Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Nagyítóüvegen át - Alice tükörországban

2016. június 06. - luckylany

Újabb alkotással gazdagodott a Lewis Carroll-regényekből táplálkozó filmek sora - Tim Burton a 2010-es Alice csodaországban-hoz hasonlóan most is a Kalapos karakterét állította középpontba. Olyan forgatókönyvet alkottak, amelynek nem maradt túl sok köze Carroll eredeti regényéhez. Mi maradt, honnan érkezett, mivé alakult és miért lehet adekvát mégis - ha kattintasz, együtt bolyongunk Carroll-országban. Előrebocsátom: bár a filmnek az eredeti meséhez nem sok köze van, a nagy filmes oldalakon olvasható 6,5-es értékeléshez képest mégis jobbnak tartom azt, amit láttam, de a filmről lesz a legkevesebb szó.

(Személyes érzékenységeket esetleg sértő tartalom, ennek tudatában kattints.)

Mégis, kicsoda Alice?

charleslutwidgedodgsonakalewiscarrollselfportraitca1895.jpgAlice alakját, ugyan az író maga életében tagadta, hogy egyenest róla mintázta volna, legtöbb életrajzában Alice Liddell-ihlette figurának tartják. Carroll (eredeti nevén Charles Lutwidge Dodgson, aki matematikai köteteit saját nevén, szépirodalmi munkáit Lewis Carroll álnéven jelentette meg) állította: még ha az Alice tükörországban végén szereplő akrosztikonos vers betűiből ki is jön a lány neve, ez akkor sem több, mint ajánlás, s soha egyetlen karakterét sem mintázta direktben egyetlen emberről sem. 

A Liddell családdal a Christ Churchben ismerkedett meg. Valaha itt tanult az apja is, később ő maga, s itt kapott állást matematikatanárként. Igen jó eszű, gyors felfogású gyerek volt, később remek szakemberként tartották számon, aki ugyan elviekben nem volt elragadtatva a matematikatanári állásától, ugyanakkor tény, hogy az Alice-könyvek hatalmas sikere utáni gazdasági jólét idején sem hagyta azt fel. 1856-ban ugyanide érkezik fiatal családjával Henry Liddell. A családdal Carroll igen hamar jó kapcsolatba kerül, s mivel 1856 az az év, amikor komolyabban elkezd fotózással foglalkozni – annyira komolyan, hogy egy ideig azt fontolgtta, ebből akar megélni – így nem csoda, hogy sokszor fotózza a Liddell-gyerekeket, a fiút és a három lányt is. Így készült az Alice-t kéregetőként bemutató fénykép is.

Sokszor tesznek hosszabb kirándulásokat közösen a gyerekekkel. Egy ilyen kirándulás során, 1862-ben merült fel benne az Alice csodaországban története, amit rögtön meg is osztott Alice-szal, aki kérte, hogy jegyezze azt le. Az első változat saját rajzaival 1864-re készült el, könyv alakban 1865-ben jelent meg. A kötet illusztrátora John Tenniel volt. Ő lesz, aki a hét évvel későbbi folytatást, a már a szerző apja halála után írott, keserűbb Through the Looking-Glass and what Alice Found There-t is illusztrálja. 

Hogyan lett a Gruffacsórból sárkánygyík?

511px-jabberwocky.jpg

Ebben a második könyvben jelenik meg a Jabberwocky címmű vers, ami Tóthfalusi István fordításában a Gruffacsór nevet nyerte. Tenniel maga az angol nonszensz költészet egyik jeles példájaként ismert vershez készült illusztrációjában a Jabberwocky-t a 2010-es Tim Burton-féle Alice Csodaországban vörös királynőjének sárkánygyíkjához hasonló szörnyként ábrázolja. Gyanítható, hogy a magyar szinkron során nehéz lett volna ismét megküzdeni a fordítás nehézségeivel és a Gruffacsórt nem találták elég kifejezőnek. A Tim Burton-féle film Brombolója e versnek a Weöres Sándor-féle fordításában megjelent nyelvi lelemény. Az első regény magyar fordításában így azért sincs meg, mert a második kötet poénja, s azért sem, mert az Alice Tükörországban verseit Tóthfalusi István fordításaiban jelentették meg a Móránál (amik sok szempontból ez esetben jobbak, mint Weöresé, így a Gruffacsór jobb találat, mint a Weöres-féle Szajkóhukky, de a Bromboló így nem ezen a néven szerepel).

