Vesztettetek már el jelentést? És valami sokkal fontosabbat? Amiről nem is tudtátok, hogy a tiétek. Egészen addig míg már nem volt meg, mert tovatűnt, egy érzést, egy szerelmet, a boldogságot, vagy annak illúzióját? Kerestétek? Vagy csak éltetek a pillanattal, ami öletekbe hullott? Mertetek lépni, vagy inkább nem? Elfogadtátok, hogy sorsotok előre megírt, és történjen aminek történnie kell? Akárhogy is legyen, az Elveszett jelentés mindenkihez szól, még úgy is, hogy ha nem mond semmit, akkor sem benned van a hiba. Egyszerűen túlontúl szerencsés vagy.

Két amerikai, a kiégett, reményvesztett, közönyös Bob (Bill Murray) és a fiatal, és üde, ámde kissé elhanyagolt Charlotte (Scarlett Johansson) a világ végén, Tokióban botlanak egymásba. Létezik véletlen? Vagy legalábbis hisztek benne? Ők sem, ergo elkezdenek egymással foglalkozni, hiszen Bobnak semmi más dolga miután felvették vele a tökéletes whiskey reklámot, minthogy megpróbálja túlélni a hátralévő napokat. S ahogy az lenni szokott, két szeretethiányos ember tudja egymásnak megadni leginkább a szeretet, a törődés érzetét, még akkor is ha a társadalmi, korosztálybeli különbségek előbb vagy utóbb éket vernek közéjük, és ismét bebizonyosodhat, hogy bár látom mi a helyes út, mégis a rosszat teszem.

Sofia Coppola - igen, Francis Ford lánya - írta és rendezte ezt a nagyon személyes történetet, 2004-ben valóságos díjeső zuhant második rendezésére, megkapta a legjobb forgatókönyvnek járó Oscart, Golden Globe-ot, a legjobb filmnek járó arany glóbuszt, és sajnos azóta bebizonyíthatta azt is, hogy az eltelt évek alatt egyszer sem tudta ezt a szintet újra elérni. Johansson meglepően jónak bizonyult (BAFTA díj), de az igazi meglepetést Murray okozta drámai alakításával, aki azóta rendre igyekszik kitörni abból a blazírt mókamester szerepkörből, amibe sikeresen beleragadt a 80-90-es évek során (szintén BAFTA és Golden Globe). Talán mondanom se kell mindkettőjük igen, igen megérdemelten lett díjazva, mindkét színész csodálatosan formálja meg a vívódó, nyűglődő, önnön sorsukon mégis változtatni képtelen embert, s azóta bizony számos film színvonalán emeltek játékukkal.

Maga a helyszín is különleges, Tokiót mindig élvezet látni egy nyugati embernek, egyszerűen más a kultúra, más az emberek bőrszíne, és a színes forgatagban, a neonfényektől vibráló városban csak még inkább szembeötlővé válhat két ember magányos elszigetelődése. Amit otthon meglehet ők maguk sem vesznek észre, csak hogy valami tovatűnt, és csak peregnek a napok, a taposómalomba pedig újra vissza kell állni, haladni előre, egy cél felé. De vajon hova?

Coppola filmje nem árul zsákbamacskát, sőt ha azt vesszük hivatalosan is leteszi a voksot miben hisz, lassúsága ellenére minden képkockáját élvezet magunkba szívni, egyszerűen atmoszférája van ennek a filmnek, amely ha olyan állapotban kap el, nagyon mélyen felkavarhat, vagy megérintheti a lelked. Úgy vélem 104 percet bárkinek érdemes rászánnia az életéből, hogy ezt önmaga derítse ki.

Ezt a filmet holnap, azaz 2016. október 17-én 18:00-kor és 20:30 vetíti a Bem mozi, ha szeretnéd megnézni nagy vásznon, vagy nem láttad 2003-ban, itt a soha vissza nem térő alkalom.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!