A keresztapa (1972)

„Leave the gun, take the cannoli.”

Az első rész egy csodálatos remekmű, nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden idők legjobb filmjének tartom, az egyetemes filmtörténet csúcsteljesítményének, amiben egyszerűen minden tökéletesen összejött. A legjobb színészek nyújtották a lehető legjobbat magukból, Marlon Brando ikonikus szerepe felejthetetlen, Al Pacino átváltozása úgyszintén, Robert Duvall, mint hűséges ügyintéző, és James Caan, mint a forrófejű Sonny egyaránt emlékezetes figurák. Nem véletlen, hogy kb mindenkit Oscarra jelöltek közülük.

A forgatókönyvet meg tanítani lehet, mint az adaptáció mesterfokát, egy közepesnél jobb ponyvaregényből így lehet a felesleget lehámozva filmtörténetet írni. Aztán Francis Ford Coppola hozzáértő rendezéséről is ódákat zenghetek, ahogy bármikor képes átváltani drámából, izgalmas thrillerbe, hogy aztán ebbe az egészbe romantikát és lírát keverjen, és mindezt olyan eleganciával, hogy a végére tökéletesen egységes maradjon az összkép. Gordon Willis fényképezése legalább ilyen zseniálisan keveri a hangulatokat, és mindez fokozottan igaz Nino Rota felejthetetlen zenéjére. A családi értékek fontosságára pedig legalább akkora hangsúlyt helyezett Coppola, mint a mai napig látványos, és kreatív erőszakjeleneteinek kidolgozására. A keresztapa első részét éppen emiatt nem elég egyszer megnézni, mert egyszerre nem lehet mindezt befogadni, egyszerűen kevés hozzá ez a 170 perc.

Gyakran hangzik el az a kétségbeesetten gagyi kritika A keresztapával szemben, hogy dicsőíti a gengsztereket, és romantizálja őket. Ez egy baromi felszínes kritika, már csak azért is, mert a Coppola filmjének egyik senki által sem említett erénye, hogy teljesen pártatlanul áll hőseihez, nem sulykol semmit sem a nézőnek. Ott van például a legendás lófej esete, Coppola nem ítélkezik ott se, ránk bízza, hogy mit gondoljunk erről, és ez egy rendkívül kifinomult hozzáállás. A teljes trilógia ismeretében pedig pláne tökéletes baromság ez az észrevétel.

A keresztapa II. rész (1974)

A második részt nem láttam olyan sokszor, mint az elsőt, de azért ezt is újranéztem már jópárszor. Sokan jobbnak tartják, mint az elsőt, és azt én sem vontam sohasem kétségbe, hogy minden idők egyik legjobb folytatásáról van szó, de az is biztos, hogy azért az elődjéhez nem sikerült felnőnie. Viszont tegnap a Corvin moziban sikerült 100%-osan megértenem a második részt. Egyrészt magát a bonyolult cselekményt, másrészt, hogy mit akart ezzel az egésszel bemutatni Coppola.

A filmben két életutat láthatunk egymással párhuzamosan, apáét és fiúét. Az apáé nagyon lentről indul: a helyi kiskirály 9 éves korában kiirtotta az egész családját, és neki teljesen egyedül kellett Amerikába szöknie. Innen csak felfelé vezet az út, családalapítás, a vállalkozások elindítása, az akadályok (Fanucci) leküzdése, és végül persze a kötelező bosszú sem maradhat el. Mindez nagyon nosztalgikus hangvételben, szépiaszínekben elevenedik meg a szemünk előtt, monumentális díszletek között, Robert De Niro remek alakításával.

Ez a történeti sík jóval könnyedebb, humorosabb, érzelmesebb, mint az, ami Michaellel történik. Coppola következetesen végigvitte azt, amit az első rész végén láthatunk, ahol a jófiúból a tragédiák hatására gyilkos válik. Michael keresztapaként végig próbál felnőni az apjához, hozzá hasonlítani, de egyszerűen nincs meg hozzá az a tekintély, amire szükség lenne, így vasfegyelemmel kell irányítania a családot, a hatalom logikájának kérlelhetetlenül megfelelve. Ez az út pedig a család teljes széteséséhez vezet, és az egyik legszörnyűbb bűnhöz, amit ember csak elkövethet, és amire még az apja sem vetemedett volna soha, ráadásul nem is volt erre feltétlenül szükség. A fiú tehát egy az apjával ellentétes életutat jár be végül, a gazdagság, a hatalom, és a látszólagos családi boldogság állapotából jutunk el végül egy a hatalom által végleg megrontott, hideg, érzéketlen és félelmetes pszichopata magányáig. Na ez az, amit én nem neveznék romantizálásnak. Coppola gyönyörűen és kegyetlenül vitte végig, hogyan jut valaki logikus, ésszerű döntéseket hozva jólfésült, naiv egyetemistából kérlelhetetlen, számító testvérgyilkossá.

