Tim Burton az 1989-es, hatalmas sikereket elért Batman után, de még a jóval vitatottabb (ám szerintem szintén zseniális) Batman visszatér előtt forgatott egy filmet, amelyben végre, életében először teljesen szabad kezet kapott, hisz nemcsak rendezőként, hanem producerként és társforgatókönyvíróként is felelt az alkotásért, melyet egy gyermekkori rajza ihletett. Az elkészült mű véleményem szerint több mint egy esszenciális Tim Burton alkotás; ez minden idők legszebb meséje.

Persze ez a mese nem feltétlenül gyerekeknek való; ahhoz túl rémisztő az ollókezű ember, és a gyerekek egészen biztos nem érthetik meg a filmet. Tim Burton ahogy mindig, most is felnőtteknek szóló mesét készített nekünk, amely telis-tele van varázslatos, hátborzongatóan szép pillanatokkal.

Ezt a filmet a 2016. szeptember 22-én 18:00-kor és 20:30 vetíti a Bem mozi, szeretnéd megnézni nagy vásznon, vagy nem láttad 1990-ben, itt a soha vissza nem térő alkalom.

A film hangulata szó szerint az első képkockákkal (20th Century logo éjszaka hóesésben) magával ragadott, majd ezt követte a lélegzetelállítóan stílusos főcím a később megjelenő momentumokkal, és a rendező örök munkatársának, Danny Elfmannek kiváló zenéjével, amely nemcsak a hangulatot alapozza meg, illetve az érzelmeket festi alá tökéletesen, de egyúttal elmélyíti az egész alkotást. Nem mellékesen pedig önmagában hallgatva is csodálatos élmény. Danny Elfman, aki annyi kiváló score-t szerzett az évek során, megalkotta az egyik legjobb filmzenét, amit valaha halottam, igazán sokat dob az amúgy is remek összképen.

A főcím végén egy sötét kastélyt láthatunk a hegyen, majd egy klasszikus mesebeli kezdéssel indít Burton: régi bútorok, tűz a hatalmas kandallóban, odakint havazik, a nagymama pedig arról mesél az unokájának, hogy miért is esik a hó. Elkezdődik a mese a mesében; a meleg családi fészekből a kamera a kastély felé veszi az irányt. Könnyen kiszúrhatjuk a makett felvételeket, de igazából ez csak még bájosabbá teszi ezt a CGI korszak előtti mesefilmet.

Az expozícióban megismerjük a szereplőket és a közeget, amelyben valószínűleg a kis Tim Burton felnőtt; a szereplők egytől egyig unalmas sablonkarakterek a szexéhes háziasszonytól, a megértő anyukáig (Dianne Wiest hozza a tőle megszokott szerepet). A kisváros házai mind pasztellszínűek, mind egyformák, ahogy a férjek is egyforma autóval, ugyanakkor mennek dolgozni. Valószínűleg ugyanazt a munkát is végzik, de ezt nem tudom. Könnyen tekinthetjük mindezt egy leheletfinom társadalomkritikának, de Burtont nem érdekli az ilyesmi. Az Avon Lady-t mindenesetre ez az unalmas élet és a sikertelenség viszi fel a városka fölé szürreálisan magasodó kastélyba, ahol egy sövényszobrokkal teli, csodálatos kertet talál, ami jelképezi a címszereplő Edwardot is: messziről sötét és félelmetes, de közelebbről nézve gyönyörű. Ezekben a jelenetekben csodálhatjuk meg igazán az egyéni, csak rá jellemző, sötét, tipikusan burtoni, látványtereket. Burton egyébként először musicalt akart készíteni ebből az anyagból, de később elvetette az ötletet. (Persze pár évvel később, ahogy lenni szokott ténylegesen musicallé dolgozták át színházban a filmet). A jóval később elkészült Sweeney Todd viszont mutat némi hasonlóságot az Ollókezűvel.

Aki szerintem az esszenciális Burton-figura, a rendező filmbeli alteregója, a csúnya, magányos kívülálló, aki alapjában véve naiv, jószívű, kedves művész, de kiveti magából a környezete. Egyértelműen ő Burton kamaszkori énjének, akkori álomvilágának kiteljesedése. Erre a szerepre a rendező felfedezte magának Johnny Deppet, akivel azóta is jópár filmen dolgoztak együtt. Depp pedig természetesen kiválóan alakítja a figurát az egyébként remek smink alatt úgy, hogy lényegében egyetlen arckifejezéssel kénytelen mindent játszani, mégis tökéletesen együtt érezhetünk a zavarodott, ám szeretetteli figurával. Elképzelni is nehéz, hogy a stúdió eredetileg Tom Cruise-nak ajánlotta fel ezt a szerepet, de ő hál’ istennek nem jött ki valami jól Burtonnel. Michael Jackson is nagyon vágyott a szerepre, de azért szerencsére annyira még ez a film sem bizarr. Egy másik jelölt viszont Robert Downey Jr. volt, aki minden bizonnyal szintén nagyszerű lett volna a szerepben. Ahogyan Depp is az; lényegében a szemével, a mozdulataival mutatja be a szeretetre éhes, magányos figurát. Ollókezeinek nem pusztán gyakorlati haszna van, hanem egyúttal metaforák is Edward emberi kapcsolataira. Nem tud senkit megérinteni, mert legapróbb érintése is megsérti a másikat. Nem tud kommunikálni, kapcsolatot teremteni, amikor mégis megpróbálja akkor az rendszerint rosszul sül el. 

