No hát ez történik ha a készítők nem tudják eldönteni mit is szeretnének. Dokumentumfilmet, ami játékfilmnek látszik, vagy Játékfilmet, ami dokumentumfilmnek hat. A magyar származású Stanley Milgram a 60-as években lett híres és hírhedt különböző pszichológiai kísérleteivel. Legemlékezetesebb a tíz évvel Zimbardo börtönkísérlete előtti parancs végrehajtó analizációja, melyet ma már csak szimplán Milgram-kísérletnek hívnak. A Yale Egyetemen azt vizsgálta emberünk, hogy meddig képesek elmenni alapból egyáltalán nem agresszív viselkedésű emberek, ha arra utasítást kapnak, és ha annak következményeiért vállalja egy felsőbb hatalom a felelősséget. Mára a botrányos kísérlet nagyjából az első szemeszteren előkerül bármely pszichológiai tanszéken. Most mit szerénykedjek, én is onnét ismerem nem Michael Almereyda filmjéből. 

És ha már itt tartunk, ebből a filmből bizony nem is emlékeznék rá. A kísérlet lényege az volt, hogy az alanyoknak azt mondták az ember memóriáját vizsgálják, és véletlenszerűen két jelentkezőt tanárra és diákra osztottak. A diákra elektródákat kötöttek, majd a tanárt átvezették egy szobába ahol fel kellett olvasnia szópárokat, s valahányszor a diák hibázott, adni kellett neki egy kis elektrosokkot, 40-tól 420 Voltig terjedő skálán. A trükk a dologban az volt, hogy a diák minden esetben beépített ember volt, aki szándékosan egyre többet hibázott a kísérlet folyamán, majd 120 Volt felett már kiabált, hogy ez mennyire fáj, egy idő után pedig már meg sem szólalt - kvázi azt játszotta, hogy meghalt, esetleg elájult -, de mivel a kísérletet végző professzor arra kérte a tanár-alanyt, hogy folytassa az áramadagolást, az esetek 98%-ban ez meg is történt, Vagyis azt vizsgálták valójában, hogy mennyire fogadnak szót az emberek.

Nagyjából erről szól a film fele, és eddig csak szimplán unalmas az egész. Jómagam egyébként már az egyetemen felháborítónak tartottam a kísérletet, szóval Milgram bírálói közé tartozom. Hiszen nem is értem, hogy a legtöbben hogy képesek ezen a skálán végigmenni? Egész egyszerűen szarnak a felelősségre? Vagy mint a birkák azt teszik, amit kérnek/parancsolnak nekik. Vagy esetleg sosem rázta meg őket az áram? Már 40 Volt is épp elég fájdalmas, nemhogy 120, afelett meg már ne is beszéljünk semmiről. Ezek vagy mind tudatlan ökrök voltak, vagy életükben nem rázta meg őket az áram. A film egyébként egy esetet mutat, amikor valaki megtagadja ezt az egészet, és az pont egy olyan ember, aki jól ismeri az elektromos áramot.

A másik amiért ez a kísérlet nem mérvadó, mert nem lehet összehasonlítani egy szimpla, felállok és elmegyek helyzetet, valamivel, ahol tétje is van a dolognak. Például csak gondolj bele, ha megtagadod a parancsot a munkahelyeden, viszont látásra, kérem a következőt. Vagy a II. Világháború - aminek menetét vizsgálta ezzel Milgram -, ahol a parancsmegtagadás azzal járt, hogy Te kaptad a golyót. Vagyis nem biztos, hogy az a két százalék nem csak 2 ezrelék éles helyzetben. És ezek miatt mondhatta azt Nürnbergben Eichmann, - de ne menjünk már ennyire messzire, amikor most temettük el a megbánás legkisebb jelét sem mutató Biszku Bélát - hogy csak parancsra tettem.

A film miután bemutatta Milgram leghíresebb művét elkezd kapkodni, és gyorsan ledarálja még vagy féltucat egyéb kísérletét, mert ez az ember egész életében feszegette a határokat. Van itt minden kérem szépen, égre nézős, semmin csodálkozós kísérlet, a kínai házaspár története - csak itt feketékkel - és ajánlólevéllel, meg a kedvencem az egyén alkalmazkodása a birkákhoz, amiről itt egyszer már regéltem. Ezekről BIZTOS tudni fogsz, ha csak egy félévre beülsz - akár passzióból - valamely pszichológiai tanszékre. És amiről TUDNOD is illik, mert a mindennapokban jobban átláthatod a Mátrixot, és könnyebben találod meg az utat A-tól B-ig, na meg arra is előbb jössz rá, hogy ki az, aki a pofádba hazudik.

A film azonban eddigre dögunalomba fullad, - sehol A kísérlet idegborzoló atmoszférája, amit szerintem a készítők szerettek volna előidézni - és egész egyszerűen szétesik. Mintha a tanár észrevenné, hogy kezd kifutni az időből, és Még ezt is el szeretném mondani, Azt is írjátok le, stb. Tipikus példája annak, hogy egyesek száraz dolgokról tudnak érdekfeszítően mesélni, míg mások az érdekes dolgokat is unalmasan adják elő.

A Milgramet alakító Peter Sarsgaard sem segít nekünk ebben, mert egész egyszerűen ellenszenvessé válik az egész figura, azon kívül pedig, hogy éjjel nappal kísérletezett semmit nem tudunk meg róla. Egy ideig ugyan jópofa, ahogy saját magát kommentálja - áttörve a negyedik falat -, de a végén már ez sem érdekelt. Az viszont erény, hogy imitt, amott ismert arcok bukkannak fel. Hello ezer éve látott Anthony Edwards, szevasz John Leguizamo, és hopp itt egy Winona Ryder - miatta beültem az egész filmre -, aki húsz év alatt nem öregedett egy napot sem, elképesztően szép még mindig.

Ennyi jó színész láttán felmerül az emberben, hogy azért volt itt pénz. Egyesek szerint a gagyiság leordít a vászonról, pedig szerintem ez nincs így, a Hitchcockot idéző kulisszák, a ragasztott álszakállak, egyszóval az egész műviség egy nagyobb koncepció része. Szerintem ugyanis az egész film egy újabb kísérlet, ahol Almereyda kísérletezik a nézővel. Ha az első kísérlet után hagytad el a mozit, akkor önálló akarattal rendelkezel. Ha a második után akkor még menthető vagy, ha a harmadiknál, akkor nem árt ha segítséghez fordulsz. És ha mind a hét kísérletet megvártad, akkor bizony nagyon engedelmes példánya vagy az emberiségnek. Hiszen végignéztél valamit, ami nem élvezetes, nem érdekfeszítő, nem játékfilm, nem dokumentumfilm, a wikipedia a forgatókönyve, és mindezt azért mert megkértek rá, hogy maradj a seggeden.

Amennyiben tetszett a kritika akkor azért, ha pedig nem akkor meg azért ajánld a Facebook oldaladon!

a 23. Titanic fesztivál honlapja

UI: amennyiben kritikusként ülted végig a helyzet még súlyosabb, elvégre nem is kellett érte fizetned, és mégis bent maradtál