A címhez hű módon teljesen idegenként érkeztem a moziba. Összes információm annyi volt, hogy egy olasz filmet fogok látni, kevés szereplővel. Mindössze ennyit futottam át a sebtében keresett első szócikk bevezetőjéből. Semmilyen elvárásom nem volt, mindössze a minimális háttér-információimra támaszkodva reméltem, hogy egy szórakoztató kamaradrámát fogok látni.

Hét barát összegyűlik, hogy együtt nézzék a holdfogyatkozást, vacsorázzanak, beszélgessenek. Három pár és az egyedül érkező Peppe, akinek barátnője valamilyen rejtélyes ok miatt újfent távol maradt. Nem teljesen in medias res módon lépünk be a történetbe, minden karakter készülődik, beszélget, minimálisan megismerjük jellemüket, személyiségüket. Nagyon kellemes hangulatot áraszt a film első része, szép képek, jól harmonizáló zene, remek kis dialógusok. Ami számomra nagyon pozitív meglepetés volt, az az, hogy már rögtön találkozunk az általam a film védjegyének tartott, apró, szurkálódó beszólásokkal, poénokkal a szereplők közt, ami igencsak szórakoztató. Mindössze a kezdeti sokkon kellett túltennem magamat, amit a lendületes és elsőre mozis környezetben nagyon furcsa olasz beszéd okozott, de ez később csak hozzáad az élményhez, mindenképp eredeti nyelven javaslom a megtekintést.

A történet konfliktusa nagyon egyszerűen összefoglalható. Miután mindenki megérkezett a vacsora asztalhoz, egyikőjükben megfogalmazódik a játék ötlete: Tegye mindenki az asztalra a telefonját, és az este folyamán mindenki minden üzenetet hangosan felolvas, amit kap és kihangosítva telefonál. Érdekes, nem? Mindenki hasonlóan kényelmetlen reakciót tanúsít, pont olyat, mint amit én magam is éreztem a székben ülve. Nem szívesen mennék bele, mégis ki az, aki igen? A szereplők is tanakodnak, vívódnak, de hát nincs mit tenni, muszáj bele menni a dologba, hiszen a legnagyobb gyanút a tiltakozás keltené.

Tapintható a levegőben a feszültség, mindenki ideges, még én, a néző is. Izgatottan várom mi fog történik, hiszen most már fel vagyok készülve a tragédiára. Végül is beteljesül az elvárásom, megkaptam a szórakoztató kamaradrámát. Nem is sejtettem, mennyire. Az összezártság, az, hogy mindenki az asztal körül ül és feszült, ideges nagyszerűen elegyedik a film könnyed, apró, életszerű poénjaival, elszólásaival, számomra vásznon sosem látott atmoszférát teremtve. Pont az ilyen pillanatokért kedvelem a színházat, és ezt végre sikerült adaptálni a celluloidra.

A karakterek, a személyiségük és reakcióik viszik a hátukon a filmet, egytől egyig remekül vannak megírva és eljátszva, minden a helyén van. Nem is szeretnék semmit elárulni ezekből, sem pedig az eseményekből, hiszen megölném vele az élményt, de azt gondolom mindenki sejti, hogy kiderülnek majd olyan dolgok, amire senki nem számított, mikor óvatlanul leült vacsorázni. Úgy gondolták ismerik egymást, de ki kell derülnie, hogy annál az asztalnál mindenki csak egy idegen, akikről talán már ők maguk sem tudják mit gondoljanak. Minden egyes hívás és üzenet közelebb visz a teljes összeomláshoz, a kiábrándultsághoz. Mindegyik újabb kérdéseket vet fel, ami után mind az asztaltársaság, mind a néző egyre kényelmetlenebbül és tanácstalanabbul érzi magát. A tetőpont pedig valami egészen katartikus.

A Teljesen idegenek a nagyszerű és provokatív (nem utolsó sorban elgondolkodtató) probléma felvetésével, kitűnő atmoszférájával és humorával végig érdekes, szórakoztató, ugyanakkor egy rendkívül színpadi és különleges módon drámai tud maradni. Talán csak az utolsó jelenet érthetetlen kicsit, legalábbis számomra máig az maradt. Ennek ellenére mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani, aki szereti a kamaradrámát, a színházi hangulatot, a remek karaktereket és vágyik arra, hogy egy igazán különleges és ötletes művet lásson.

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!

A cikket beküldte: Kalocsai Bálint