Annyira tudtam, hogy ez lesz. Édes istenem, mit ártottam, hogy megvertél a jövőbelátás átkával? Szóval, nemhogy nem jó film a Szinbád harmadik és egyben befejező része, de egyenesen pocsék. Ebben a filmben minden gyalázat megtalálható, ami Harryhausen filmjeiben rossz, mintha erre gyúrtak volna rá. Ehhez a filmhez képest az inkoherens, csapongó Szinbád hetedik utazása egy valóságos mestermű. Igazából számítottam rá, hogy rossz lesz, hogy nem kapok megint egy olyan jó kalandfilmet, mint a Szinbád arany utazása. De reménykedtem, mert mint tudjuk, az hal meg utoljára. Hát itt duplán meghalt, sőt triplán. Na, nézzük!

Az előző rész, mint írtam, hihetetlen nagy sikert aratott, így most nem akartak újabb tizennégy évet várni a folytatással, és a munkálatoknak szinte azon nyomban zöld utat adott a Columbia. Az előző rész Szinbádja, John Phillip Law eredetileg visszatért volna, de már itt félresiklottak a film alapjai. Mi indokolná, hogy egy korrektül teljesítő és szerethető Szinbádunk legyen ismét? Új színész kell, akit eredetileg az ekkoriban felkapott angol énekes, Paul Jones alakított volna. Ám mivel túl sokat kért, a választás inkább a sótlan, minden karizmától mentes Patrick Wayne-re esett.

Ennek a Szinbádnak immáron göndör haja van, és bár szakálla megmaradt, sokkal tejfelesképűbb, mint az egy évvel idősebb Law. A legdurvább, hogy továbbra is érdektelen karakter. A főhős! Nem tudjuk  szeretni, nem tudunk izgulni érte, vagy drukkolni neki. Megint nősülni akar – más férfiak, akik így szabadon járják a tengert ,menekülnek a kötöttségek elől, ellenben Szinbád a családapák mintaképe –, minek is kötnék össze az előző résszel? Semmi utalás, Szinbád egy bábu, oda teszik, ahova akarják.

Szinbád az Ezeregyéjszaka Meséinek egyik szereplője, majd egy helyen talán arról is részletesebben beszélek. Lényeg az, a hét kalandból hármat megfilmesíthettek volna, és akkor már nem kavarodnak ennyire össze forgatókönyvileg. De még ha nem is teszik, és beleveszik Aladdin csodalámpáját, akkor is elég szégyen, hogy a három történetből csak egy sikerült jól. Persze értem én; az Arany utazásnál bizonyítani kellett, ott zabszem volt a farpofák közt. Ha az elbukik, Harryhausen soha az életben nem kerül újabb film közelébe. Itt azonban a siker hátszelével megtámogatva megint kinyújtóztathatták a lábukat, és megszülethetett ez a borzadály.

A kalifa lánya, Farah tökéletesen elsikkad a szinte semmilyen Jane Seymour alakításában. Bár próbáltak az elején valami egyéniséget adni neki a csimbókokba font hajacskájával, de nagyon hamar átlagossá vedlik. Hol van ő az előző rész rabszolgalányához képest? Munro annyira izgalmas és erotikus volt, hogy egy hercegnőnek azért ezt legalább a titokzatosságával és a rejtélyességével illene ellensúlyozni. Seymour is volt Bond-lány, csak ő még előbb, az 1973-as Élni és Halni hagyni-ban. Ott sem volt nagy eresztés, és erről ebben a filmben is megbizonyosodhatunk, mert ahogy színre lép Dióné, Taryn Power tálalásában, hercegnőnk mintha itt se lenne. A két lány kapott egy viszonylag egész jó közös fürdőzős jelenetet, ahol cickók meg popsik is villannak, de ezt nyilván a hetvenes évek szabadabb szelleme miatt lehetett integrálni, és ez is azért készült el, hogy vonzza a rajongókat a moziba. Egyébként Power se valami fullos, de még mindig jobb nő, mint Seymour.

