Az első jelenetben egy pompomlányt látunk a focista fiúcskájával, majd a kamera gyorsan tovasiklik az érdektelenül évődő párocskáról, egészen a lelátó alá, ahol a freak-ek, James Franco, Seth Rogen és Jason Segel füveznek, miközben szól a Running with the Devil. Ezzel a fél perccel már önmagában tökéletesen sikerült belőni, mire számíthatunk ettől a félbemaradt, 18 részes kis csodától.

A gimis romantika itt rögtön zárójelbe kerül, habár később akadnak olyan momentumok, amik akár nyálassá tehetnék a sorozatot, mint például egy meggondolatlan, elkapkodott csók, vagy az ebből következő, elkerülhetetlen szakítás nehézségei. Ezek mégis inkább olyan kis aranyos, béna pillanatok, amik veled is megtörténhettek a gimiben, és talán meg is történtek. A készítők legalábbis egy hermafroditás kis hülyéskedést leszámítva leginkább a saját élményeikből merítettek, ami nagyon meglátszik a végeredmény hitelességén. Illúziókat azért felesleges lenne dédelgetnünk; ez a sorozat országos csatornán ment a ’90-es évek végén, szóval a tinik nem káromkodnak, meg szexelik szét egymást a néző szeme láttára, inkább egy idealizált világot láthatunk, ami igazán különleges módon mégsem tűnik egy percre sem hazugnak, sőt talán éppen ezért olyan kellemes élmény elmerülni benne, mert mintha a saját nosztalgiától megszépült emlékeink lennének.

A Freaks and Geeks egyébként a ’80-as években játszódik, mégsem érezni rajta, hogy úgy építettek volna a nézők nosztalgiaéhségére (pláne, hogy a ’90-es évektől az még nem volt olyan messze), ahogy az mostanság szokás, inkább csak annyi az egész, hogy a készítők, Judd Apatow és Paul Feig is akkoriban jártak gimibe. Mivel két, azóta már befutott vígjátékrendezőről van szó, felmerülhet a gyanú, hogy ez alapvetően egy komédiasorozat, és habár sokszor és sokat fogsz röhögni, ha végignézed ezt a pár részt, alapvetően mégsem ez benne a lényeg. Persze, nem is a dráma, hiszen hiányoznak belőle az igazán komoly tragédiák – főhősnőnk, Lindsey nagymamája ugyan meghal a sorozat kezdete előtt, ebben még sincs számunkra drámai töltet, inkább csak motivációként szolgál Lindsey-nek, hogy a stréberlány miért lóg ezekkel az amúgy nehéz sorsú, lecsúszott, „kiégett” freakekkel.

Lindsey-be, illetve az őt játszó Linda Cardellini-be (aki még mindig Nagyon Jó Nő, legutóbb a Megjött apuciban láthattuk) amúgy totálisan szerelmes vagyok. Azt akarom, hogy megint gimis legyek, és pont ilyen okos, jószívű, vagány barátnőm legyen, aki az apja régi katonadzsekijében jár suliba, közben meg csak úgy mellékesen, tök lazán megnyeri a matekversenyt (egy matléta, és ilyen komolyan van az USÁ-ban), és segít nekem csalni, hogy ne bukjak meg matekból. Lindsey minden pillanatában, minden megmozdulásában cuki, és bájos, imádom a nagy barna szemeit, az édes kis hangját, az egész stílusát és úgy egyáltalán mindent. Ha az egész sorozat egy érzelgős szar lenne, és az összes többi színészt rosszul választották volna ki, Linda Cardellini miatt önmagában érdemes lenne végignézni az egészet.

Erről szerencsére szó sincs, olyan briliáns a casting, hogy arra nincsenek szavak. James Franconak elképesztően jól áll a szexi zsivány karaktere, több nagy pillanat is jutott neki, ezekből kettőt emelnék ki. Az egyik, amikor gyakorlatilag szavak nélkül állja hisztiző exbarátnőjének ütéseit, és pusztán ezzel a rendíthetelenségével, na meg a szuggesztív tekintetével egy perc alatt visszaszerzi őt. A másik, amikor előad egy tipikus John Hughes féle Breakfast Clubos-Nulladik órás monológot. Kurvanagyot játszik, és Lindsey-vel együtt tökéletesen megértjük, és átérezzük minden fájdalmát. Baromi jó jelenet, hihetetlenül hatásos monológ. Ennél pedig csak az a jobb, hogy nem sokkal később a tanári karnak is előadja ezt az amúgy jól betanult szöveget, Lindsey-ből és belőlünk pedig egyszerre robban ki az istentelen röhögés, hogy ez a csirkefogó szarházi, milyen aljasul átvert minket, és most még jobban bírjuk érte, hogy rohadjon meg. És én imádom John Hughes tinifilmjeit, hozzátartoztak a gyerek-, később pedig a kamaszkoromhoz, sőt ma is bármikor szívesen újranézem őket, de itt éreztem azt, hogy a Freaks and Geeks túlszárnyalja ezeket az egyébként műfajteremtő klasszikusokat. Mert megvan benne ugyanaz az intelligencia, ugyanaz a jóízlés (ami Feig és Apatow későbbi munkásságát tekintve egész hihetetlen), de sorozat mivoltának megfelelően egy lépéssel még tovább tud lépni a karakterek elmélyítésében, így pedig még jobban tudjuk szeretni őket.

