Néha egészen furcsa módon születik meg egy művészeti alkotás. Például versengés miatt, mint a mostani kitárgyalandó mozink. Először versengett a televíziózás és a filmgyártás. Jó régen indult a dolog, minden részletére nem is térnék ki, de az 1936-os év mindenképp megemlítendő. Akkor indít kísérleti adást a BBC, Amerikában képeket sugároznak az Empire State Building tetejéről és Berlinben közvetítést lehet nézni az olimpiáról. Ez persze még csak a lanyha kezdet, de amikor 1949-ben az RCA gyár az USA-ban piacra dobja a színes TV-t, már elkomorodik néhány filmmogul arca. Elég közismert, hogy erre válaszul a stúdiók gigantikus alkotásokkal igyekeztem magukhoz láncolni a fogyasztókat, amiket szuper-szélesvásznon vetítettek. Ekképp születtek meg olyan alkotások, mint a Tízparancsolat, (1956) vagy a máig népszerű Ben Hur. (1959) Ezek a filmek szépen hoztak a konyhára, tehát úgy tűnt, érdemes vallásos témába beruházni az amúgy nem kevés anyagiakat. Természetesen a japánok sem óhajtottak kimaradni a sorból. A DAIEI vállalat mintegy 7 millió dollárnak megfelelő jent halmozott fel az első 70mm-es japán film elkészítésére. (Kellett is, mert a forgatás költségein túl a nyersanyagot Londonban kellett kidolgozni és a zenét hozzákeverni. A helyi laborok nem rendelkeztek hozzá megfelelő technikai fölszereléssel.) A téma kézenfekvő volt. Buddha élete jellegzetesen ázsiai téma és a vallásos rész erősségét sem lehetett vitatni. A szokásoktól eltérően nem kijelöléssel döntöttek a rendező személyéről, hanem versenyeztették a vállalkozó kedvűeket. Házon belül Tokuzó Tanaka és Miszumi Kendzsi tették le a legjobb megoldásokat. Végül az utóbbi nyerte el a megbízatást, mert a vetélytársánál. meggyőzőbbnek találták a javasolt képi világát. 1961 áprilisában kezdődtek a felvételek és novemberben már vetítésre készen állt a mozi. Kalapemelésre méltó tempó, de hát a szigetországban nem szokás a lazsálás.

Mindig nehéz dolog egy vallásalapító életének a megfilmesítése. Könnyű elveszni a részletekben és akkor odalesz a szellemiség átadása. Viszont bizonyos életrajzi elemek nélkül nem róla szólna a történet. Kényes egyensúly, de sikerült megtalálnia a helyes arányt. De mielőtt nekivágok a mozi tényleges bemutatásának, némi vallási kitérőt muszáj megejtsek. Nyilvánvaló okból csak érintőlegesen tehetem, tehát aki többet szeretne megtudni erről a filozófiai irányzatról, másfelé kereskedjen. Könnyű dolga lesz, mondjuk ITT.

A buddhizmus körülbelül időszámításunk előtt a hatodik században bukkan fel Indiában, és a kasztrendszer kilátástalanságában élők között gyorsan nőtt a népszerűsége. A buddha szó eredetileg olyan embert jelent, aki képes volt megszabadulni a földi kötöttségektől és ennek köszönhetően rendkívüli képességekre tett szert, beleértve az újjászületés körforgásából történő kilépés lehetőségét. Ő a bizonyíték arra, hogy lehetséges elérni a nirvánát, a tökéletesen nyugodt elme állapotát. A világ ma már nagybetűvel írja a Buddhát, szinte teljesen azonosítva Gautama Sziddhartha herceg személyével, pedig előtte és utána is voltak „buddhák” a tanítások szerint. Személyét az idő félistenné, vagy istenséggé emelte, pedig a buddhizmus inkább Isten nélküli vallásként jellemezhető. Mára a Föld minden részén elterjedt és a népszerűsége töretlen. Hívei Magyarországon is megtalálhatóak.

Krisztus előtt 563-ban született meg egy indiai uralkodónak a várva-várt örököse, Siddharta herceg, kinek már a világra jöttét is csodás jelek kísérték. Az ifjú már igen korán nagy érdeklődéssel fordult a szegények felé, lemerészkedett a páriák negyedébe is, ami nem volt jellemző a kor gazdagjaira. Bár elsajátította a szokásos hercegi tudnivalókat, jó harcos és íjász volt, nem kedvelte az erőszakot. Szerető feleségét és szüleit komolyan megdöbbentve, lemondott a trónörökléséről és az aszkéták életmódját követve elkezdte a megvilágosodás útját keresni. Törekvését viszonylag hamar siker koronázta, tanítványai szerte az országban terjesztették az új tant. Ám a régi istenek hívei kihívásnak vették a tanait és ellene fordultak.

