„Gyere velem Londonba... és legyél a feleségem!"

Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy Robert Zemeckis visszatért. Az ember már azt hitte, végleg belehülyült a CGI-animációkba, amikor pedig ismét élőszereplős filmeket kezdett rendezni, sem a Kényszerleszállás, pláne nem a Kötéltánc nem tudta visszaadni azt, hogy márpedig ez egy Zemeckis-film. Nem voltak rossz filmek, de azért messze voltak a hajdani nagy sikerektől. Ahol lehetett érezni a komoly történet mellett a játékosságot, a romantikát, a szenvedélyt, a mélyben rejlő mondanivalót. Most viszont megint itt van minden, mert ezt a filmet tényleg a Forrest Gump és a Számkivetett rendezője csinálta.

A film talán legnagyobb bája, hogy a cselekményt Casablancába helyezte, így önkéntelenül is elkapja az embert az igazai Casablanca érzése, hogy hosszú idő után megint itt egy film, ami hasonló korban és közegben mozog, de még hogy. Minden képkocka tökéletes, mindegyikből árad a stílus, az elegancia, a finomság, a régi idők nosztalgiája, amikor még senki sem sietett. Még a kémek se. Merthogy Max és Marienne is kém, méghozzá elsőrangú, akik annyira beépültek a helyiek közé, hogy még a párizsi akcentusra is figyelnek. Mert létezik egy felszín, ahol mindenki a jó barátjuk, mindenki kacag, ha tesznek egy szellemes megjegyzést, ünneplik őket. És közben ott a sötét oldal, hogy egy rettegés lehetett ebben a városban létezni. Zemeckis megfosztja a város Rick keserű cinizmusától: itt bizony humornak nincs helye.

Amikor félni kell a szomszédtól, mert leskelődik és hallgatózik, és ha valami olyat lát vagy hall, feljelent. Szóval mint nálunk az ötvenes évek. Amikor egyik pillanatban nevetve adnak meghívót a legrangosabb bálba, de aztán a biztonság kedvéért leíratják velünk a foszfát képletét. És aki most nem tudja leírni, vegye úgy, hogy halott. És ezek miatt az apróságok miatt működik ez a film, hogy bár tudod, mi történik, mi történhet, mégis képes vagy percenként szorítani a hősökért. Izgulni, amikor tudod vagy sejted ott legbelül, hogy a végén minden jó lesz, ugye, nem esik bántódásuk. Basszus, nem tegnap volt, amikor utoljára tudtam szorítani Brad Pittnek vagy akár csak Marion Cotillard-nak, mert egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ép bőrrel húzzák ki a film végéig. És Zemeckis elérte ezt. Két nagy név, és végig izgultam értük két teljes órát.

A film két órája valójában két teljesen más történetet takar. De a második, ami sokkal ütősebb, nem működne ennyire az első nélkül. Ami önmagában egy teljesen vállalható kis felvezetés, egy önálló kaland, amely képes lenne egy teljes filmet megtölteni, ami elmeséli, hogy ez a két ember hogyan talál egymásra egy olyan világban, szakmában, korban, ahol a túlélési esélyek nem éppen a javukra szólnak. De ugyan, ki másban is bízhatna ez után az akció után ez a két ember, ha nem egymásban? Elvégre az életüket köszönhetik a másiknak, logikus továbbgondolása a folyamatnak, hogy összeházasodnak. Mert bárki mást egy idő után unalmasnak gondolnának maguk mellett.

És ekkor indul be az igazi történet, hogy Brady boy tényleg az igaz szerelmet találta meg, vagy csak sikeresen bepalizták, hogy feleségül vegyen – és bevigyen Londonba egy alvó német ügynököt? Ezek az alvó ügynökök megérték ám a pénzüket, a legtöbb 10-20 évig is élte az életét, volt munkája, barátai, családja. Aztán egyik este kapott egy jelet, és másnap ment bevetésre. Mert valójában ő csak el játszotta, hogy rendes, tisztes családapa, jelen esetben családanya. A szívre hallgassunk, vagy az észre? És persze ki tudná megállni, hogy ne kezdjen saját nyomozásba? Miért? Mert szereti a feleségét. Talán akkor is, ha valójában német kém. Hiszen ha kiderül, hogy igaza van az ügynökségnek, három napon belül saját kezével kell kivégezze a nőt, akit szeret. Tehát érthető Max ámokfutása, ahogy kétségbeesetten hajszolja az igazságot, és közben próbálja tettetni, hogy minden rendben. Ami kifejezetten nehéz, ha egy ügynök – vagy kettős ügynök? – a feleségünk.

Ezt az elsöprő lendületű szenvedélyt tökéletesen adja vissza a film. Szívbemarkoló két óra az odaadásról, a bizalom azon fajtájáról, amikor feltétlenül hiszel még a másiknak. Amiből nincs még egy, amiért tenni kell, amiért éveket kell gürcölni, és ami képes egy pillanat alatt szertefoszlani. Mindezt pedig egyre csak srófolja rendezőnk a végső konklúzióig, a hangulatért pedig a gyönyörű képek mellett a régi nagy barát Alan Silvestri dallamai felelnek. Úgyhogy ha szerelmes vagy, voltál vagy leszel, és úgy gondolod, bármit, BÁRMIT megtennél a másikért, akkor a Szövetségesek a Te filmed. De nem, várj, tudod mit?! A Szövetségesek az ÉN filmem!

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!

U.i.: "Azért kérlek, hogy zongorázz nekem, mert szeretlek."