Egy történet és a pletykák

A regény Angliában hamar népszerűvé válik, s sikere azóta is töretlen. Töménytelen adaptációja ismert és úton-útfélen találhatunk rá utalásokat. Az orvostudományban az AIWS néven ismert, az Alice csodaországban vagy az ezt először leíró orvosról Todd-szindrómaként számon tartott jelenség a gyerekkorban és a súlyos migrének idején esetleg előálló jelenségsorozatot nevezi meg, mely nagyon hasonlít az Alice által megélt eseményekhez: a tárgyakat hol nagyon aprónak, hol nagyon nagynak látja a Todd-szindrómás és ez a félrekalkulálás olyan mértékben zavaró lehet, hogy társas életét is veszélyezteti.  Az Alice Tükörországban egyik jelenetéről nevezték el az etológiában a Vörös királynő hipotézist, amely tagadja, hogy a fajok a környezethez való idomulás során fejlődnének, sokkal inkább a velük kapcsolatban álló fajok változásaira reagálva változnak.

Carroll története megihlette a Disney-rajzfilmek készítőit is: Mickey Mouse 1936-ból A tükrön át című részben alakul kicsit Carroll-ihlette figurává, a Donald Matematikában című gyerekeknek szóló ismeretterjesztő félórás film 1959-ből a 14. percben Donaldot öltözteti be Alice-nak (a film egészét érdemes megnézni, ha a szórakoztató módon tanítás mikéntje érdekel).

De Morpheus szerint Neo a Mátrixban is a nyúl üregébe zuhan, mikor az igazság felfedezésére indul: 

Hogy a nyúl ürege milyen mély volt Carroll számára, s mi az igazság, az ma is kérdés az élete titkait kutatóknak. Carroll 25 éven keresztül fotózott, ezen idő alatt közel 3000 fényképet készített, a legtöbbjüket nedves kollódiumos eljárással, ami az adott kor egy elég bonyolullt fényképészeti eljárása, s mikor megjelent a száraz eljárás, amely gyorsabb és hatékonyabb, Carroll fel is hagyott a fotózással. Számos képét ő maga semmisítette meg, a miértekre nincs egyértelmű válasz. Az adott korszakban népszerű volt a gyerekek örökérvényű szépségének megjelenítése, ő maga is sokszor fotózott gyerekeket - a 3000 képből körülbelül 1000 maradt meg, ezek egy része (5 saját maga rendszerezte album és további képek) a Texasi Austin Egyetem Harry Ransom központjának anyagában online hozzáférhető. A képeknek még így is jelentős része, valamivel kevesebb, mint a teljes anyag fele gyereklányokról készült.

02.jpg

Fotó: Lewis Carroll: Alice Lidell kéregetőként 1858 nyarán

Ő maga barátainak erotikamentesként írta le érdeklődését a kislányaktok iránt, de az elmúlt évtizedekben több életrajzírója is hajlott arra, hogy akár még magának sem bevallott, az életrajzírók által is csak szőrmentén érintett, ki nem mondott, de odaértett pedofíliával vádolja meg Carrollt. (Egyikük Morton N. Cohen, aki Reflections in a Looking Glass: A Centennial Celebration of Lewis Carroll, Photographer (Aperture, 1998) című könyvében jut erre a következtetésre.) Sok biográfus úgy gondolta, hogy a Liddell-családdal való 1863 júniusának végén bekövetkezett szakításának az az oka, hogy megkérte volna a tizenegy éves Alice kezét. 

