Van-e értelme egy olyan moziról írni, amely a filmtörténet kikezdhetetlen klasszikusa, rengegeten ezerféle helyen agyonelemezték már?  Aki életében valaha vett már a kezébe egy filmlexikont, vagy akár a legalapabb szinten foglalkozott a manapság már videojátékokban, filmekben is annyira divatos film noirral, annak találkoznia kellett A máltai sólyommal. És meg kellett néznie A máltai sólymot, ha jót akart magának. A legnagyobb mázlink mégis az, hogy ez a filmtörténeti mérföldkő - ami egy mai napig élő, mindenhová beszivárgó új stílust, és az ezzel együtt járó kliséket, jellegzetes figurákat teremtette meg, amelyek ezer és egy helyről köszönnek vissza - még a mai napig is rendkívül élvezetes, mi több, szórakoztató, ami azért kevés '41es moziról mondható el.

Mindemellett az egyik legjobb regényadaptációról is beszélhetünk. Már a leghalványabb fogalmam sincs, mert teljesen egybe és összemosódott, vajon a regényt olvastam-e előbb, vagy a filmet láttam először, de annyi biztos, hogy az akkor még fiatal író-rendező John Huston kiváló munkát végzett. Mindent megtartott az eredeti regényből, ami jó volt benne, a váratlan fordulatokat, a pörgős cselekményt, az emlékezetes szereplőket, és a frappáns, szellemes dialógusokat. Nem elhanyagolható az sem, hogy javarészt minden szerepre a lehető legjobb színészt találta meg. Sam Spade karakterlt a regényben szőke Sátánként írták le, aki a filmverzióban valószínűleg nem mutatott volna olyan jól, mint Humphrey Bogart. Bogart korábban csak karizmatikus mellékszerepeket, leginkább rosszfiúkat alakított, Huston pedig nagyszerűen meglátta benne a potenciált egy ilyen kemény, cinikus, megkeseredett férfi megformálására. Ezzel együtt a gengszterfilmeket gyártó Warner stúdió is tett előre egy lépést a nem csak színvilágukban, hanem karaktereiben is többnyire fekete-fehér filmektől a reálisabb jellemrajzok felé.

Az esőáztatta, bűntől mocskos nagyvárosi utcákban a gentleman kifogásolhatatlan viselkedése már nem vezetett sehova, ide egy Bogart szerű, beszólogatós, helyenként akár a törvényt is áthágó detektíve kellett. Ez a karakter nem csak Bogart pályafutását kísérte végig, hanem az egész hollywoodi filmkészítést Han Solotól kezdve, egészen John McClane-ig. Persze nem a filmesek teremtették meg a keserű, kiégett fickót, hanem azok a regények, melyekből a filmek készültek. A hard boiled stílus legnagyobb alkotója egyértelműen Raymond Chandler volt, aki a ponyvából szépirodalmi magasságokba emelte ezt a műfajt. Ő azonban Dashiell Hammett köpönyege alól bújt ki, aki valamikor tényleg magándetektívként működött, majd szikár stílusával robbantotta szét a krimi kereteit. Innentől kezdve nehéz komolyan venni Miss Marple-t, Poirot-t, vagy a legendás Sherlock Holmes-t, akik hihetetlen, emberfeletti képességekkel következtették ki a legapróbb részletből a gyilkosság megoldását. Ezeknek az úrias, kifinomult figuráknak pedig nem sok keresnivalójuk volt a piti gengszterek, tolvajok, szánalmas zsarolók jóval reálisabb világában.

Hammett írta A máltai sólymot, amit már legalább kétszer megfilmesítettek, mire Huston valahol véletlenül ráakadt.  Nem csak Bogartból csinált sztárt, de a korábban az M – Egy város keresi a gyilkost babaarcú sorozatgyilkosából, Peter Lorre-ből is keresett karakterszínész lett Hollywoodban is. Finomkodó figurája tökéletesen leképezi a könyvben nyíltan, de a filmben csak apró utalásokból sejthetően homoszexuális karaktert. Sidney Greenstreet a Fat Man szerepében szintén kifogástalanul nyájas, ám érezhetően agyafúrt, és veszélyes. A nyomozók, a titkárnő, a szerető szintén telitaláltnak bizonyultak, Huston végül mégis hibázott. A filmtörténelem egyik első femme fatale-ja, Mary Astor sajnos nem elég vonzó, és helyenként bizony túl is játssza a szerepét, ami azért különösen szomorú, mert ő lenne ugyebár a történet egyik kulcsszereplője. Akkor lenne igazán nagy szám a dolog, ha csak a főhős látna át rajta, de mi nem.

