Tudom, egyesek szemében túlzásokra hajlamos vagyok, de higgyétek el... saját érdeketekben, hogy ennél fölöslegesebb, hiábavalóbb, értelmetlenebb és rosszabb folytatást az életemben nem láttam még. Minek készült ez el? Szükség volt rá? Hegylakó 2, az egy király film, Dumb és Dumber 2, ugyan már, Zoolander 2... na ne nevettess. Macskafogó 2... határeset, de még az se ennyire gáz. Rá kellett jöjjek, hogy akármennyire is utálom az elkésett folytatásokat, még ezeknél is bőven volt élvezeti faktor. Mondjuk azt volt értelme, hogy megcsinálták, no ez a felismerés az egyetlen, amit a Trainspotting 2-nek köszönhetek.

Amit volt pofájuk T2-nek rövidíteni, pedig az huszonöt éve foglalt egyetlen igazi film számára, igaz, Arnold? Az eredeti Trainspotting finoman fogalmazva se a kedvenc filmem, ha valaha elkészítem a Minden idők tíz leggyűlöltebb filmjét, előkelő helyezést fog rajta elérni. És már sokkal kevésbé gyűlölöm, mint 1996-ban, amikor napvilágot látott. Mondjuk azt, lenyugodtam vele szemben. Most meg már sajnálni is tudom, hogy a saját rendezője, a saját szereplői lényegében análisan megerőszakolták, megalázták, szétkenték a testén a turhát, fekáliát, és utána megkérdezték a közönséget, tetszik a művem? Miért utáljuk a folytatásokat? Miért utáljuk az ennyire megkésett és egytől egyig fölösleges folytatásokat? Mert nagyon jól elvoltunk nélkülük az elmúlt húsz év alatt is. Nem hiányoztak. Mert van az a szint, amikor egy folytatás, nemhogy adna, de egyenesen elvesz.

Az alapfilm kultfilm lett, egy annyira kerek egészet alkot, hogy szentségtörés bárhogyan is folytatni. Erre jön Danny Boyle, és a lehető leglehetetlenebb módon folytatja, ahelyett hogy soha hozzá nem nyúlt volna többet. És mindezt úgy mondom. hogy nem szeretem azt a filmet. Erős a gyanúm, hogy ha szeretném, már börtönben ülnék, mert meggyilkoltam volna a résztvevőket, annyira felbaszta az agyam ez az akármi, miközben néztem. És persze lehetett volna folytatni, mert mindent lehet, csak minek? De így? Hogy minden egyes karaktert megalázunk, hogy húsz év alatt megöregedtek, lúzerek maradtak, vagy ismét azzá váltak, és semmi sem változott, csak jött a Facebook, a Twitter, meg az Instagram? Ráadásul mintha a számolással is elcsúsztak volna, mert senki nem a karakterek korát mondja, hanem a saját korát, ami között van egy uszkve tíz év differencia.

Na mindegy. Ennyire életképtelen koncepciót még életemben nem láttam. Hogy egy film ne szóljon semmiről, az rendben van, de hogy úgy ne szóljon semmiről, hogy lényegében jelenetről jelenetre idézi a régi nagy film emlékezetes pillanatait, hát az a pofátlanság netovábbja. Jé, itt a WC, amiben elmerültem, jé, itt halt meg Tomy, és emlékszel, itt halt meg a gyereked is, aki már húszéves lehetne, te fasz! Ja, milyen jó móka is volt, akkor is be voltam állva. És emlékszel, Begbie, ledobtad azt a korsót a galériáról, aztán lejöttél, és azt mondtad: Igen, emlékszem, Spud, ledobtam a korsót a galériáról, aztán lejöttem, és azt mondtam... És ebből áll a film. Szinte a fele azzal megy el, hogy nosztalgiáznak, és idézik egymás jeleneteit. Mintha egy kibaszott osztálytalálkozó lenne, amikor a felek semmiről nem tudnak beszélni, csak arról, ami régen történt.

Tovább megyek, a mondvacsinált történet szinte UGYANAZ. Megint van egy üzlet, megint lesz egy árulás, kérdés csak az, most ki lép le a pénzzel? Érdekel ez bárkit is? A hevenyészve összetákolt történet arra épül, hogy miután Renton visszatér, felkeresi legjobb barátját, Beteg srácot – aki ugye mennyire a legjobb barátja volt –, és közösen próbálnak zöld ágra vergődni, miután jól szétverték egymás pofáját. A storyba valahogy bele kellett erőltetni Spudot is, úgyhogy kitalálják, hogy drogos író lett belőle, akinek az élete persze csődtömeg, és ő írta meg a Trainspottingot anno, de sikert nem ért el vele. És persze pont ekkor szökik meg húsz év után Begbie a börtönből, akivel annyira nem tudtak mit kezdeni, hogy egy darabig azt kell nézni, ahogy a családját abuzálja, és a fiából tolvajt akar faragni – bár már így is annak tanul, hiszel hotelmenedzsmentet hallgat. Majd aztán egy teljesen hihető véletlennek köszönhetően kitalálja, hogy hopp, megöli Rentont, mert húsz éve átverte.

A film annyira ötlettelen, hogy a színészek újra eljátsszák ismert jeleneteiket. Például Renton ugyanúgy ráröhög egy őt majdnem elütő autóra, Spud ismét undorító helyzetbe kerül, Renton megint elmondja egykori nagy monológját, csak ezúttal persze korszerűsítve, facebook, miegymás. És a 96-os film ismert dallamait is többször elkezdik, de egy jó darabig mégsem játsszák le. Boyle képi világa helyenként ugyan megcsillan – például az édesanya sosem kopó árnyéka az étkezőben –, de ez édeskevés ahhoz, hogy megbocsássa neki a néző azt a rengeteg gyomrost, amit az ízléstelenségével folyamatosan adagol a KÉT kibaszott óra alatt. Szörnyű látni ezeket a színészeket öregen, ráncosan, lerobbanva. Kivéve Anjela Nedyalkovát, aki új szereplő, hiszen azt még Boyle is érezhette, hogy nőből friss kell, egyébként ő nem rossz bőr, remélem, a jövőben még látom valami értelmesebben.

Az első film, ha nem is volt akkora története, de bemutatta ezt a szubkultúrát, az akkori kor társadalmát, a skót fiatalok életét. De ez? Ez a nagy rakás lócitrom semmi mást nem csinál, mint pontról pontra, centiméterről centiméterre belevágja a kést, csorbítja annak értékeit, elkeféli annak lezárását, egyszóval megalázza mindazt, amit egykor az lefektetett. Tökre kéne örüljek ennek, röpke húsz évet kellett várni, hogy a rendező meghülyüljön, és elbassza egykori nagy filmjét, de nem tudok, mert ez botrány, gusztustalan, így nem kell a káröröm se. Csak szánalmat tudok érezni ez iránt a filmnek alig nevezhető hulladék iránt. A két film kapcsolata olyan, mint a kedves nagymama, aki mindig sütött valamit, mondott egy jó szót, kedves volt szívednek, aztán kapott egy szélütést, szenvedett pár napig, és meghalt. De te nem a halottra akarsz emlékezni, hanem az élőre, aki volt, mielőtt lebénult. Úgyhogy ezen gondolkodjatok el, mielőtt pénzt dobtok ki erre a rakás szarra.

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!