 tumblrl6byastfju1qb5rxpo1500_1.jpg

Carroll naplót vezetett - 13 naplójából 4 teljes kötet és 7 oldal hiányzik, ezek egyetlen oldal kivételével mind ebből az időszakból, a szerző 21-31 éves kora közöttről. Az egyik hiányzó lap 1863 június 27-ről való. Vélhetően a családtagok távolították el ezeket, a miértekre a kutatók még keresik a választ, de szeretik ezt is ide vonatkoztatható tényként kezelni, ennek a lapnak a hiányát pedig azzal magyarázni, hogy ott lehetett volna szó a házassági ajánlatról. Azonban erre részint semmi bizonyíték, részint az ellenekzőjére utaló jelek is vannak szép számmal. A Dodgson családi archívumban 1996-ban talált dokumentum alapján, mely a hiányzó lapok tartalmáról ad rövid kivonatot, s vélhetően akkor készült, mikor a családtagok az adott oldalakat kiszakították a naplókból, e lapon Mrs. Liddell számolt volna be arról Carrollnak, hogy hírbe hozták a család nevelőnőjével, sőt, az idősebbik lánnyal, Inával (esetleg magával az édesanyával, Mrs. Lorina Liddell-lel, mert Ina Lorina rövidítése, s mind az anyát, mind a legidősebb lányt így hívták) is. Ezek a pletykák vezethettek a barátok közötti szakításhoz, mely nem sokkal ezután következett be. 

Az őt vádlók egyik érve az volt, hogy mintha sosem lett volna felnőtt nővel folytatott kapcsolata, nősülni biztosan nem nősült; az viszont tény, hogy élete során 98721 levelt írt, ami megmaradt, s az őt védő biográfusok szerint ezekben nemegy szenvedélyes hangú és felnőtt nőkhöz írott levél is van, akikhez esetenként a kor mércéjével mérten ‘botrányos’ kapcsolatok is fűzték. A gyerekaktok iránti érdeklődést pedig védelmezői szerint bőven magyarázza a kor fotográfiai közege, mely a viktoriánus korban még szabadabban, kevesebb skrupulussal viszonyult a gyerekek meztelenségéhez, s azt inkább esztétikai, semmint büntetőjogi kategóriák mentén méltatta. Carroll éppígy készített képeket szobrokról és csontvázakról, csinált csoportképeket, tájképeket, és portrékat például Christina és Dante Gabriel Rossettiről, Tennysonról, vagy Julia Margaret Cameronról, aki maga is fotós és maga is gyerekekről készített portréival írta bele magát a fotótörténetbe. 

 04.jpg

Fotó: Lewis Carroll: A Liddell gyerekek: Edith, Lorina és Alice, 1859

Ami az angol nonszensz és abszurd költészeti hagyományt illeti, Carroll elsőrangú képviselőinek egyike, s meggyőződésem, hogy az Alice történetek nélkül a Jamie és a csodalámpa különös világa sem születhetett volna meg.

A kutya meg a macska


b43323774ea9758c2efa574401bbd64d.jpgCheshire Cat, az Alice csodaországban egyik legemlékezetsebb alakja nem Carroll leleménye. Egy 18. század óta ismert szólás említi, amely szerint ha valaki úgy vigyorog, mint a cheshire-i macska, annak kilátszik az összes foga, azaz teli szájjal kacag. A szólás eredetéről nincs megegyezés, vannak, akik szerint a cheshire-i tejtermelők miatt boldogok az ottani macskák (tejben-vajban fürdenek), más értelmezés szerint volt egy olyan sajt Cheshire-ben, amelyiket mosolygó macska formájúra formáztak volna, s ez magyarázná az eltűnés-előtűnés kérdését is. 

alice-in-wonderland-cheshire-cat.jpgCarroll szerette a szójátékokat, rejtvényeket, matematikai talányokat – számos találmánya között tartják számon a scrabble egy korai változatát, és azt a fajta szójátékot, mikor egy szóból úgy alakít ki valaki több lépésben egy másikat, hogy mindig csak egy-egy betűt változtathat meg az adott szóban. Carroll saját szépírói álnevét is oda-vissza fordításból alakította ki (Charles Lutwidge Dodgson névből a Charles Lutwidge latinra majd vissza fordításából és a nevek megfordításából lett Lewis Carroll), s ilyen oda-vissza és hasonulási nyelvjáték alapján egyik mentorát és professzorát vélik felfedezni a regény elemzői a Cheshire Cat figurájában. 