A rendező, Miszumi Kendzsi, mindig látványközpontúságra törekedett a filmjeiben. A téma emelkedettsége erre sok lehetőséget adott, amit ki is használt, de elkerülte a bombasztikus megoldásokat. Különös, időnként enyhén szürrealista képekkel ábrázolja a tévelygők, vagy éppenséggel a rossz úton járók életét. Az ő színhelyeik nem hétköznapiak, de a szürke és sötét színhelyek már előre jelzik a bajt. Csavarodó vonalak, nagy üres előterek mögött tűnnek föl a szellemileg helytelen utat követők. Ezzel szemben a jók tiszta, egyszerű, világos színekkel teli világa szinte vonzza a szemet, melyet emberközeli fényképezés erősít. A történet alapvetően a jó és a rossz harcára koncentrál, a történelmi tényeket kissé lazán kezeli, emiatt kritizálható. De hát nyilvánvalóan az eszmeiség átadása volt a lényeg, nem a precíz korrajz vagy Buddha életének aprólékos bemutatása. A felfogás ezen a téren sikeresnek mondható. Hirosi Imaj operatőr méltó választásnak bizonyult Miszumi csodálatosan megtervezett képeinek fényképezésére. Ráadásul a korabeli technikai nehézségeket figyelembe véve – gondoljunk csak a Ben Hur amúgy pazar kocsiverseny felvételénél a rengeteg azonos látószögű felvételre, - meglepően aktív kamera mozgatással dolgozott. Nem lehetett könnyű kivitelezni, de ennek eredményeként a néző végig emberközelségben érzi magát, azonosulhat a szereplőkkel. Persze vannak grandiózus hatást keltő statikus beállítások, de összességében a már említett felfogás dominál.

A forgatókönyv sem a sémákat követi. Tehát nem is akarta Buddha életének részletezését, hanem jól kiválasztott epizódokon keresztül követhetjük, miként változik a gondolkodása és hogyan lép egyre magasabb szellemi szintre. Amint közeledik a megvilágosodáshoz, egyre kevesebbet kerül közvetlenül a vászonra. A vallási érzékenység miatt Miszumi egyszerű, de hatásos és működő „trükköt” alkalmazott. A trónörökös, tehát még emberi kötődésű Buddha, megjelenhet a vásznon a maga testi valójában. A megvilágosodása után viszont már csak a kezét, az árnyékát mutatják, vagy a tekintetén keresztül, esetleg a hívei szemén át csodálhatjuk a fénylő sziluettjét, egészen a nirvánába jutásáig. A 35 éves korában bekövetkezett megvilágosodása után már nem ő a film központi alakja, hanem a róla szóló, a személyéhez kapcsolódó történetek szereplői. Bár jelen esetben érdemesebb inkább a példázat szót használni az erkölcsi tartalom miatt. Nem kell üres és unalmas moralizálástól tartani. Nagyon emberi tanmesék ezek a belső fájdalomról, megtévesztettségről és a megbocsátás fontosságáról. Furcsa eleme a forgatókönyvnek, hogy a téma emelkedettsége ellenére bőven sorjázik benne az erőszak. Van megvakítás, emberáldozás, elefántokkal történő agyontaposás, mutatván, milyen korabeli valósággal kellett megküzdenie az új szemlélet hirdetőjének. Szerencsére az említett szörnyűségeket csak nagyon visszafogott képi eszközökkel tárják elénk. Fudzsi Jahiró forgatókönyvíró néhány magvas gondolatot, tanítást sem sajnál tőlünk. Sajnálatos módon a párbeszédek esetében korántsem volt ilyen sikeres a megoldások keresésében. Valószínűleg pátoszerősítő fogásnak szánta, de amikor a második, harmadik, sokadik szereplő szájába szinte ugyanazokat a szavakat adja, óhatatlanul untatni kezdi a közönséget, legyen bármilyen jó is a szándék. Amikor Amerikában két évvel később bemutatták a mozit, mintegy 20 percet kivágtak belőle. Azt kell mondjam, simán megoldható, és nem csorbítja a film értékeit. A 155 perces kiadást láttam és elmondhatom, néha bizony lehetett volna dolga a vágóollónak.

A kísérőzenével lényegesen jobb a helyzet. Ifukube Akirát a DAIEI filmek kedvelői jól ismerhetik a Nemuri Kyoshiro vagy a Zatoicsi mozik révén. Kiváló komponista volt, amit ezúttal is bizonyított. Méltóságot sugárzó, mégis fülbemászó dallami igazi élvezet nyújtanak mindvégig. A témák egyszerre keletiesek, bár inkább Japánt idézőek, mint Indiát. Ugyanakkor a világ bármely részén könnyen befogadhatóak, joggal mondhatni nemzetközi fogyasztásra alkalmasnak. Igazi képre szabott zene, nem pedig pár raktárból előhúzott kotta leporolása. Ifukube maestro munkája a produkció erősségei közé tartozik.