Ha már a Freakeket tárgyaljuk, akkor Jason Segel is nagyot alakít, később tök ugyanezt a figurát hozta az Így jártam anyátokkal-ban, csak sokkal idegesítőbben. Szóval, ha ott bírtad – velem ellentétben - , akkor itt egyenesen imádni fogod. Ráadásul egy rendkívül komoly témát, végtelenül intelligensen mutat be az ő szála a dobolással, a tanulással és a szigorú apával. Az Amerikai álom hazugsága végtelenül könnyedén lelepleződik és ehhez csak néhány dobverő kellett.

Érdekes módon Seth Rogennek alig osztottak lapot, ő leginkább csak ott van a többiekkel, és ennyi. Akkor már inkább érdekes Busy Phillips, aki a kezdetben ellenszenves Kim Kelly-t alakítja. Ő az, aki pár rész alatt mégis elnyeri a szimpátiánkat, pedig nem történik semmilyen nagy pálfordulás, egészen egyszerűen csak annyi, hogy jobban megismerjük őt.

A geekek megint egy külön kategória, a sorozat egy olyan korban játszódik, amikor még nem volt menő geeknek lenni, hanem egy kitaszított státuszt vont maga után, főleg azok részéről, akik ugyanúgy rajongtak a „geek” filmekért, képregényekért, csak nem merték mások előtt felvállalni. Lindsey tesója, Sam áll ennek a szálnak középpontjában, aki tök jól játszik, de mégis úgy éreztem, kilóg ebből az egészből, 14 éves gyereket alakít, de minden túlzás nélkül nem néz ki többnek 11-nél, Viszont az őt játszó John Francis Daley tényleg ennyi idős volt a sorozat készítésének idején, és hát mégis ki a franc vagyok én, hogy az anyatermészettel vitatkozzak? Egyébként azóta főleg sorozatokban szerepelt, meg forgatókönyveket írogatott, most például többek között az új Pókember filmet is ő körmöli.

A casting zsenialitását még az ő egyébként kiváló alakításánál is jobban bizonyítja Samm Levine kiválasztása, aki egy William Shatner paródia miatt kapta meg a szerepet. De nem ám azért, mert olyan jól utánozta az Enterprise híres kapitányát, hanem éppen azért, mert annyira rosszul, hogy úgy vélték, pont ez kell a karakter hitelességéhez. Aztán ez egy visszatérő poén is lett, hogy Neal Schweiber mindig micsoda kis komédiásnak tartja magát, holott egyáltalán nem az. A legjobb vele kapcsolatos jelenet, amikor egy fekete sráccal arról vitatkoznak, hogy kinek rosszabb a feketéknek, vagy a zsidóknak? Neal azzal zárja le a vitát, hogy tavaly őt választották az osztály kincstárnokának, pedig nem is jelentkezett.

A harmadik kis geek, Bill Haverchuck Martin Starr alakításában, akit leginkább sajnálni tudunk, mert nem ő tehet róla, hogy olyan lett, amilyen. Végül megkapja a sorstól a maga kis elégtételét, sikerül jó hosszan smárolnia az iskola legszebb lányával. Ami külön poén, hogy mindezt azzal éri el, hogy egyáltalán nem akar vele, meg úgy egyáltalán senkivel se csókolózni, még csak nem is kedveli a csajt, és még le is bassza, hogy milyen bunkó és beképzelt. Na hát az ilyen jeleneteket nem lehet nem vigyorogva végignézni.

Pár sort két főhősünk szülei is megérdemelnek, főleg azért, mert bennük érhető leginkább tetten a készítők intelligenciája. Korántsem tökéletes, néhol kifejezetten idegesítő, hibázó, ciki, számító, előítéletes, következetlen, de alapvetően mégis csak jóravaló, jószívű, ezáltal pedig szerethető emberek. Sose gondoltam volna, hogy egy kisebb katarzist okozhat a néző számára, hogy egy gyerek végül megkapja az ATARI-ját, és pedig de. Csak megfelelően fel kellett építeni hozzá a kontextust, a végén meg elütni egy külön poénnal, hogy igazán tökéletes legyen az összkép.

Hozzájuk hasonlóan komplex mellékszereplő, a tesitanár, akit a Vissza a jövőbe Biffje, Thomas F. Wilson formál meg. Ordít ez a karakter azért, hogy csak egy klisé legyen belőle, amit aztán folyamatosan, és ügyesen árnyalnak, anélkül, hogy maga a klisé, és így akár az ehhez óhatatlanul hozzátartozó hitelesség csorbát szenvedne.

