Az idei karácsony a Karácsonyi ének körül forgott nálam, ami azzal kezdődött, hogy hosszas tépelődés után megnéztem a Robert Zemeckis-féle verziót, és nagyon tetszett. Azt hittem, az idei szezonban már nem is látok ennél jobb filmet – tegyük hozzá, már alig maradt karácsonyi film, amit ne láttam volna, így egyre nehezebb elkerülni, hogy ne újrázzak valamiből. Aztán a Karácsonyi lidércnyomás miatt azon kaptam magam, hogy ez a karácsony nem az élő szereplős filmek felé tolódik el. Nézzük csak: volt már CGI-rajzfilm, stop motion animáció, már csak egy bábfilm hiányzott... áááá, humbug.

Azért ezt a Muppet-filmet több okból kifolyólag se akaródzott megnézni. Először is, az utóbbi idők Muppet-filmjei egyértelműen arról tanúskodnak, hogy ennek a korszaknak vége. Másodszor... most komolyan, ez egy gyerekfilm, majd biztos én fogok rajta szórakozni. Aztán, amikor kiderült, hogy még énekelnek is benne... kész katasztrófa. És ehhez képest EZ lett a legjobb dolog, amely 2014 karácsonyán filmügyileg történt velem. Az első perctől az utolsóig élveztem, szétröhögtem rajta a belem, és egyáltalán nem éreztem magam olyan kellemetlenül, mint a Tini Nindzsa Teknőcökkel való nosztalgiázásomkor. Úgy látszik, a Muppetek rendelkeznek egy idióta bájjal, ráadásul húsz évvel ezelőtt még igazán elemükben voltak. Az ismert sztorit Dickens tollából átdolgozták egy olyan verzióba, amely ugyan felmondja a történetet, de mindeközben elegendő időt hagy kiteljesedni kedvenc bábfiguráinknak.

A filmet Brian Henson – Jim Henson fia – rendezte: egy tévéfilmet nem számítva ez az első produkciója, de ez egyáltalán nem látszik meg. A kamera szeret időzni olykor lényegtelennek tűnő dolgokon, amelyek azonban Muppeték hétköznapjait mutatja be: pl. egércsalád a falban vagy egy cseréptetőn szöszmötölő madár, de a legjobb Bean Bunny saját cselekményszála, amely szintén pillanatokból épül fel. Mindezek miatt igazán bánom, hogy ezen kívül Brian összesen egy mozifilmet rendezett még, a hasonló elképzelésben megvalósított Muppet Kincses Szigetet. A filmben egyetlen élő szereplő található, az öreg Scrooge-ot alakító Michael Caine. Egyáltalán nem rossz – előtte felmerült még George Carlin és Peter O'Toole is –, de azért nem olyan elvetemült az ő Scrooge-ja, mint a legtöbb feldolgozásban, elvégre ez egy Muppet-film, amelyben az infantilizmusnak utat kell engedni. Caine mai napig ezt tartja legkedvesebb szerepének.

Ezt felvezetendő, Gonzo és Rizzo mintegy elmeséli nekünk a történetet, és az összes fontosabb jelenetnél feltűnnek afféle narrátorként, illetve azért, hogy külön show-val örvendeztessenek meg bennünket. Gonzo állítása szerint maga Charles Dickens, és ezért tudja előre mi fog történni a szereplőkkel, persze ezt Rizzo nem hiszi el, és folyton teszteli barátját.

A legjobb tulajdonsága a filmnek, hogy úgy sikerült integrálni Muppetéket a történetbe, hogy nem lógnak ki belőle. Nem tűnik úgy, hogy „na, csak azért tették be őket, hogy szerepelhessenek pár percig”. Breki béka például Scrooge titkára szerepében egyenesen telitalálat, de az irodában ezúttal nemcsak ő, hanem egy sereg patkányírnok is dolgozik, akik folyton lebzselnek, meg kommentálnak. Breki miatt a titkár ebben a feldolgozásban többet is szerepel, felesége pedig ugyan ki lehetne más, mint Miss Röfi. De a két zsémbelődő vénember is a lehető legjobb helyre került, akik mindketten Scrooge elhunyt társait, a Marley testvéreket alakítják. Topi maci pedig Scrooge egykori főnökét játssza, szóval minden ismertebb Muppetnek jutott a filmből, és ez már eleve egy jó dolog.