És ezt az utat fantasztikusan erős jelenetekkel támogatta meg, Al Pacino-nak pedig messze ez a leghatásosabb alakítása, nélküle nem lehetne ilyen félelmetes az összkép. És hangsúlyozom, hogy ezzel minden idők legjobb színészének legjobb alakítását láthatjuk ebben a filmben. A keresztapa második részének 200 perce így sokadjára megnézve, monumentalitásának köszönhetően néhol már kicsit vontatottabbnak tűnik, de ezt csak azért mondom, mert már rengetegszer láttam ezt a fejezetet is.

A keresztapa III. rész (1990)

Ezek után mi szükség volt a harmadik részre, amikor Coppola következetesen végigvitte az egész koncepcióját?  „A pénz, mindig az a kurva pénz” hogy egy másik híres gengszterklasszikust idézzek. Ennek ellenére nem olyan rossz ez a harmadik rész sem, nem gyalázza meg az elődök szellemét, de kategóriákkal gyengébb a másodiknál. Nem tudom, mennyire logikus a félelmetes Michaelből öreg és bűnbánó keresztapát csinálni, aki egy papnak sírja el a szíve bánatát. Ha pedig már a bűnbánat ilyen központi szerepet kap ebben a filmben, akkor miért nem lehet megadni ennek a karakternek, és a trilógiának a katarzis élményét? Coppola vajon erkölcsi okokból taszította a trilógia végére Michaelt még sötétebb pokolba, mint ahova a második rész végére került?

A harmadik résszel nem sikerült megint bravúrosat alkotni, pedig az egy baromi jó alap, hogy Michael törvényesíteni akarja az üzletet, de odafent minden ugyanolyan mocskos, mint a gengsztervilágban, csak a képmutatás nagyobb. Mindezt ráadásul pont a Vatikánnal állítja párhuzamba. A történet üzleti szempontokból gyakorlatilag megegyezik a második rész sztorijával, és az egész csöpög az első két rész iránti nosztalgiától, Coppola látszólag erre próbálta építeni a filmet, mert annyi ötlete már nem maradt a harmadik részre. További nagy probléma még, hogy valamiért ragaszkodott itt is a 170 perces hosszúsághoz, és ez a rész már nem egyszer nagyon vontatott lesz, ami különösen az operás jeleneteknél válik egyértelművé, amik egyébként egész izgalmasak lehettek volna.

A színészválasztást sem mondanám igazán meggyőzőnek; Al Pacino persze remek, és Eli Wallach kétszínű Don Altobello-ja is csodálatos, mint a történet egyik főgonosza. De Andy Garcia finoman szólva nem egy Al Pacino, de nem is egy Robert De Niro, Marlon Brando, vagy Robert Duvall. James Caan szépfiúsított verzióját játssza viszonylag korrekt előadásban, de az elődök ismeretében ez igen kevésnek hat. Hogy ne csak rosszat mondjak, az a jelenet, amikor betörnek hozzá, és meg akarják gyilkolni, az valami hihetetlen jó, de ez sem az ő alakításának, hanem az általa játszott karakter jellemének és a jól megírt szituációnak köszönhető. Az egész film mélypontja viszont egyértelműen Sofia Coppola, akinek sem a szépsége (mivel csúnya), sem a színészi tehetsége (mivel Barátok közt színvonalat alig haladja meg) alapján nem kellene egy ilyen központi, egy ennyire fontos szerepet játszania ebben a filmben. Ráadásul azóta kiderült, hogy a hölgyike az írásban, és a rendezésben is hasonló kvalitásokkal rendelkezik, mint a színjátszásban. Bridget Fonda nyúlfarknyi szerepében ezerszer bájosabb, emlékezetesebb, sőt hitelesebb, mint Sofia az egész filmben, pedig ő is valakinek a valakije.

Végeredményben viszont nem olyan rossz ez a harmadik felvonás sem, félreértés ne essék, jó moziról van szó, csak az első kettő überelhetetlen zsenialitásának szintjét nem sikerült harmadszor is hozni, ami azért nem olyan nagy csoda. Mind a három részre igaz, hogy az amerikai filmkészítés legmagasabb fokú professzionalizmusa fonódott egybe a legjobb európai filmekre jellemző hagyományokkal, a rengeteg érzelemmel és hangulattal. Olyan filmek, amiket persze nagy élmény volt moziban látni, de ezek otthon is ugyanennyire jó filmek.

Én pedig szeretném még egyszer megköszönni a Corvin mozinak, hogy elindította ezt a filmklubot, megígérem, ezentúl is oda fogok járni.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!