Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Az én szerelmem

2016. január 07. - Ike The Rock Clanton

Már a film egynegyedénél furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Egyrészt annak az érzése, hogy én ezt a sztorit már láttam valahol (ez költői túlzás, mert sok helyen), valamint az a meglehetősen blaszfemikus gondolat, hogy milyen is lenne ez a történet amerikanizált változatban.

az_en_szerelmem_plakat.jpg

Szeretem a francia irodalmat, sőt, a francia filmművészetet is, bármilyen tág értelemben értelmezzük is a "művészet" kifejezést. Szeretem az elhallgatott titkokat, a ki nem mondott nyilvánvaló gondolatokat, a nem szájbarágott, csak a filmből kiderülő igazságokat, vagy annak vélt, a történetből kiderülő eszmeiséget. Amit viszont nem szeretek, ha ilyen eszközökkel adják elő, az előítéletesség és a sztereotípia. Sajnos azon felül, hogy a színészi játék kiváló, a film bővelkedik bennük. 

Kezdjük azzal, hogy egy nő rendezett filmet egy nő szemszögéből egy kapcsolatról és annak fokozatos leépüléséről, arról, hogy miként gondolkodik még egy értelmiségi nő is az "ideális" kapcsolatról és szerelemről. Ami nagyon tetszett, s amit a rendezőnő Maiwen remekül mutat be képmutatások nélkül, ahogyan egy alapvetően értelmiségi nőt megszédít a pénzen vett elegancia, a pénzből és látszólagos hatalomból származó magabiztosság és sárm. Pénzen szinte minden megvehető és mindenkinek megvan a maga ára, a kérdés csak az, hogy ez az ár mekkora lesz, amikor azt nekünk kell meg,- és visszafizetni. Maiwen-nek egyébként is lehet tapasztalata, hiszen kétszer vált el és az első férje Luc Besson volt, akivel való viharos kapcsolatának utózöngéit válása óta forgatott filmjeibe is átvitte. 

Adott tehát egy alapvetően iskolázatlan, középkorú férfi, bizonyos Georgio Milevski (Vincent Cassel), akinek mindene pénzen vett. A sármja, a barátai, az egész élete. S adott egy kicsivel fiatalabb ügyvédnő, Tony (Emmanuelle Bercot), aki már évekkel korábban kinézte a férfit magának, de csak egy buliban, ahol láthatóan rosszul érzi magát, mert képtelen beilleszkedni és feloldódni, tesz próbát és szólítja le a pasast. Láthatóan a jól szituált nőket, az egzisztenciálisan a maguk lábán álló nőket is vonzza ez a világ, legalábbis annak külsődlegessége: a csillogás, a hamis jókedv és az ál vidámság. Hiszen ami mögötte van sokszor, azzal már nem is olyan könnyű azonosulni. Ezt hamarosan Tony is megtapasztalja, mert újdonsült férje azon felül, hogy úgy tűnik, szereti őt (nem derül ki, hogy mint egy tárgyat, vagy hús vér embert, hiszen mindegyik előző szeretőjével és a haverjaival ugyanígy viselkedik), egy jottányit sem kíván változtatni eddigi életmódján és a bizalom, aminek egy kapcsolatban alapvetőnek kellene lennie, sem erőssége, lévén a feleségét nem avatja be semmibe, legfőképpen üzleti ügyeibe nem. Nagyon erőteljes jelenet, amikor az álmos Tony kinyitja kora reggel az ajtót és ott áll előtte a bírósági végrehajtó az embereivel, akik lefoglalják a bútorokat Georgio adósságai fejében. 

mon_roi_still.jpg

Georgio egy látszat, nem valóságos ember. Nincsenek mély érzései, mintha a drog hatására, amit szed, hangulatingadozásai közepette gondolná egyszer ezt, másszor azt. Egy ilyen ihletett pillanatában dönti el, hogy ő gyereket szeretne Tony-tól. A film nem boncolgatja explicit módon, miért is pont tőle, miért nem a korábbi modell barátnőitől, viszont a válasz bújtatottan ott van a sztoriban. Georgio lélekben megérett rá, de fejben már annál kevésbé. Érzi, hogy az az élet, amit élt korábban, nem neki való, szeretne valami mást, de fejben túl gyenge ahhoz, hogy változtatni tudjon, Tony pedig nem egy erős nő, nem egy irányító típus, így nem is tudja saját életük valósága felé terelgetni férjét. Amit tud, az a hisztéria és a kiborulás, s ettől minden férfi menekül. Így tesz Georgio is, hiszen még meg sem születik a kis Sinbad, máris elköltözik egy műteremlakásba, lévén nem bírja kiállni, felesége egyébként jogos, kiborulásait. Érdekes a kép: Tony egyáltalán nem tűnik ügyvédnőnek, inkább tanárnak, vagy óvónőnek, vagy valami más, keménységet és érvelést nem tartalmazó foglalatosság illene hozzá, de semmiképpen nem egy büntetőjogász titulusa. A filmet nézvén többször felmerült bennem, hogy hogyan nem hal éhen Tony ezzel a mentalitással, amit itt előad a férjének. A film vége felé a szerep már jobban illett a karakterhez, főleg akkor, amikor volt férjét fogadja az ügyvédi irodában és szenvtelenül cigarettára gyújt, ám párbeszédük akkor is cirkuszba és hisztérikus kirohanásba fordul. Ha Tony karaktere valóban olyan ügyvédnő, akire még súlyos bűnözők védelmét is rábízzák (a film szerint), akkor valószínűleg nagyon jó kapcsolatai lehetnek, mert én egy kóbor kutya védelmét nem bíznám egy ennyire önbizalomhiányos, visszahúzódó típusra. Itt tehát megtörik a film, viszont erre az önbizalomhiányos típusra volt szüksége az alkotásnak ahhoz, hogy bemutathassa, miért is dominál Georgio ebben a kapcsolatban olyannyira, hogy Tony még megalázó szituációkba is képes miatta bonyolódni. 