A később előforduló flashback-ekben, amelyek időnként megszakítják a történetet, választ kapunk Edward eredetére, mellyel Burton a Frankenstein-mítoszt idézi meg, ami már gyerekkora óta nagy hatással volt rá. (Első élőszereplős filmje a Frankenweenie című remek kis szösszenet is ebből a témából merített). A Frankenstein-mítosz itt annyiban módosul, hogy a feltaláló sem hibáztatható teremtményéért, hisz meghalt mielőtt művét befejezhette volna, és Edward sem válik gonosszá vagy szörnyeteggé. A teremtés morális kérdéseit szerencsére nem feszegetik, nem is lenne helyénvaló ebben a mesében. A feltalálót a rendező nagy példaképe, az ’50-es évek Hammer-horrorjainak sztárja, Vincent Price alakítja, akinek ez volt élete utolsó alakítása. (Burton őt már legelső filmjében, a Vincent-ben is megidézte. Ezeket a kisfilmeket, a Karácsonyi lidércnyomás dvd extrái között lehet megtalálni, bár sokkal több keresnivalójuk lenne az Ollókezű mellett.)

Edward nehézkesen próbál belebújni a kisvárosi anyukától kapott ruhába, ahogy a kisvárosi létbe sem tud igazán belebújni, bár a gondoskodó anya segít neki, de ettől még nem lesz az igazi. Az átlagamerikai, főleg a háztartásbeli asszonyok többnyire rendesen megkapják a magukét; az egész filmben félreérthetetlen karikatúraként jelenik meg az unatkozó, minden pletykára vadászó háziasszony, akiket valószínűleg a rendező sem kedvel igazán, de mégsem tud annyira sértő lenni, hogy bárkit is igazán megbántson, ez a szál lényegében a humort szolgálja. Ahogy Edward csetlései, botlásai, fura viselkedése is megmosolyogtató a számára teljesen új helyzetben. Kezdetben Edward egyfajta szenzáció a képmutató városban, majd virtuóz, művészi ollótechnikáját igyekszik mindenki kihasználni, először kertészként, majd kutya-, végül pedig női fodrászként. Később, mikor már nincs rá többet szükség, az első adandó alkalommal kiveti magából a közösség, sőt ellene fordul, és üldözni kezdi, hasonlóan a film végi kutyához is, aki egyből otthagyja, miután lenyisszantja a szőrt a szeméről. Edward ekkor szakítja szét a ruháit, jelezve, hogy már ő sem akar többé ide tartozni, ami könnyedén betudható egyfajta szimbolikus művészsors ábrázolásnak.

A történet másik fontos összetevője, az egész sava-borsa a szépség és a szörnyeteg örök témája, amely szerencsére egy pillanatra sem válik nyálassá (a főhősök még csak nem is csókolóznak). Az egyszerűen és hétköznapian gyönyörű Winona Ryder szép, hosszú szőke hajával, hatalmas őzike szemeivel már önmagában tökéletes a szerepre, de ehhez párosul még színészi tehetsége; méltó partnerévé válik a főhősnek, mivel remekül ábrázolja a történtek hatására megváltozó tinédzser karakert. Először egy képen láthatjuk meg, Edward már ekkor teljesen beleszeret a később tipikus tinilányként ábrázolt Kimbe. A film elkészülte előtt pár évvel még pont az ilyen pomponos lányok gúnyolódtak az ifjú Ryderen, aki nem kisebb szerepet passzolt Tim Burton kedvéért, mint Mary Corleone karakterét A keresztapa harmadik részében. Ryder és Depp pedig már a forgatás előtt jóval egymásba szerettek, és ez érezni is lehet a vásznon, ugyanis megvan köztük az a bizonyos szikra, ami elengedhetetlen egy romantikus sztori esetében. Kezdetben azonban a két főhős első, remekül megírt, kudarcba fulladó találkozásuk, Kim megmarad közönyösnek és elutasítónak a városka új sztárja iránt. Edwardhoz való hozzáállása az egész film alatt pontosan ellentétes a környezete hozzáállásával. Kim akkor kezdi el felfedezni Edward valós értékeit, mikor a kisváros már nem akarja befogadni. Először csak rájön, hogy az ollókezű szerelmes belé, később már sajnálja, és lelkiismeret furdalást érez miatta, majd felébred benne egyfajta csodálat is. Ennek és az egész filmnek az egyik érzelmi csúcspontja, mikor Edward jégszobrot farag a kertben, Kim észreveszi és táncolni kezd a lehulló hópelyhekben, miközben Danny Elfman csodálatos zenéje is kiteljesedik. Ez az egyszerű, ám rendkívül hatásos jelenet szerintem a filmtörténet legszebb pillanatai közé sorolható. Tökéletesen bizonyítja, hogy Burton egy vizuális zseni, aki nem mellesleg remekül ért az érzelmekhez is.