A legérdekesebb karakter egyértelműen az öreg görögöt játszó Patrick Troughton, aki Az aranygyapjú legendájában alakította a vak Phineast. Ott is öreg görögöt játszott, vagyis már volt tapasztalata. Meg ő is alakította a doktort a Ki vagy, Doki?-ban, úgy látszik ez ilyen Szinbád-bevonzás. El is gondolkodtam, hogy Ian McKellen talán őhozzá nyúlt vissza, amikor Gandalfot megformálta? De egy bölcs görög, aki az egész utazás értelmi szervezője, hogy követhet el olyan baromságokat, melyek a film közepén kis híján a csapat halálát okozzák? Egyébként is tele van idiótákkal a film, és ezt sosem szoktam tolerálni. Ide tartozik a kalifa legjobb embere, a félszemű Zabid. Bernard Kay alakításában ez egy tök jó figura lehetett volna. Erre mihez kezdenek vele? Egy hülye jelenetben megöletik a Minotonnal, aki szétzúzza a csónakjukat, ez a barom meg addig ordibál segítségért – az ellenségnek! –, míg észre nem veszik, hogy „jééé valaki életben maradt, gyorsan döfjünk bele egy póznát”.

De a főgenya se okosabb, aki ezúttal is egy gonosz varázsló, akarom mondani: varázslónő. Margaret Whiting elolvasta, mit jelent a nagykönyvben a ripacskodás, azután ezt igyekezett minden jelenetben bemutatni. Amikor kicsivé varázsolja magát, problémát jelent számára, hogy elbújjon, azután meg csak könyörög, hogy ne öljék meg, de előtte felhívja fogva tartója figyelmét, hogy a varázsnyaklánca elveszett. Egy problémás transzformáció után sajnos egyik lábfeje kacsaszerű marad. Ugye, a belső romlottságot külső nyomorodással kell szimbolizálni - hiszen aki nyomorék, csakis megkeseredett lehet belül, és utálja az egész világot.

Az igazi idióta viszont az édes fiacskája. Kurt Christian az előző részben még a lusta gyereket játszotta, ott jól jött ez a kissé hebehurgya hozzáállás, de itt valami kriminális, főleg ahogy csinálja. A legszimpatikusabb szereplő a néger hajós, aki tökéletesen passzol ebbe az arab mesevilágba. Salami Cokernek azonban ez volt ez egyetlen moziszerepe.

Szóval a színészi munka nem ebben a filmben emelkedett a csúcsra. De a történet az jobb, ugye? Hát, öööö... nem. A forgatókönyvet Beverley Cross készítette, aki Az aranygyapjú legendájánál is megmutatta már, mennyire nem ért a történetmeséléshez, de ott ugye volt egy Rodoszi Apollóniosz, akire lehetett építeni, meg a munkáját szétbarmolni. Itt viszont egy önálló történetet kellett volna kiötleni, így egyből nehezebb a feladat. Harryhausen ugyan besegített ebbe a részbe is, de őt nem azért szeretjük, mert olyan nagyon jó író lett volna... Persze megint én vagyok a hülye, a „tigris szeme” utótag miatt arra asszociáltam, hogy ez a rész a Távol-Keleten játszódik majd, Szinbád eljut Indiába, esetleg Kínába. De nem, Hyperboreába – vagyis az Északi Sarkra – megy, mert csak ott lehet levenni az ifjú kalifáról az átkot – aki Farah bátyja, és így Szinbád sógora lenne.

Merthogy páviánná változtatták, és ha nem tesznek valamit hőseink, akkor az is marad, és elveszíti emberi vonásait. Bár páviánként is elég hamar rákattan Diónére. És itt kezdődnek a bajok, a rossz forgatókönyvvel, ami érdektelen, unalmas, semmiben nem tud felnőni az előző részekhez. Ez folytatódik Sam Wanamaker hozzá nem értő rendezésével, akinek fogalma sincs, mi az az időzítés, mi a késleltetés, hány ember fér bele egy totálba, hogyan kell párbeszédnél vágni, hogy kell akciót felvenni. Soha többet nem rendezett filmet ezután, színésznek állt, és olyan csodákban villogott, mint a Superman 4.

De a dramaturgia és a vágás is szörnyű, ez főleg harcjeleneteknél derül ki igazán, vagy amikor azzal próbálják fokozni a hangulatot, hogy jön egy újabb szörny, és végül kiderül, hogy ez most nem is gonosz. Tökéletes példa az ötlettelenségre a gonoszok hajóútja, mely semmi másból sem áll, minthogy néha mutatják őket, ők is jönnek, a Minoton monoton evez, a varázslónő meg a hülye fia jönnek a bárkájukon, azután megint lehet Szinbádékkal foglalkozni. Botrány ez a film.

