"Megöljem neked?"

Az Amerikai szépség már bemutatása pillanatában klasszikussá vált, így természetesen én is láttam, de az már jó régen volt. Akkor nem igazán értettem, hogy mitől olyan nagy szám ez a film. Éreztem, hogy nagyon érik egy második megtekintés, úgyhogy felvettem az „újranézendők” listájára, ahol mindjárt az első helyen landolt. És most már értem. És imádom ezt a filmet.

Nem csak attól zseniális az Amerikai szépség, hogy nagyon rátapintott valami fontosra a ’90-es évek legvégén. Nyilván az is belejátszott a dologba, hogy nagyon sokan érzik magukat egy Lester Burnham szerű szánalmas lúzernek. A helyzet azonban az, hogy ez a film minden ízében kiváló. Allan Ball bravúros forgatókönyve nemcsak remek típuskaraktereket vonultat fel, de mindezt rendkívül szellemesen teszi, kiváló dialógusokon keresztül. A filmnek szinte minden jelenete emlékezetes, és az összes szereplő helyzetét, motivációit, cselekedeteit át tudjuk érezni. Annak ellenére, hogy mindenki egy sablonnak indul, a film végére mindannyian kapnak egy olyan mélységet, hogy nem tudunk rájuk igazán haragudni.

Nagyon sok rétege van ennek a mozinak: ott van rögtön a legszembetűnőbb, az amerikai társadalom kritikája a pokolbéli kisvárosban. Ahol egy multicégnek nyögsz húsz éven keresztül, és hiába dolgozol jól, még neked kell jelentést írnod arról, hogy miért is ne rúgjanak ki. Ahol ügynökként teljesen ki vagy szolgáltatva mások kényének kedvének, és azt hiszed már csak az önfejlesztő kazetták segíthetnek rajtad. Ahol az anyád katatón, az apád meg egy fasiszta állat. Ahol minden srác rád gondolva rejszol, és egész életed értéke az ő szánalmas validációjukon múlik. Ezzel szorosan összefügg a fogyasztói világ éles ellentéte az élet szeretetével, mert fontosabbnak érezzük már a tárgyakat, mint a szeretteinket, vagy az élet valódi élményeit, örömeit. És minden banalitása ellenére borzasztóan felszabadító látni, ahogy ez a szánalmas, szerencsétlen, de mégis szerethető Lester Burnham kilép ebből a mókuskerékből.

A színészek kivétel nélkül csodálatosak, mindenki tökéletesen a helyén van. Illik kiemelni Kevin Spacey-t, aki a testtartásától kezdve, az arcjátékán át minden egyes utolsó apró rezdüléséig hiteles, miközben kellően karizmatikus Lesterként. De Annette Bening ugyancsak nagyszerű a látszólag érzések nélküli feleség szerepében. A fiatalok, Wes Bentley és Thora Birch pedig nem értem, hogy miért nem futottak be azóta ennél sokkal nagyobb karriert, hisz már ebben a ’99-es moziban simán felérnek az „öregekhez”. Számomra most az ő karaktereiknek a sztorija volt igazán fontos, nem pedig Lester megváltása. Persze, sosincs késő, de a film végén nagyon úgy tűnik, hogy ők már nem lépnek a szüleik szomorú ösvényére.

Az Amerikai szépség egy elképesztően jó film, amit sokszor meg lehet nézni, és biztos vagyok benne, hogy én se most láttam utoljára. Nagyon érdekes kérdéseket vet fel, súlyos mondanivalókkal rendelkezik, megtalálható benne a komoly dráma, de ugyanúgy a humoros pillanatok is. Az egésznek pedig van egyfajta, csak a legjobb mozikra emlékeztető lírikus hangvétele, amely nem csak Wes Bentley videozásainak és monológjainak köszönhető, hanem a fényképezésnek, illetve a kiváló kísérőzenének. Végeredményben pedig – és ez egyáltalán nem elhanyagolható - átkozottul szórakoztató az Amerikai szépség az első perctől az utolsóig.

Ezt a filmet ma, azaz 2016. október 15-én 18:00-kor és 20:30 vetíti a Bem mozi, ha szeretnéd megnézni nagy vásznon, vagy nem láttad 1999-ben, itt a soha vissza nem térő alkalom.

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkolj minket a Facebook oldalunkon.