A mostohaapáknak nincs túl nagy respektjük a mozivásznon. Az első példák, amik így hirtelen beugranak jellemzően pszichopatákhoz és alkoholistákhoz köthetőek. A közelmúlt nagy kedvence, a Sráckor se öregbítette a hírnevüket, mindjárt kettő alkesz pótfater is volt benne. Ha innen nézem, Sean Anders (Förtelmes főnökök 2) filmje akár fontos állomásnak is tekinthető. Arról szól, hogy ezek a pacákok lehetnek akár rendesek is, és bizony nincs könnyű dolguk, ha el akarják nyerni a gyerek szeretetét. A küzdelem itt kész csatává válik, de melodráma helyett vígjátékba csomagolva. Will Ferrell és Mark Wahlberg már a Pancser policeban is rendkívül szórakoztatóan mentek a másik agyára, pedig akkor még társak voltak, most viszont mindent eldöntő párharcra indulnak egymás ellen.

Brad Whitaker (Ferrell) úgy igyekszik, hogy mostohagyerekei megkedveljék, mintha a pótapák Nobel-díjára hajtana. Kitartása már majdnem meghozza a gyümölcsét, amikor feltűnik a színen a srácok igazi apja, Dusty Mayron (Wahlberg), aki annyival menőbb nála, hogy az már ijesztő. Egy pillanat alatt leveszi a lábukról a gyerekeket, sőt nagyjából mindenki a környéken a legjobb haverjaként üdvözli. Bradben az első perctől él a sanda gyanú, hogy Dusty nem kedveli őt, arra azonban nem számít, hogy riválisának feltett szándéka, hogy kitúrja őt a családból. A vetélkedés egyre jobban elfajul miután Dustynak esze ágában sincs tisztán játszani. A világ életében konfliktuskerülő Bradnek alaposan fel kell hát kötnie az alsóneműt, ha győztesként akar kikerülni az apák harcából.

Bár a film előzetesen nagy adok-kapokat ígért, a két főszereplő háborúskodása sokkal egyoldalúbb, mint azt a kedvcsinálók sugallták. Tudom, hogy Will Ferrell népszerűsége mifelénk jóval kisebb Mark Wahlbergénél, mégis azt kell, hogy mondjam, nehéz nem neki szurkolni ebben a helyzetben. Még annak is, aki egyébként ki nem állhatja. A Ferrell játszotta Brad tényleg annyira próbálkozik, hogy rögtön azt érezzük, megérdemli a gyerekek szeretetét, míg Wahlberg Dustyja mintha csak féltékenységből akarna visszatérni az életükbe. Nem segít az se, hogy a film nagyrészében úgy manipulálja a környezetét, ahogy egy kőkemény szociopatának a szokása. Ha nem poénokban csapódna le, amit művel, simán elmenne akármelyik pszicho-thriller főgonoszának. Túl utálatossá azért sose válik, erre külön ügyelnek. Talán az érdekesebb lehetett volna, ha két egyformán szimpatikus fél csap össze, azonban a Megjött Apuci mégiscsak egy Will Ferrell-komédia, aminek nincs szándéka elrugaszkodni az infantilizmus már jól kitapogatott talajáról.

Ferrell vígjátékai kegyetlenül idegesítőek tudnak lenni azok számára, akik nincsenek hozzáedződve a humorához. Ebből a filmből se hiányoznak a túlzó reakciók és a hosszan elnyúló rögtönzések, de Sean Anders rendező középszinten tartja őket, ami tulajdonképpen jellemzi az egész munkáját. Nincsenek se nagy mélypontok, se fergeteges csúcspontok. A gyengébb és a jobb viccek igaz hasonló párviadalt vívnak egymással, mint a főszereplők, de örömmel közölhetem, hogy az utóbbiak vannak fölényben. Ferrell és Wahlberg még mindig remekül kiegészítik egymást, mögéjük pedig több könnyen megkedvelhető mellékszereplő sorakozik fel. Ott van mindjárt Griff (Hannibal Buress), akit Dusty furmányosan beköltöztet Brad otthonába, de a prímet szeretnivalóan tuskó főnöke viszi el. A durván alulfoglalkoztatott Thomas Haden Church nem először dob fel egy filmet úgy, hogy csak minimális teret biztosítanak neki. Nagyon itt lenne már az ideje, hogy valaki megdobja egy főszereppel. Kétes érdem, amit persze részben humornak szántak, de a film büszkélkedhet a legpimaszabb beépített reklámmal azóta, hogy Head & Shoulders segítségével győzték le az idegen organizmust az Evolúcióban.

A gyerekeket, akikről az egész hajcihő szól, jobban is kidolgozhatták volna. Az első benyomásom az volt róluk, hogy hálátlan kis szarosok, akikre az írók inkább jutalomként tekintettek, mint személyekre. Ha a feleség is ilyen lett volna, rövid úton kétségessé válik, van-e értelme Bradnek ennyit kepeszteni értük, de szerencsére rá jobban odafigyeltek. Éppen csak poénokat felejtettek el írni az őt alakító Linda Cardellininek, akiről az imdb nélkül amúgy meg nem mondtam volna, hogy ő volt Velma a Scooby Dooban. Mivel a fordulatok szorosan követték a családi vígjátékok klisétárát, tartottam tőle, hogy Ferrell-lel együtt a film is padlóra kerül, ám meglepő módon sokkal jobban oldották meg a helyzetet, mint azt a vígjátékokban általában szokták. Azután, hogy Wahlberg karaktere végre megkapja, amit akart, rá kell jönnie, hogy nem is olyan egyszerű apának lenni. A befejezésben nem csak, hogy nem engednek a kötelező érzelmi hatásvadászatnak, de még frappánsan gúnyt is űznek belőle. A zárójelenettel aztán olyan szépen zárul be a kör - és nyílik ki a kapu egy esetleges folytatásnak -, hogy azért jár a pacsi. A Megjött Apuci lehet a mostohaapák kedvenc filmje, de másoknak is garantál egy kellemes másfél órát.