Jimmy Wang Yu, az úszóból lett színész, szép karriert futott be a hong-kongi filmstúdiókban. Harcművészeti filmjei igazi csemegének számítanak rajongók szemében. A fél karral küzdő harcos szerepe szinte összeforrott a nevével. Azt a karaktert karddal, lándzsával, puszta ököllel egyaránt eljátszotta. Színészként sem volt az utolsó, de egy idő után beleunt a zsarnoki módon vezetett Shaw Brothers stúdió lehangoló világába és önálló vállalkozásba kezdett. Tajvanra költözött a cégével. Ebben a történetben magára vállalta a forgatókönyvet és a rendezést is a főszerepen túl.(Megjegyzés: A neveket az angolos változatban használom, hogy ha valakinek kedve támad rákeresni valamelyik emlegetett mozgóképre a világhálón, könnyebben boldoguljon.)
A Ming császárság végső napjaiban Dél-Kína népe a japán kalózok fosztogatásaitól szenved. Egy kardmester, Hsiao Feng, a rokona segítségére indul, de már késve érkezik. Megdöbbenve látja az egyszerű emberek kiszolgáltatottságát, és a hatóságok tehetetlenségét, a széthúzást, az egymás közötti harcokat. Beavatkozása reményt hoz az egyszerű emberek számára, rá viszont nagy felelősség hárul. Miután hírét veszi, hogy a hírhedt japán kalózvezér, Shinobu, egyesített csapatai megindultak az ország belseje felé, ő is sereget toboroz. Egy eldugott, jelentéktelen kis falunál összecsapnak a rablókkal. „A háború isteneinek partja” hamarosan méltó lesz a nevéhez.
A távol-keleti filmipar a 70-es években futószalagon szállította a harcművészeteken alapuló szórakoztató filmeket, vegyes eredménnyel. Akadtak köztük kiválóak, mint a SWORD OF SWORDS, de jó pár eltűnt a süllyesztőben. Ez a film valahol a kettő közé került. 1973-ra Wang Yu mögött már számos színészi tapasztalat és nagy siker állt, valószínűleg ennek köszönhette, hogy más téren is bizonyítási lehetőséget kapott. Jókora adag pénzt bocsájtottak a rendelkezésére a forgatáshoz, amivel bizony máris előnybe került a rendezők többségéhez képest. Ám ekkora summa kockáztatásánál biztosra kell menni, különben soha nem kap új esélyt, ha elherdálja a pénzt. Ez a kettősség végig érezhető a mozin. Így aztán a történet tele van a kalandfilmek gyakorta bevált, mindig eladható kliséivel. Végy egy halódó országot, amelyet a hivatalos hatalom nem bír megvédeni, kell egy karizmatikus hős, pár társsal, akiknek legyenek elszánt ellenfelei, aztán ereszd őket egymásnak, minél látványosabb körülmények között. Az alap kétségkívül Kurosawa Hét szamurája, de csak úgy „szőrmentén”, nyílt lenyúlásról nincs szó. Elvégre a hősök csak öten vannak, a falu sem a hegyekben van, továbbá két ország katonái hadakoznak, nem a helybeliek, ugye? Nem kell a kákán is csomót keresni. Inkább nézzük a látványos aprításokat. Mert abból van bőven. A film első felében még csak akad némi párbeszéd, bár jellemfejlődéssel nem húzzák az időt, a második felében viszont talán 60 sornyi szöveg sincs. Kapunk viszont párbajt, egyedül a tömeg ellen, tömeg a tömeg ellen jelenetet. Mindenféle szokatlan és hagyományos szúró-vágó eszköz bevetésre kerül, cselek és nyílt terepen történő akrobatikus megmérettetések sem hiányoznak. A harci bőség ellenére a történet eltűnhetett volna a süllyesztőben. Lássuk, miért nem így alakult. Legfőként azért, mert a stúdió nem fukarkodott a kiállítással, az előzetesben fennen hirdetik is, hogy mintegy 3500 statisztát sorakoztattak fel. Maga a látvány önmagában képes volna elvinni egy ilyen típusú mozit.
A japán és a kínai hadi taktika sokszori, látványos felvonultatása, összemérése valóban jól sikerült. A szamurájok harcmodora és technikái a wuxia harcok eszköztára ellen meglehetősen szórakoztató. Persze, csak akkor, ha megvan rá az illetőben a kellő fogadókészség. Az összecsapások még keleti mértékkel mérve is hosszú időtartamban lettek felvéve, és akik bemutatják, ugyancsak értik a dolgukat. Wang Yu rendezőként nem rossz, de nem is kiemelkedő. Gyakorta kifejezetten ügyesen mozgatja a nagyszámú statisztériát. Ugyanakkor, számomra meglepő módon, a közelharcokban a japánokat alakító színészek bizony jobbat produkálnak, mint ő. Sajnos, a jelenetek többségében a korszak közhelyszerű beállításait használja. Működőképes, de lehetett volna jobb is ennyi pénzből. Javára írandó viszont, hogy nem sematizál a két nép konfliktusának ábrázolásában. A kínaiak nem gáncstalan hősök, a japánok nem vérengző vadállatok. A harcosoknak járó tiszteletet megadja az ellenségnek, de persze győztesek azért nem lehetnek. Érdekes, hogy Wang harcművészeti filmjeiben gyakran a japánok a gonoszok. Ennek oka a mozi készültekor még közelmúltnak számító 2. Világháború eseményeiben keresendő. Akkoriban a véres nankingi események és más helyszíneken történt atrocitások miatt a kínai közösségek szemében japán és a gonosz szavak közé egyenlőségjel került. Korántsem véletlen, hogy Bruce Lee „Fist of Fury” mozijában vagy az élesben felvett pofonokról elhíresült, ugyancsak Wang Yu főszerepelte The Chinese Boxerben mindig szigetországi a főellenség. Ő maga színészként jó, harcművészként maradt elsőrangú, nem csalódik benne a néző, Szerencsére, az összképet nézve, direktorként sem kelt csalódást. Azért egy hivatásos forgatókönyvíró értő keze jót tett volna a filmnek, amely a kisebb hibák ellenére a VHS korszakban világszerte szépen kaszált a piacon. Pazar kiállítású és mozgalmas darab lévén a rajongók elnézték a mélyebb gondolati tartalom hiányát. A történet ugyan évszázadokkal előbbre datálódik, de a szöveg tartalmilag érdemi része a világháború utáni kínai nemzedék álláspontját képviseli.
Összefoglalva: Látványos, nagyszabású, mondhatni kizárólag a harci jeleneteket kedvelőknek szóló mozi, némi epikus felhanggal. A kosztümös kalandfilmek rajongóinak örökbecsű darab, viszont a kardcsengésnél többre vágyóknál az utolsó félóra már soknak bizonyulhat.
A mozi a hiányosságai ellenére keresett darabnak számított, amihez hozzájárult, hogy a DVD kiadásban sokáig elfeledkeztek róla. Ma már viszont hozzáférhető a felújított, szélesvásznú, tisztességes angol felirattal ellátott verziója.
