A Filmhéten hetvenhat dokumentumfilmet is bemutattak, ezekből egyetlenegyet néztem meg... hát nem ez nyerte a legjobb dokumentumfilm kategóriáját? Brékó, brékó, Scal megnézett egy dokumentumfilmet, nyernie kell! Viccet félretéve, egyáltalán nem akartam megnézni, szintén a véletlennek köszönhető, hogy beültem rá, és látványosan unatkoztam is az első félórában, mert a film nem igazán tudta eldönteni, mit is akar valójában. Aztán valami furcsa dolog történt, mert... azon kaptam magam, hogy... elkezdett érdekelni...

A film Ricsiről, a cigány gyerekről szól, akinek minden álma, hogy összerakjon egy menő kocsit, és megnyerje vele a helyi gyorsulási versenyt. Na most ennek a történetnek az elmeséléséhez Hörcher Gábor érdekes megoldást választott, mert fogott egy kamerát, és öt éven keresztül követte a 17 éves Ricsi életét, és mindent rögzített vele, amit csak tudott, és aztán ebből állt össze a film egésze. Pontosabban Ricsi élete haladt valamerre, aztán amikor kész lett a film, összevágták, hogy kiadjon valamit, amitől filmnek néz ki az egyébként annyira nem hosszú, mindössze hetvenkét perces alkotás. Emiatt a mű szerintem csak félig-meddig dokumentumfilm, inkább dokumentarista jegyeket magán hordozó, de játékfilm felé hajló munka.

Egy dokumentumfilmtől én alapvetően mást várok, például hogy tényeket közöl, nekem sokáig ebbe a kategóriába tartoztak az ismeretterjesztő természetfilmek is. Hiszen egy második világháborúról szóló film is az ismereteket terjeszti... vagy nem? Itt viszont inkább azt látjuk, hogyan is jut egyről a kettőre Ricsi, vagy inkább hogyan nem jut. Mert mindig lesz valami, ami visszahúzza a mocsárba, ami miatt nem tud közelebb férkőzni az álmához. Családja igazi díszes társaság, az a fajta, akikkel csak többen van az ember, és nemhogy segítenék, de még akadályozzák, meg persze ők azok, akik soha nem hinnének benne, hiszen csak egy „buta cigány”. És persze itt van Ricsi viselkedése is, ami az elején kifejezetten ellenszenvessé teszi, de pont emiatt válik karaktere érdekessé, merthogy ő – Steinbach Richárd – itt saját magát játssza.

Amikor sírt, azért sírt, mert szenvedett, amikor nevetett, azért nevetett, mert örült, amikor őrjöngött, azért őrjöngött, mert dühös volt – az egyik jelenetben majdnem nekiment az operatőrnek is, mert az még ekkor sem kapcsolta ki a kamerát –, és amikor történik vele valami szerencse, az tényleg megtörtént vele. Éppen ezért lesz érdekes a film, mert Ricsi nem egy főhős, maximum a saját életében, de amúgy totál mellékszereplő, és nem történnek vele olyan banális baromságok, mint a legtöbb hollywoodi filmben. Például nagyon beszédes volt az a jelenet, amikor eljutnak végre egy raliversenyre, a kocsit is úgy ahogy összerakták, és hiába a szív, meg a lélek, nemhogy nem nyernek, de még csak a dobogóra sem állhatnak fel, és csak távolról nézhetik lesújtva, hogy bizony vannak az embernél jobbak, szerencsésebbek.

Aztán persze itt vannak a szokásos problémák, amelyek egy fiatal cigány gyerek életében előfordulhatnak: suliból való eltanácsolás, rendőrségi ügyek intézése vagy egy becsúszott gyerek valakitől, akivel csak összefeküdt. Ezek megint emlékezetes jelenetek, kíváncsi is lennék, hogyan vették fel: előre bejelentették, hogy most itt kérem mi ezt rögzítenénk, vagy pedig még egyszer eljátszották a kamera kedvéért, hogyan is történt ez elsőre? Tipikus az is, amikor Ricsi találkozik a beszélőn egy haverjával, és az elején még nagyban dicséri, hogy mennyire büszke rá, és micsoda híre lesz, ha kijön, mire az a végén odaveti, hogy azért beszél ilyen baromságokat, mert nem ő van bent. A végén pedig történik egy olyan dolog, amely az egész filmet köbgyökre emeli, és bemutatja, hogy Ricsi képes felnőni, és felelősséget vállalni valamiért, valakiért. Azt hiszem, ezzel az egyszerű, életszerű mondanivalóval vett meg a film.

Mindezek miatt Ricsi egy végtelenül szimpatikus, egyszerű srác, viccesek a werkfilmben említett dolgai, hogy mikor elkezdték a forgatást, nem nagyon értette, mit is akar a rendező ezzel az egésszel, miért pont őt választotta, majd amikor a filmet bemutatták, nem győzött elbújni a faluban, mert mindenki rögtön keresni kezdte. Hörcher vele készítette a diplomafilmjét is, egy negyedórás alkotást, amelynek egyszerűen Ricsi a címe. A Drifter abszolút megérdemelten kapta meg az első díjat, és bár az elején féltem tőle, hogy tipikus „mutassunk egy cigány gyereket, mert az olyan megható” mesterkélt mű lesz, Hörcher sikeresen kerülte ki ezeket a csapdákat.

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook-oldalunkat!