Ráadásul ezúttal nem tudok ódákat zengeni Harryhausen trükkjeiről sem. Másfél évet ölelt fel, hogy mindent felvegyen az utómunkálatok során. De ha fele ennyit tesznek a filmbe, akkor előbb is készül el, meg jobb is lesz. Ebben a filmben majdhogynem csupa olyan trükkje szerepel, amely nélkül tökéletesen meglennénk. Ugyanis itt nem mitológiai lényeket, sokkal inkább prehisztorikus, meg egyszerű hétköznapi állatokat keltett életre, és ezeknél iszonyatosan látszik, hogy bábu az egész.

Az egész páviándologra kényszerítették, ami majdnem az egész film alatt izeg-mozog, persze, hogy rengeteg meló lehetett minden másodpercet 24-szer felvenni. A hivatalos indoklás, hogy nagyon sok időbe telt volna betanítani a páviánt. Biztos ez? Másfél évbe telt volna? Vagy miért nem írták át kutyára, az sokkal könnyebben tanítható. Vagy legyen csimpánz, az még sakkozni is tud. Ekkor már tizenöt éve létezett A majmok bolygója, és ott igenis szerepeltek csimpánzok, akiket be tudtak tanítani, elég lett volna az egyiket kölcsönkérni, és máris fél évvel lecsökkentik a munkálatokat.

Vagy. Biztos jó ötlet volt egy óriás dongóval ennyit pöcsölni? Annyira azért nem volt nagy az a dongó, hogy így féljünk tőle. Ahogy a kardfogú tigris is egy vicc, meg a kardfogú rozmár is. Bár ez utóbbi még szódával elmegy, de az eredetileg ide tervezett Yeti ezerszer hatásosabb lett volna. Ezek a prehisztorikus állatok unalmasak vagy nem koherensek azzal a fantasyvilággal, amelyet Szinbád hoz magával. A kardfogú tigris helyett egy kétszarvú rinocéroszelőd, vagyis egy arsinoitherium szerepelt volna, de nem hiszem, hogy ebben az esetben egy fokkal is jobb küzdelmet láthatunk, bár az legalább nem szőrös, és a szőrtelen lények mindig jobban mutattak stop-motionnel.

Egész egyszerűen ezeknél már 1977-ben is látszódhatott, hogy mű az egész. Nem véletlenül említem ezt az évszámot, a Csillagok háborúja jött ki ugyanekkor, és azért abban olyan trükkök vannak, hogy az agyam eldobom még ma is, de amikor először láttam a 90-es évek elején, akkor meg pláne. Ugyanezért húzták le az akkori kritikusok is, a két film közül egyértelműen lehetett látni, melyik mutat a jövő, és melyik a múlt felé.

A két mitológiai lény, illetve az egyik, a Minotaurusz-szobor, amely egy életre keltett Gólem, vagy ahogy hívják: Minoton – Minotaurusz és Automaton kombinációja – és a Troglodita, amely valójában egy neandervölgyi ősember, még egész jó. De! Mindkettőt simán helyettesíthette volna egy-egy magasabb termetű ember, akit frankón kisminkelnek, elmaszkíroznak (Alien - 1979.) Harryhausen valami mánia miatt folyton úgy érezhette, még hiányzik valami, ezért rátett a Trogloditára egy szarvat. Mi a halál faszának?

A Trogloditát színésszel akarták eljátszatni, de az öreg Ray megvétózta, és még mindig a King Kongot hozta fel példának, ami – a jó isten szerelmére! – 44 éve készült!!!! És így inkább megcsinálhatta ezt is stop motionnal. Legalább volt neki munkája, amiért ugye, fizetnek. A Minoton esetében bizonyos jelenetekben ugyan Peter Mayhew szerepel, akit még csak ki se fizettek ezért az alakításért, tudjátok: ő volt a Chewbacca-jelmezben is.