A karaktert a filmadaptációkban mindig kicsit más tulajdonságokkal és szereppel ruházzák fel. Az 1951-es Disney-féle rajzfilmben rózsaszín-lila csíkos, sárga szemű, kövér alakja elég kötözködő, kevésbé simulékony, örömmel tájékoztatja félre Alice-t és bármikor elválasztja a testétől a fejét vagy eltűnik és előtűnik kedve szerint.

A 2010-es Tim Burton-féle verzióban már simulékonyabb és más színekben pompázik, eltűnni-előtűnni tud. 1999-ben egy TV-film változatban a nagy, szürke, emberi arcú macskát Whoopy Goldberg alakította: itt a karakter Alice barátjaként szerepelt, aki bevezeti Csodaország rejtélyeibe. Számtalan videójáték, pop- és rocknóta is megemlékezik a figuráról hosszabban vagy utalásszerűen. Mi inkább csak a filmváltozatokból értesültünk a lény macska-voltáról: a Kosztolányi-féle fordításban Cheshire Cat átalakult fakutyává, ami fordítói szempontból érthető, mára azonban a fakutya is legalább annyira rejtélyes lény, mint a Cheshire Cat. 

Hogyan lesz a sakkjátszmából időutazás?

Carroll mindkét történet esetében egy-egy játékra utalt, s annak motívumrendszerét vitte végig a könyveken - míg az Alice csodaországban világában a kártya kap fontos szerepet, az Alice tükörországban esetében a sakknak van szerkezetépítő jelentősége, hiszen Alice-nak mint gyalog kell átérnie a tábla mezőin, hogy királynővé válhasson. Ennek során különféle lényekkel találkozik, de mindegyikük legalább egyszer elmond egy verset, s mindegyik dal valamilyen tengeri állathoz köthető. 

Az idő, mint külön megszemélyesített szereplő nem jelenik meg Carroll meséiben, bár szerepel a kalaposnál zajló első teázás során, ahol a Kalapos ki is mondja, hogy neki az Idő jó barátja, s a mostani film teázás-jelenetében elhangzó idővel kapcsolatos szólások egy része ott hangizk el. De az időt karakterré és történetszervező erővé emelni nem Carroll meseregényének sajátja, hanem a filmé, amely viszont a sakk-motivikát zülleszti egyszeri megjelenéssé – Alice átlépve a tükrön egyrészt rögtön összemegy, másrészt ott találja magát egy sakktábla mellett, ahol Dingidungi, a tojáskarakter játszik éppen (és nem hagyják ki azt se, amit Carroll igen). A Linda Woolverton által írt, James Bobin-rendezte, Tim Burton társproduceri munkájával készült új filmben a sakkból ennyi elég is lesz – a történet sokkal inkább a Kalapos és családja körül forog, s hogy a dolgokat megértse és helyrehozza Alice többször is kénytelen utazgatni az időben, mely itt óceánként jelenik meg – a víz így visszacsempésződik a történetbe. 

Az időutazás hálás téma, de amilyen hálás, annyira nehéz jól csinálni – itt most minden e köré szerveződik, s elég sok lyuk marad a történetben: mit keres a vörös királynő az Idő palotájában, például. 

A Carroll-féle kerettörténet is teljességgel idejétmúltnak tűnhetett az alkotók szemében, mert egyik filmnél sem éltek vele. A maguk univerzumában következetesek voltak ugyan, sajnos mégis túllőttek a célon: nehéz azonosulni egy kislányból mindjárt ragyogó hajóskapitánnyá váló húsz év körüli lánnyal, aki annyira profi, hogy simán veri a maláj kalózokat navigálásban, arról nem szólva, hogy minden tengerészhagyomány szerint fura, ha nő utazik a hajón – esélyegyenlőségi engedményként is inkább idegesít, mint nem. Carroll a maga részéről elintézte a dolgot azzal, hogy az első részben Alice elalszik a nővére ölében a patakparton, a második részben pedig, ami épp fél évvel az elő rész történései után zajlik, a szobában ül, télen, és a kiscicája két kölyke közül a feketével játszik, így szenderül álomba – a fekete-fehér kiscicák a sakk fekete-fehér motivikáját vezetik be, s az alvás ténye mindig racionalizálja az álombéli történések mesésségét. Efféle raionalizálásra a film alkotói kísérletet sem tesznek. 