Talán ebből lejött, hogy mennyire jó színészek, milyen szerethető karaktereket alakítanak, ami már önmagában kiemelné még a mai, nemhogy az akkori sorozatok közül. Most, hogy mindezek mellett, még a soundtrack is kiváló – a költségvetés nagy részét a betétdalok vitték el -, az már csak hab a tortán. Ezek mellett még képesek éretten, és egyáltalán nem tanmese jelleggel beszélni olyan témákról, mint amilyen például a füvezés. Ez a csonka évad minden egyes aspektusában annyira jó, hogy színvonalában simán előrevetítette a mai sorozatreneszánszt. Egy csillogó, tökéletesen kimunkált gyémántként ragyogott a fostengerben. Illetve csak ragyoghatott volna, ha a vetítő tévécsatorna, az NBC nem kúrja el az egészet. 

Az eredetileg tervezett 22 helyett mindösszesen 18 rész készülhetett el, az NBC 12 után levette a képernyőről. Majd mikor a közönség nagyon könyörgött nekik, kegyeskedtek leadni még 3 részt. Az utolsó 3-at pedig csak az ismétlésnél lehetett látni egy full másik tévécsatornán, a Fox Family-n, akiknek gyorsan eladták a show jogát. Miért lehetett mindez, ha tényleg ennyire jó? És azt most hagyjuk, hogy szerintem ennyire jó, az imdb-n szerény 8,9 az átlaga, ami azért bőven sokatmondó nélkülem is. A kritikusok szintén felismerték már akkor, hogy mennyire színvonalas, és különleges sorozat. Talán a közönség nem állt volna még készen arra, hogy igényes tartalmat fogyasszon a televízióból? Baromság, a közönség arra nem állt készen, hogy össze-vissza vetítették a Freaks and Geeks-t, eleve egy halott idősávban, de akkor se mindig, hanem csak úgy hébe-hóba, teljesen rendszertelenül, így akinek tetszett, igazából az se tudta követni, így a nézettségi adatok nem meglepő módon nem lettek túl jók. Persze erre nem az a megoldás, hogy ezt a csiszolt gyémántot elkezdjük normális idősávban rendszeresen vetíteni, hanem az, hogy beszüntetjük a gyártását, és levesszük örökre a képernyőről. És ezért elképesztően nagy kár, mert még a kifulladás leghalványabb jelét sem mutatta a sorozat, sőt rengeteg potenciál volt még benne. Aztán persze lehet, hogy elfáradt volna idővel, de addig még hány kiváló rész készülhetett volna el, ami így sosem fog? Most ezek után már azon sem kell meglepődni, hogy dvd-n sem akarták kiadni a Freaks and Geekst, mert ahhoz újra meg kellett volna venni a méregdrága betétdalokat. Végül 35 ezren írták alá a petíciót, hogy megjelenhessen dvd-n, úgyhogy szerencsére végül csak kiadták. A minőség utat tört magának, a Freaks and Geeks pedig egy valódi kultsorozat, ami a maga idealizáltságával együtt is tökéletesen elkapja, milyen igazságtalan, kellemetlen, mégis soha vissza nem térően csodálatos érzés tinédzsernek lenni. Ja, és dögöljön meg az egész NBC, döntse romba egy földrengés, eméssze fel a pusztító tűz, vagy támadják meg a tengerek, és mossák el ezt a rothadó, egyre terjeszkedő patkánytanyát örökre!

Persze, mindebből kitalálhattátok, hogy a sorozat befejezése azért nem az igazi. Lindsey elutazásával és választásával próbálnak egyfajta coming of age keretet adni a cselekménynek, de túlságosan esetleges, és nem is lehet teljesen komolyan venni, hiszen csak két hétről van szó, nem egy véglegesebb elszakadástól. Persze, ez nem a készítők hibája, és talán még ez is jobb, mintha csak hirtelen vége szakadt volna az egésznek, de attól még egyértelműen egy kényszermegoldás, amiből nem sülhetett ki méltó befejezés. Viszont ténylegesen ez a legnagyobb hibája ennek a fantasztikus sorozatnak. Ha a készítése idején, még gyerekként láthattam volna, tuti, hogy akkor is imádom, kamaszként talán még jobban, és 10 év múlva is rajongani fogok érte, pont úgy, ahogyan most is. Ritkán gondolom azt egy sorozatnál, hogy újra fogom nézni, de ezt egészen biztosan. Mert mikor láthatsz csak úgy egy intelligens, jó ízlésű, vicces sorozatot, ahol minden egyes szereplőt szeretsz, és a füledig ér a szád minden egyes epizód első percétől az utolsóig…

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold a facebook oldalunkat!