A legpocsékabb rész, a csúcspontnak szánt nagy küzdelem a Troglodita és a kardfogú tigris között, valami olyan rossz lett, hogy szégyen – úgy látszik, tényleg kiadták az ukázt, hogyha Szinbád-film, akkor két animált állatnak a végén el kell gyepálnia egymást. Már az előző részben se hiányzott ez, de ide aztán pláne nem. Főleg, hogy a Trogloditának inkább a Minotonnal kellett volna verekedni, aki egész film alatt csak evez és evez, azután meg ráesik egy szikla, és kilapul. Így kell elvesztegetni egy jó szörnyet. A varázslónő meg fel se támasztja, azt hiszi, a hülye fia elég lesz Szinbád és emberei ellen.

Harryhausen másfél éve totális időpocsékolás volt, mert a trükkök fölöslegesek és semmitmondóak, mi több, unalmasak ennél a filmnél. Szinbád ugyanúgy öli meg a tigrist, ahogy a Minoton – egy órával korábban – Zabidot. A film elején megjelenő ghoul harcosok pedig gyér reinkarnációi az első részben és Az aranygyapjú legendájában feltűnő csontvázharcosoknak. Pláne, hogy eddigre már kétszer láttuk ezt, most nem csontvázharcosoknak, hanem ghouloknak hívják őket, de ugyanazt kapjuk, ami ezúttal még csak nem is izgalmas, csak azért került bele, mert legyen már valami akció, hát a nép azt szereti.

Mindezt tovább rontja, hogy annyi közelit kapunk, hogy még a hülye is észrevenné, csak báb az egész. Miért kell valamit így elrontani, miközben a mozgás már közel tökéletes? A legnagyobb malőrt ugyanis továbbra is a bevetítések okozzák, de itt már nagyon durván. Irritáló az egész, és a régebbi filmek egyikében sem volt ennyire nyilvánvaló, hogy a színész nem látja a bábot. Sőt bizonyos jelenetekben – elsősorban a kiforratlan black screen technológiának köszönhetően – a színészek is csak be annak vetítve. Vagy váltakozik a ruhák színe, ááá, borzasztó az egész, úgy ahogy van.

És akkor kapaszkodjatok meg, erre a rakás szarra három és fél milliót vertek el. A legköltségesebb film, amibe idáig Harryhausen belefogott. Két évvel korában – igen, mert a forgatás lezajlott 1975 júniusa és októbere között, és utána az öreg mókamester még elszórakozott 1977 márciusáig, azért ez is példátlan – alig egymillióból sokkal jobb látványt, trükköt, filmet készítettek. Megint csak újabb bizonyíték, hogy az ember sokkal jobban épít a saját kreativitására, ha tudja, meddig takarózhat. Mert itt a kép semmivel nem jobb, a trükkök sokkal szarabbak, a bevetítés még jobban kirívó, de legalább a stáb elmehetett nyaralni Spanyolországba, Máltára, meg Jordániába, még Petrába is.

A filmet 1977. augusztus 12-én kezdték vetíteni, és összesen hétmilliót hozott, ami nem tekinthető brutális nyereségnek. Nyilván a közönség is tisztában volt vele: új idők szelei fújnak. Ráadásul senki sem értette, mi köze a filmnek a Tigris Szeméhez – ami manapság már sokkal inkább a Rockyhoz kapcsolható vagy a Survivorhoz. Még azt is el tudom hinni, hogy amikor erre rájöttek a producerek, akkor gyorsan rárajzoltak pár helyen két macskaszemet a varázslónőre, és azért van az is olyan szarul kimerevítve.

Nagyon csúnya, hogy így zárultak Szinbád kalandjai, nemcsak szimplán rossz ez a film, de ráadásul méltatlan is, mert gagyiság a köbön. Tavaly érkezett egy új Szinbád-kaland, Szinbád ötödik utazása címmel, ami ezen filmek utódjának vallotta magát. Még nem láttam, de remélem, annak több köze lesz az eredeti történetekhez, mert ebből a filmből csak a poszter a tetszetős. És mindezek után következett a rossz hírű Titánok összecsapása. Bár szerintem ezt a rémséget már nem nagyon lehet hova fokozni.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Ray Harryhausen életműve erre folytatódik tovább:

Pánik New Yorkban (1953)

A tenger mélyéről jött (1955)

A repülő csészealjak támadása (1956)

Űrszörny (1957)

Szinbád hetedik utazása (1958)

Az aranygyapjú legendája (1963)

Szinbád arany utazása (1973)