Sikeres, bár hosszúra nyúló hajóút után tér haza Alice az apja hajójával, ám időközben az általa kikosarazott Hamish lett a vállalat vezetője, aki szeretne rajta bosszút állni azért, mert nem lett lordné. Az előző részben megismert Orákulum most pillangó-formában repked a több éves útját járó hajó körül, majd Alice mellett, hogy átvezesse a tükrön a másik oldalra, ahol szükség van rá, mert barátja, a Kalapos bajban van, s ha Alice nem teszi meg, amire kéri, akár meg is halhat. Hogy egy a túli világból idetérő pillangó évek során át kísérgesse az itteni világban sikeres hajóskapitány Alice-t, az kissé mindjárt kedvemet szegi, s az Idő palotája felé A gyűrűk ura képi világát idéző palotába induló lány küzdelmei megint inkább a karakter ügyességét helyezik előtérbe, semmint azt a fajta szellemi játékosságot idéznék, ami Carrollt jellemzi. 

Odabent viszont, a palotában, olyan új karkaterekkel találkozhatunk, akiket jó nézni – talán a film egészét ez jellemzi a legjobban: jó nézni, mert szépek a képek és nagyon sok apró ötletet ettek a megvalósításba, a figuráktól kezdve a helyszínekig, a díszletekig. A kalapos kalap-alakú háza, a vörös királynő palotája, vagy az Idő palotájának kis műszaki lényei, a percekké összeálló másodpercek is ilyen karkaterek. Ilyenek a vörös királynő szolgálóiként szereplő Archimboldo festményeiről kölcsönzött alakok. Tetszik az is, hogy a jó nem csak jó, sőt, jelentős szerepe van abban, hogy a rossz azzá válik, ami, s tetszik, hogy van némi változás is a karkaterek egymáshoz való viszonyában a film során. Kalapos apja nem olyan zord, mint elsőre látszik, a fehér királynő nem annyira tökéletes, mint gondolnánk és a vörös királynő sem önmagától lett azzá, akivé lett. Nekem érdekes volt a sminkelés is – hogy a Kalapos esetében mikor hogyan fejezi ki a szeme színe a hangulatait. 

Mindez nem magyarázza azt a fura viszonyt, ami közte és Alice között fennáll, amit barátságként neveznek meg. De kis jóakarattal, ha az Archimboldo-utalást úgy értelmezem, mint reflexiót a tényre, hogy Carroll jó viszonyban volt a preraffaelitákkal így életében szerep jutott a festészetnek is, s minden elemet igyekszem visszavezetni a szerző életének valamely tényére, ezt a fajta soha be nem teljesülő, a barátságnál több, a szerelmnél kevesebb, két külön világhoz kötő viszonyt, mely mindkét felet meghagyja a maga szuverenitásában, akár értelmezhetem Carroll és Alice Liddell kapcsolatának parafrázisaként is. Nem lőném le a poénokat, a film ugyan, ha szorosan a mesék szöveghez ragaszkodunk, látszólag teljes tévedésből viseli a Carroll-mese címét, mert ahhoz nincsen túl sok köze, de önmagában nézhető, szórakoztató, sok-sok ötlettel teli, folytatásként amennyire tud, következetes marad, s ha az alkotóknak a Carroll-jelenségre adott értelmezéseként olvassuk/nézzük, sok tekintetben termékeny.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Jerryco 2016.06.06. 13:52:00

"Tim Burtonnél a sakkból ennyi elég is lesz – a történet sokkal inkább a Kalapos és családja körül forog,..."
Ezt nem valaki más rendezte???

luckylany 2016.06.06. 15:47:24

@Jerryco: Ő a producer volt (az egyik). Javítottam a mondatot, köszönöm a jelzést.

mpl 2016.06.07. 15:58:13

Nedves kollóziós eljárás nincs a fotográfiában, de van az 1851-ben Frederic Scott Archer által publikált nedves kollódiumos eljárás, amely anno kiszorította a daugerrotípiát és a talbotípiát is és speciális, művészeti célokra a múlt század ötvenes éveiben még használták.

luckylany 2016.06.07. 16:17:50

@mpl: Köszönöm, ennek megfelelően javítottam.
süti beállítások módosítása