A szerelmi háromszög sem maradhat el, így Kim gerinctelen pasija lesz az ügyeletes főgonosz, a történet katalizátora; miatta történik a betörés, melynek hatására Kim közelebb kerül Edwarhoz, viszont a városka épp emiatt fordul el tőle. Végül, mikor már Kim-et is bántja, kiprovokálja a méltó büntetését. 

A film vége a legszebb; mikorra már mindenki, az anyuka, Kim és Edward is belátja, hogy az ollókezűnek az a legjobb, ha fent marad magányosan, egyedül a kastélyban, nem pedig a városban, ahol őt sosem fogadnák el. A nagymamáról kiderül, hogy ő nem más, mint Kim megöregedve, és ezzel fejeződik be, mind a film, mind a kerettörténet cselekménye. Már réges-rég elfelejtettük, hogy is kezdődött ez az egész mese („miért esik a hó”?), mikor megkapjuk a választ. Azért esik a hó, mert Edward odafönt, örökös magányában azóta jégszobrokat farag szerelméről, kit soha többé nem látott, Kim pedig azóta is táncol a hóesésben. Mikor először láttam ezt a befejezést, katartikus hatással volt rám, akkori cinikus kamaszlelkem menthetetlenül sírva fakadt, és azóta is elszorul a torkom, akárhányszor is nézem újra a filmet. Csodás képsorokat láthatunk közben, Elfman zenéje pedig rendkívül felerősíti a hatást. Az meg külön jó ötlet volt, hogy a film vége karácsonykor játszódik, így egy évben legalább egyszer mindig meg kell nézem.

A történet és a forgatókönyv egyszerű, pontos, érthető, archetípusokból építkező, ötletes, helyenként humoros, helyenként megható mivolta azonban csak egy összetevő a film vizualitása, zenéje, hangulata és az ezek összessége miatt rám gyakorolt hatása mellett. Az esszenciális burtoni figurák, a hangulat, a remek fényképezés, a felülmúlhatatlan zene teszi ezt a filmet igazán különlegessé. És az olyan csodálatos pillanatok, mint amikor Kim arra kéri Edwardot, hogy ölelje meg, mire ő azt válaszolja, hogy nem tudja. Majd Kim segít neki, és végre megölelhetik egymást.

A stúdióvezetőknek némi csalódást jelentett az Ollókezű Edward. Az E.T. és a Batman receptjének összetevőiből, hasonlóan hatalmas sikerre vágytak. A film azonban világszerte „csak” 56 millió dollárt termelt, de ez még így is majdnem a háromszorosa az eredeti 20 milliós költségvetésnek és ezzel az eredménnyel az 1990-es év 20. legsikeresebb filmje lett. Később pedig VHS-en és lézerlemezen, majd DVD-n és Blue-ray-en igazi kultuszfilmmé avanzsált. A kritikai fogadtatása egyoldalúan pozitív volt akkor, és az is maradt mind a mai napig. ( A Rottentomatoes-on 93%-ot kapott, az imdb-n 8 csillaga van.) Csak egy negatív kritikát olvastam a filmről, a Filmvilágban egy európai művészfilmeken edződött amcsigyűlölő, kőszívű őskövület tiporta sárba az Ollókezűt, de kiérződött a cikkből, hogy oda se figyelt rendesen, csak azt tudta, hogy a lenyűgöző látványvilág nem tetszett neki. Rajta kívül még Roger Ebert, a híres amerikai kritikus vetette Burton szemére a karakterek egysíkúságát és sablonosságát. Ebben teljesen igaza volt, csakhogy ez teljesen szándékos koncepció volt Burton részéről, ezzel is érzékeltette a történet meseszerűségét, növelte a film humorát, és tette egyértelművé a mondanivalót.

Az Ollókezű Edward szerintem Burton életművének csúcsa, egyértelműen a rendező legjobbja, ars poeticaként is felfogható, egyfajta önvallomásnak. Egyértelműen önéletrajzi ihletésű a film, na nem mintha Burton is egy ollókezű lény lett volna, de ahogyan Edward, úgy ő is egy különc, kitaszított művész volt fiatalkorában, aki senkit sem tudott  igazán megérinteni, vagy megérteni. A film ebből az érzelem és álomvilágból építkezik. Ha nem a saját érzéseit dolgozta volna fel, akkor nem lehetne a kész alkotás ilyen hátborzongatóan gyönyörű. Az Ollókezű Edward egy vérbeli hollywoodi szerzői film, amely elég nagy költségvetésből készülhetett, de készítőjét szerencsére semmiben sem korlátozták. Később ő maga is azt nyilatkozta, hogy ez a legszemélyesebb filmje. Nos szerintem a legjobb is.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!