Aki azt hitte, már végeztem a filmhetes élményeimmel, hát tévedett. Most jön a sallang. Ugyanis a filmhéten nemcsak mozifilmeket, de tévéfilmeket is vetítettek. Ezek közül kettőt láttam, bár mindkettőt véletlenül. Az egyiket azért, mert nem tudtam, hogy tévéfilm – Félvilág –, a másikat pedig azért, mert vasárnap, az utolsó napon akkora kavarás volt, hogy az Isteni műszak elmaradt, helyette egy olyan filmet vetítettek, amit már láttam, így mivel nem akartam ténferegni, gyorsan megnéztem, mi megy épp a többi teremben, és végül erre esett a választásom, mivel ebből még csak öt perc ment le. Nem vesztettem sokat.

Megmondom úgy, ahogy van: a film összességében inkább tetszett, mint nem tetszett, de ennek ellenére ezer sebből vérzik. Az egyik legdurvább vele kapcsolatban, hogy marhára látszik, hogy regényből készült. Biztos vagyok benne, hogy Vaszary Gábor 1938-as műve ezerszer jobb, mint amit a vásznon láthattunk. Mert egy regény elbírja ezt a fajta elbeszélési módot, amikor hőseinkkel különböző kalandok történnek, amelyek látszólag egymással semmiféle összefüggésben nincsenek, leszámítva a nagy keretet, miszerint két léha diák kimegy Párizsba elverni a szülei minden pénzét, amit a taníttatásukra küldtek. De egy filmben nem árt, ha van valami gerinc, koherencia, amely szerint megy az egész, és építkezik.

A problémát az is tovább mélyíti, hogy ez eredetileg egy háromrészes minisorozat volt, egyenként ötvenperces játékidővel. Nyilván jónak látták, ha ebből összevágnak egy kétórás anyagot, bár nem értem, hogy azt a maradék huszonöt percet ugyan, miért kellett már kivágni, mert ha tényleg vágunk, akkor vágjunk rendesen, és csináljunk belőle egy kilencvenperces filmet. De persze amit tévésorozatként készítenek el, azt eleve ne vagdossuk, mert sose sül ki belőle semmi jó. Ezek miatt a „film” iszonyatosan hullámzó teljesítményt nyújt, néha vannak nagyon jó jelenetek, humoros szkeccsek, olykor meg dögunalomba fullad az egész.

Ennél is nagyobb baj, hogy szereplők közül egyik sem szerethető, beleértve a két főhőst is, Radonyi Lacit és Palit. Nem hiszem, hogy csak a megformálásukban keresendő ez a probléma, mert Sándor Péter és Barna Zsombor hihetően adja a két lúzert. Inkább a forgatókönyv lehet a ludas, amely meg se próbálta a két karaktert elválasztani. Abban különböznek egymástól, hogy Pali, a „bepalizható” lúzer, Laci meg a nagypofájú, hatalmaskodó, de ettől függetlenül ugyanolyan szánalmas lúzer. Aki léha természetével csak a pénzt akarja elverni, és bármibe fog, az sose sikerül. Duzzadó önbizalma pedig egy idő után már nevetséges, semmint erőt adó. Megemlítendő még Pécsi Ildikó, aki a – szintén megfejhető – nagynénit játssza, és Pindroch Csaba, de sok vizet ők se zavarnak.

Sokan mondják, hogy a narrálás is rossz ebben a filmben, de szerintem ennél sokkal durvább, hogy mivel a 90%-a Párizsban játszódik, rengeteg fordítást kapunk. Ezek semmiből nem állnak, mint hogy valaki franciául beszél –amit mi eleve megtudunk a feliratozásnak köszönhetően –, aztán jön egy odakint élő magyar állampolgár, és szóról szóra ugyanezt elmondja. Mi ebben a pláne? Nem úgy kellett volna ezt megoldani, hogy mást fordít a tolmács, mint amit valójában mondanak – humorfaktor? –, vagy egyáltalán nem kellett volna ezt a nyelvi problémát ennyi ideig lebegtetni. Merthogy a történet arról szólna, hogy Radonyiék gondolnak egyet, és Párizsba mennek/menekülnek, merthogy világot kell lássanak... egyébként ebben kurvára van valami.

Aztán odakint megpróbálnak nem éhen halni, szarul megtanulni a nyelvet, bukdácsolni egyik munkából a másikba, szerelmet találni, elveszteni, futni utána, újat találni, aztán egyszer csak deus ex machinaként becsapódik a nagynéni, kioszt pár dörgedelmesen nagy pofont, és a srácoknak haza kell jönniük Pestre... és ennyi. Szóval erősen se füle, se farka ez a film, de mondhatnám ezt akár a minisorozat egészére is, mert olyan kalandokat mutat be, amelyeket megélni sokkal viccesebb és élménydúsabb lehet, mint ezt nézni: hétköznapi, banális dolgokat. Mindezek miatt még azt is túlzásnak tartom, hogy a filmet beválasztották a legjobb tévéfilmek táborába, bár mivel mindössze tizenhárom versenyző indult ebben a mezőnyben, sok vetélytársa nem lehetett. A filmben aztán vannak olcsójános megoldások is – 110 millióból készült, míg a Kossuthkifli 800-ból!, de a Notre Dame ilyen fokú gagyi bevetítésére egész egyszerűen nincs mentség –, amelyek miatt annyira nem jön át az egész Párizs-élmény.

Papp Gábor Zsigmond a Budapest retró, Balaton retró dokumentumfilmek rendezője, nem biztos, hogy neki kellett volna ezt a filmet levezényelni. A könyvről ugyanis mindenki szuperlatívuszokban beszél: Vaszary nyolc évig kint élt Párizsban, rengeteg önéletrajzi elemet beépített művébe, 47-ben pedig Svájcba emigrált, így műveit 89-ig nem is lehetett nálunk olvasni, míg külföldön kb. harminc nyelvre fordították őket. Emiatt nagyon részletesen és képzeletgazdagon adja át, milyen lehetett a két háború közti Párizs, amiből a film vajmi keveset tud éreztetni. Én nem fogalmaznék ennyire vaskosan, szerintem egy könnyed kikapcsolódás – és ne feledjük: tévéfilm, tehát még annyi pénzt se kapott, mint egy mozifilm –, amelytől senki ne várjon sokat, ellenben ráirányíthatja figyelmét egy elfeledett íróra, akinek könyvét ki lehet olvasni, míg az ember lebarnul a Balaton partján.

Ha tetszett a kritika kérlek lájkold Facebook oldalunkat!