Azután itt vannak a dalok, amelyektől rendszerint kikészülök, meg nem is igazán értem, minek egy mesébe. de azt kell mondjam, remekül illeszkednek a filmbe, és az eltorzított hangokon való kornyikálás megadja az egész film alapját. Ráadásul nagyon sok képes belemászni az ember fülébe, és a végén azon kapja magát, hogy tojáslikőrfőzés közben a Scrooge-ot dúdolja. A moziverzióból sajnálatos módon kivágtak egy közel négyperces dalt, a When Love is Gone-t, ami akkor szól, amikor Scrooge szakít a szerelmével. Jeffrey Katzenberg úgy ítélte meg, egy gyerekfilmbe ez túlságosan szomorú, és a későbbiekben ha a tévé leadta, akkor is hiányzott. Henson akárhogy tiltakozott, vágni kellett az utolsó pillanatban, amitől a nézőnek furcsa érzése támadhat, hiszen konkrétan félbemaradt egy jelenet. Különösen azért érthetetlen ez a döntés, mert a Bless Us All csont nélkül bennmaradhatott, amit a nyomorék kisbéka énekel, és annyira szomorú, hogy még meg is könnyeztem. Szerencsére a VHS-, és az első DVD-kiadásokon már a teljes filmet találják a rajongók. De a Blu-ray-verzióra már megint nem tették rá, még kihagyott jelenetként sem. Bravó, Disney!

Két másik nótát szintén kivettek a filmből – Room in Your Heart, Chairman of the Board –, de ezeket még a forgatás megkezdése előtt, mert úgy találták, lassítanák a film menetét. Ez egyébként nem is nagy baj, mert így pont annyi dal maradt a filmben, amennyi még inkább a próza irányába billenti el a mérleget, és nem kapja el az embert egy olyan telítettségérzet, mint a Karácsonyi lidércnyomás esetén, amelyet konkrétan végigénekelnek. Szerencsére akiket ezek a dalok érdekelnek, azok már 92-ben kezükbe vehették a film alapján készült zenei CD-t is. 

Ami azonban engem a Muppet-filmekben mindig is lenyűgözött, hogy egyáltalán nem látni, hogy ezek nem élnek. Annyi mindent ki tudtak hozni a „szereplők”-ből, ahogy kacsintanak, pislognak, nyelnek egyet, ráadásul az esetek 80%-ában meg se lehet elsőre mondani, hogy a francba mozgatták a bábokat – az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy EZEK ÉLNEK.

A bevételek sajnos nem hozták a Disney elvárásait. Kevin második bevetése eleve háttérbe szorította a 90-es évekre megkopott Muppeteket, akiket végül a Disney saját rajzfilmje, az Aladdin nyírt ki. Azért még így is bőven visszahozta a forgatási költségek dupláját – 27 millió dollár –, vagyis a filmnek semmi szégyellnivalója, de előrevetítette azt is, hogy ez már nem a 80-as évek, amikor a Muppetek abszolút sztároknak számítottak. Ráadásul az öreg Henson 1990-ben meghalt – ő mozgatta és szinkronizálta Breki békát –, a film forgatásakor pedig Richard Hunt is követte: ő felelt Scooter, Beaker hangjáért, Hensonnal együtt pedig a két zsémbes öreget alakították.

Így ez volt az első produkció, amelyben már nem a teljes Muppet-gárda alakította a szereplőket. A készítők szerencsére maximálisan hozták a színvonalat, és egy olyan karácsonyi filmet tettek le az asztalra, hogy nem is igazán értem, hogyan maradhatott ki eddig az életemből. Bátran ajánlom mindenkinek, garantáltan megadja az ünnepi hangulatot, és még az eredeti történetet is hűen bemutatja.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!