Miközben néztem ezt a... filmet, leginkább azon gondolkodtam, Charlize Theron oké, visszajött, mert benne megvan ez a játékos pajkosság, amellyel a legnagyobb égéseket is képes átvészelni. Aztán itt van Emily Blunt, akit egy szerződéssel kényszerítettek bele a szerepébe, de hogy mi az istent keres ebben a filmben Jessica Chastin? Fel nem tudom fogni. Három ilyen szupertehetséges nőt még egy ilyen hulladékban látni, bizonyos mértékben guilty pleasure. Nem hiszem el, hogy Kristen Stewartnak volt a legtöbb esze, aki szépen kisunnyogott az egészből. Az előző részben még a címszereplőt alakította, itt meg látunk belőle egy hátat – nyilván azt is egy dublőr vállalta.

A film a négy éve bemutatott Hófehér és a Vadász folytatása lenne, és attól azért egy picit jobb is – ez mondjuk nem nagy érdem –, de tettek bele egy csavart, amitől a film egyszerre prequel meg sequel is, és talán ez tetszett a legjobban. Ügyesen megoldották, és ilyet azért nem mindennap lát az ember. Meg öröm nézni ezeket a tehetségeket a vásznon, akkor is, ha hülyeségeket beszélnek, mert az erő, meg a kisugárzás mindhárom színésznőből csak úgy szikrázik a vászonról. De ebben lényegében ki is merül a dolog, nem kellett volna bonyolult történet, meg főleg egy Chris Hemsworth – nem igaz, hogy megint megnéztem tőle egy filmet. Minek, csak zavarja a lányokat, akik egy idő után szépen kicsinálják egymást.

Valamint visszahozták az egyik törpe karaktert is – igen ő és újsütetű társa fog felelni a film humoráért –, teljesen feleslegesen. Azt sem igazán értem, minek csináltak ennek a filmnek folytatást? Az első film közel sem hozott annyit a konyhára, hogy az folytatásért kiáltson. Láthatólag a film mögött állók amúgy sem Hófehérkével akartak foglalkozni, hanem a Jégvarázs saját verzióját elkészíteni. Ez a „vegyük komolyan a meséket!” baromság is igazán lecsenghetne már, mert a young-adult hülyeségek mellett ezekkel próbálják betömni a fantasyk hiányát. De hát mit is beszélek, a Gyűrűk Ura óta már eltelt 15 év, az valahol egy másik, alternatív univerzumban történt, hogy ez arra sarkallotta a filmeseket, hogy még jobb történeteket álmodjanak filmvászonra, és ne elégedjenek meg a kis pöcsökkel, kardokkal, meg a felturbózott mesékkel.

Ráadásul ezek közül is alig sikerült egy-kettő jobban, ilyenkor szeretem emlegetni a Demónát mint az egyik legsikerültebbet, és amelynek a producerei csinálták ezt a filmet is. És tényleg nagyon látványos, meg szép, meg minden, a 3D is szerintem kifejezetten ötletes – de tegyük hozzá, annyi ideje nyomják már a 3D-t, hogy ez manapság már csak egy ásítást tud kiváltani az emberből –, ellenben a történet, a hangulat, meg a zene mintha nem is lenne. Tipikus példája a film, amikor mindent, de tényleg MINDENT feláldoznak a látvány oltárán.

A történt szinte elhanyagolható. A csúf gyönyörű és gonosz tükörmániás királynőnek volt egy kishúga is, na őbelőle lesz a jégkirálynő, amit kihasználnak az alkotók, hogy valójában azt jelentse, amire a köznyelv is szokta alkalmazni: egy ba... szerelmet soha nem találó nőstény. Annyira csalódott a világ jóságában, hogy gondolta, ő maga is hozzáteszi a saját kis mérgét, így miután embereit elhurcolta a messzi északra, és vájatott magának egy kastélyt jégből, meghoz bizonyos törvényeket, melyek közül a legfontosabb: nem szabad szeretni. Na, ebben a táborban képződik ki vadászunk is – Grimmék nem forognak még a sírjukban eléggé? –, és közben beleszeret a nagyon vonzó és harcias Sárába. Miután ez kiderül, jól megalázzák őket, majd elrendelik kivégzésüket, de Vadászunk megmenekül, délre fut, és miután a hét törpével lenyomta a gonosz királynőt, úgy gondolja, ideje kitörni a nyakát a Jeges némbernek is.

Bizonyára én vagyok öreg ehhez a filmhez, gyerekként kell nézni, úgy még az is lehet, tetszene, és majd húszévesen felnőve idézgetnék belőle, meg évente egyszer megnézném nosztalgiából. De hát ez az, amit már sosem fogok megtudni. Igazából ha kidobják ezt az egész utalgatós, vadászos baromságot, ebből az alapanyagból lehetett volna gyúrni egy egészen jó filmet is, de hát nem mernek semmi önállót alkotni, kockázatot vállalni, mindennek valamihez köthetőnek kell lennie, mert a végén még a néző bemegy másra. Ugyanakkor ez magával hozza a film belső logikátlanságát is. Hófehérke mi az anyám kínját csinál eközben? Elvégre ott most béke van meg bódottág. Elég nagy köcsög, hogy nem segít egykori jótevőjén, vagy ha ezt nem is számítjuk, akár önös érdekből, hogy királyságát ne fenyegesse északról semmiféle pszichopata. A gonosz királynő jelenléte meg egy az egyben megkérdőjelezi az első film létjogosultságát, vagy a nézőt tartják hülyének... már megint. Amolyan kit érdekel, jól néz ki, nem? De!

Szóval újabb eltékozolt lehetőség a film. Most már egész tisztességes tábor alakult a mesegyilkosoknak. A nyári moziszezonba meg érthető okokból nem merték betenni, pedig amennyi vicces és családi film lesz a következő hónapokban, még akár be is suszterolhatták volna. Végső érvem: nézd meg, ha szeretnéd látni korunk három legtehetségesebb színésznőjét egy filmben – ahogy Blunt kinéz, tényleg illik rá ez a szerep, és ő legalább belecsempészett a szerepébe egy kis drámaiságot, még ha nevetségesen is hat a közeg miatt –, ne nézd meg, ha ezen kívül bármi másra vágysz.

Ha tetszett a kritika, oszd meg a Fészbukodon, ha pedig nem, akkor is.