 A film japán, de a környezet Indiát idézi. Pénzkímélés okából végül hazai tájakon vették fel a mozi külső jeleneit, de csak itt-ott lóg ki a lóláb. Még arra is ügyeltek, hogy a bőrszín, a szem- és arcfestés megfeleljen a kor és a helyszín kívánalmainak. Gazdag a díszletezés, nagy létszámú a statisztéria, jók a színészek, a technikai trükkökre sincs különösebb panasz. Nyilvánvalóan a kor színvonalát hozzák, tehát vegyünk vissza a számítógépek által kényeztetett igényeinkből. A téma fontosságát jelzi, hogy a japán hadsereg, akarom mondani a Japán Önvédelmi Erők vezetése hajlandó volt a gyakorlóterepét rendelkezésre bocsátani a film befejező, grandiózusnak joggal mondható jelenetéhez, amelyben Buddha eléri a nirvánát.

A színészek kiválasztását meglepőnek tartom. Az anyavállat 1961-re már tisztában lehetett vele, hogy számukra Icsikava Rajzó személye garantálja a biztos bevételt. Ennek ellenére a főszerepet a nem is második, hanem inkább harmadik vonalba számító Hongó Kozsiróra bízták. Nem állítom, hogy alkalmatlan volna a címszerepre, különösen, hogy a történet jelentős részében csak a sziluettje látható. Az elején, a testi valóságában mutatkozó, vívódó herceget tisztességgel eljátszotta, de kiemelkedő alakításról szó nincs. Icsikava egy másik herceget visz képre, aki eljut a buddhizmus útjára, de nagy árat fizet érte. Külön érdekesség a Zatoicsi előtti Kacu Sintarót látni Buddha vetélytársaként. Később már nem kapott ilyen jellegű szerepeket. Ő jelentős karakter a moziban. A rossz megtestesítője, szerelmi és vallási vetélytársa a Megvilágosodottnak. A régi istenek követője, aki mohóságában közéjük kerülni vágyik. Nem örömmel teszem, de muszáj leírnom, elhibázott a szerepfelfogása, bár ebben Miszumi is ludas lehet.

Borzasztóan színpadias, a korai néma filmeket idéző eltúlzott gesztusokkal dolgozik. Hatalmas grimaszai néha pont az ellenkező hatást érik el, mint ami a jelenethez kellene. Nem ő az egyetlen, aki ebbe a hibába esett. Szinte az összes negatív karaktert játszó színésznél hasonló a helyzet, de még a jókat alakító hölgyeknél is látunk ilyesmiket. Bizony, a színészvezetésben ezúttal nem jeleskedett a rendező. A film egyébként többnyire rövid, hatásos, kevés szövegű jelenetekkel építkezik, különösen az elején. A folytatásban a példatörténeteknél sem dúl a terjengősség, amelyek bár ott néha azért hosszabbra fogták a kibontást, de a pazar külsőségek, és a gazdag lelki tartalom segít áthidalni a belőlük időnként sugárzó melankóliát.

A mozi a bemutatása évében Japánban a tizedik lett a bevételi listán. Nem volt kudarc, de mondanom sem kell, a stúdió ennél lényegesen többre számított. Nem vette el a kedvüket, bár jobban jártak volna, ha úgy történik. Ugyanis a DAIEI még újabb szuperprodukciókba vágott bele, - pl. Daimajin (1966) - pedig már az előző kísérlet, a Nichiren and The Great Mongol Invasion (1958) is hatalmas bukás volt.. Bizony, a makacsságuk, a rossz kivitelezés, és a helytelenül választott témák jelentősen benne voltak a mintegy 10 évvel később bekövetkezett csődjükben.

Az 1961-es Buddhát - több film is készült a tanítóról, fontos az évszám - azoknak ajánlom, akik kedvelik az emelkedett tartalmú, de nem szájbarágós meséket. A jelképekkel teli, pazar képi világa, mint művészi eszköztár, máig jól érvényesül. A kiállítása láthatóan nem átlagos, s mi tagadás, vagyunk még páran, akiket vonzanak az ilyen mozik. A mai igényekhez képest lassú, ráérősen halad a történet, de aki hajlandó ráhangolódni a mondanivalóra, nem fog elaludni rajta a mintegy 155 percnyi vetítési idő ellenére sem. Napjainkban, amikor visszatérni látszik a középkori vallásháborúk ideje, jól esik egy ilyen művészi alkotást elővenni, amelyben olyan örök emberi értékek mellé akarnak felsorakoztatni minket, mint a békevágy, az önfeláldozó szülői szeretet, a megbocsátás fontossága, vagy a hit abban, hogy az emberiség önerőből megtisztulhat, az alantas kísértéseken felül emelkedhetünk.