A meglepetés így azonban elmarad, viszont mindezért kiváló jelenetek garmadája kárpótol minket. ’’Ugye nem kezdi el megint a tüzet kaparászni?’’ kérdezi Bogart a látványosan színpadias, össze-vissza hazudozó nőszemélytől. A legütősebb mégis a film legvége, mikor a címszereplő madár körüli bonyodalmak már régen véget érnek. Bogart ebben a jelenetben magyarázza el a nőnek, miért muszáj feladnia, annak ellenére, hogy minden porcikája tiltakozik ellene. Tiszteletreméltó ez a fajta éleslátás, és férfias hozzáállás, mindamellett az a mellbevágó őszinteség, amelyet Sam Spade képvisel, megtámogatva mindezt némi keserédes, melankolikus romantikával. ’’húsz év múlva szabadulsz, én megvárlak. Ha felakasztanak, örökre emlékezni fogok rád. Talán lesz pár álmatlan éjszakám, de majd elmúlik’’. Az effajta keménységet, amely mégis érzelmekkel társul, érdemes lenne magáévá tennie a legtöbb papucsférfinek manapság is.

Huston jól tette, hogy ezeket a borzasztóan erős jeleneteket egy az egyben átvette a regényből, miközben ügyesen kihagyott pár jelentéktelenebb szálat. Mégis amondó vagyok, hogy dolgozhatott volna még egy kicsit ezen a forgatókönyvön, helyenként ugyanis fárasztóan túlbonyolítottnak, és bizony túlbeszéltnek tűnik a film, még akkoris, amikor már nagyon sokadjára néztem végig. Ezek azonban olyan dolgok, amelyeken könnyen felülemelkedhet az ember, hála a film stílusának, humorának, és izgalmas karaktereinek. Ne riasszon el senkit a film készítésének dátuma, ugyanis garantálom, hogy mindenkinek nagyszerű szórakozásban lesz része, csak úgy mellékesen pedig a filmtörténet egyik legfontosabb moziját nézheti. A régi hollywoodi stúdiódíszletek pedig egy olyan korba repítenek vissza, amitől ellenállhatatlanul bájos lesz ez a régi filmecske. De vigyázat! Ha ezt megnézed könnyen noir, illetve Bogart függővé válhatsz, és menthetetlenül elmerülsz a negyvenes évek hollywoodjának sötét oldalában. Saját tapasztalat.

A máltai sólyom a kevés Bogart film egyike, amelyhez készült magyar szinkron, ráadásul nem is akármilyen. A Pannónia Filmstúdió 1980-as, míves munkáját feltétlenül érdemes beszereznünk. Bogart vagány, cinikus orrhangját lehetetlen visszaadni bármilyen szinkronnak anélkül, hogy ne válna nevetségessé. A magyar hangjának Mécs Károlyt választották, aki sokkal inkábbb Spade keménységét képviseli, így az igazi Bogie feeling elmarad, de ez az egyetlen negatívum, amit erről a szinkronról el tudok mondani. Mikó István Peter Lorre-ként csodálatos telitalálat, nem is tudom elképzelni, hogy ezt a szerepet valaki másra bízták volna. De ugyanilyen remek a mindig fantasztikus Gera Zoltán a dagadt Sidney Greenstreet magyar megszólaltatójaként. Császár Angéla ugyanúgy túljátssza a szerepét, mint Mary Astor, de a kisebb szerepekre sem lehet semmi panaszunk, ahogyan a magyar szövegre sem. Úgy látszik ilyen, ha a magyar szinkronizálás fénykorából előkerül egy gyöngyszem.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!