majd Genfben tartják be a ruszkik, ellenben Abel-el kifogástalanul bántak. Az alkotás nem kémfilm, semmi köze olyan opuszokhoz, mint "A kém, aki a hidegről jött" (1965), vagy a "Tű a szénakazalban" (1981). Sokkal inkább egy elnagyolt korrajz és itt a hangsúly az elnagyolt-on van. Annyi esemény történik egymás mellett, hogy a rendezőnek esélye nincs bemutatni valamit annak a kornak a levegőjéből. Néhány utalás rá és elintézettnek tekintik az egészet: A többit mindenki gondolja hozzá iskolai tanulmányaiból, műveltetéséből, politikai beállítódásából. 

Nehéz egy olyan filmről véleményt mondani, amely megtörtént eseményeket dolgoz fel részben, vagy egészben, mert óhatatlanul előtérbe kerül a történelmi hitelesség, amely történelmet sokféleképpen magyarázhatjuk. Szerencsére Spielberg filmje mentes, részben mentes a nagy sztereotípiáktól, ami nézhetővé teszi, még jól is szórakozhatunk rajta. Tom Hanks jó, mint mindig, számomra viszont a showt egyértelműen Mark Rylance lopta el, akiről eddig is tudtam, hogy egy jó karakterszínész, itt viszont mesteri alakítással rukkol elő. A film mindenképpen megér egy próbát, viszont ne felejtsünk el utánaolvasni sem...