mon-roi-histoire-d-un-envoutement_article_popin.jpg

Eddig csak jót tudtam írni az egész koncepcióról, ám itt következik az, ami végletesen egyoldalúvá teszi a filmet és bizonyos értelemben rávilágít a női gondolkodás egészére a férfiakkal kapcsolatban. Adott tehát a fenti macsó és a kissé visszahúzódó, visszafogott, de magának persze jó pasit akaró ügyvédnő, s adott egy se veled, se nélküled kapcsolat, mint amilyet a valóságban is bemutatott anno a Richard Burton-Liz Taylor kettős. A film úgy mutatta be Tony kapcsolatát férjéhez, mint aki szerelemből ment férjhez (vélelmezhetően, mert ezt így nem mondják ki, persze, francia film).  A nagy igazság azonban az ilyen kapcsolatoknál az, hogy Georgio bárkivel behelyettesíthető, akinek van megfelelő társadalmi státusza és anyagi háttere a csajozáshoz. Ugyanis nincs olyan, hogy az "Igazi", csak emberekhez többé vagy kevésbé illő más emberek, azokból pedig sok van. Ezt a gondolatmenetet jól alátámasztja az a jelenet, amikor Tony nyugtatóktól kábultan bemegy a patikába újabb nyugtatókat venni és ott találkozik egyik volt egyetemi évfolyamtársával, aki láthatólag egy szerény pasas, aki már kopaszodik is (habár valószínűleg fiatalabb Georgio-nal), s az ügyvédnőből kivált egy őszinte mondatot, amelyet józanul vélhetően sosem mondana ki: Hogy ti. a másik pasas milyen vacakul néz ki és milyen ronda. A nők kilencvenkilenc százaléka tényleg ezt gondolná, de a sztereotípia ebben az, hogy nem minden "jófiú" kopaszodó, unalmas és sótlan, még ha a női agyba ez a kép fészkelte is be magát és mondhat bárki bármit, nekik akkor is "rosszfiú" kell. Na nem annyira, inkább amolyan csibész forma, mint az említett Georgio. A probléma a végkövetkeztetéssel az, ha a nő csalódik, mert kiderül, hogy a "rosszfiú" valóban rossz és a kapcsolatuk nem fordul egy hollywoodi idillbe, akkor hibáztatják az egész férfinemet és mindenkit, aki nem úgy látja a helyzetet, mint ők. Az alkotás végkicsengése és záró jelenetei nem magyaráznak meg semmit, legfeljebb nyitva hagyják a kiskapukat, hogy tetszés szerint elvitatkozhassunk egy önismereti/párkapcsolati szeminárumon azon, hogy mi is kell a nőnek. 

819029-mon_roi_13jpg.jpg

A mellékszereplőkről nem ejtettem egy árva szót sem, mert igazából nincsenek és teljesen üresek, kezdve Tony dologtalan öccsével Solal-al (Louis Garrel), aki kezdettől fogva utálta a gazdag Georgiot, mivel ő éppen azon képességeknek van híján, amivel a férfi rendelkezik: sárm, vagyon, egzisztencia, magabiztosság. Van még egy rétege a filmnek, amiről szót kell ejtenem. (Spoiler!!!) Georgio gondoskodik öngyilkossági kísérletet elkövető ex-modell barátnőjéről annak rehabilitációs kezelése alatt, kivívva ezzel felesége haragját. Persze most is az asszony húzza a rövidebbet, mert a férfinek esze ágában sincs engednie saját elképzeléseiből, így a megalázott feleség visszavonul és hatalmas hisztik közepette, de beletörődik a változtathatatlanba. (Spoiler vége!!!) Az ehhez kapcsolódó jelenetek igen erősen el vannak túlozva, nyilván azért, hogy Maiwen bemutassa, egy macsó "rosszfiú" meddig is képes elmenni és megalázni egy szegény védtelen nőt. A szomorú helyzet azonban úgy fest, hogy a gondoskodás nem macsó sajátosság és sok nem macsó-típusú férfi is megtette ugyanezt az exéért, amit nőkről már nem lehet elmondani, akiknek körülbelül addig számít a másik személye, amíg a társadalom kanonizált (és nem kanonizált ) formái szerint kapcsolatban vannak.  

Egészében kellemes két órát vett el az életemből Maiwen filmje, s még túlzottan képmutató sem volt. Mindenkinek ajánlom, aki már kicsit is szedett magára tapasztalatokat a férfi-női kapcsolati háló szövevényéből, ám új gondolatokat, netán forradalmi meglátásokat ne várjunk tőle.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Montana13 2016.03.15. 21:54:09

Ez a borzalmasan dilettáns kritika csak akkor bocsátható meg az írójának, ha 25 év alatt van, vagy sohasem hallott még a nárcisztikus személyiségzavarról. Mert ez a film arról szól, nagyon értő és tapasztalatokon alapuló megfogalmazásban. A rendezőnő tudja, miről beszél, nem így a mi filmkritikusunk!
A minimum, hogy bocsánatot kér minden nárci-áldozattól, és legközelebb egy kicsit felkészül a témából!

Ike The Rock Clanton · http://supernaturalmovies.blog.hu/ 2017.04.19. 15:11:02

No, ezt most olvasom. Bocsánatot kérek. Az én olvasatomban a film nem erről szólt és engedd meg nekem, hogy úgy értelmezzem, ahogyan szeretném. Köszönöm.