Tavaly elég kimerítően foglalkoztam a Filmhéten bemutatott animációs és élőszereplős kisfilmekkel, idén azonban két ok miatt sem lesz így. Az egyik, hogy mindkét kategóriában 5-5 darab volt, a másik, hogy még így se láttam mindet, mert vagy belelógott valamibe, vagy összevissza adták, így a büdös életben nem lehetett beidőzíteni, mikor menjen az ember egyik-másik előadásra. Szóval most zanzában következik minden, amit láttam.

Deák Kristóf: Mindenki

Az Oscar-díjas kisfilmünk. A filmhéten már Oscar-díjat nyertként vetítették, de amúgy tényleg nem értem, miért kellett mindkét évben ennyire rászervezni a Filmhetet az Oscarra: ha véletlenül nyernénk, nehogy már megkapja a neki kijáró dicsőséget, vagy mi – azon kívül, hogy bemondták, Oscart kapott, semmi extra nem övezte. Pedig nekem mától ez a kedvenc Oscar-díjas alkotásunk. Nem is értem, egyébként ez hogyan lehetséges, mert nincsenek benne cigányok, négerek, zsidók, melegek... és akkor hozzá vágnak egy Oscar-díjat? Pusztán a mondandója miatt? A belső értékei miatt? Biztos, hogy nem derül ki utólag, hogy itt is valami hasonló malőr lép fel, mint a Legjobb Film díjának kiosztásakor?

Na mindegy. Természetesen Deák Kristóf filmjére voltam a legkíváncsibb. Tudom, megnézhető a Videán is,de én moziban akartam látni, főleg ha van is rá lehetőség. Lehengerlő filmecske, és bár az első pár percben még abszolút nem értettem, mi benne a pláne, az a fajta film, ami a végére nagyon durván összeáll, és olyan erős lezárást ad, hogy egy életre megjegyzed. Az összes színész a maximumot nyújtotta, a legjobb Szamosi Zsófia, a szinte náciszerű Erika néni szerepében – elképesztő, hogy amikor elkezd érvelni, miért is csinálja, amit csinál, az valóban logikusan és meggyőzően hangzik. De a két kislány, Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorka is olyan természetességgel, mégis profin játszik, hogy le a kalappal. Amikor a film végén Hais dalra fakad, engem teljesen megrendített a csodálatos hangja.

Sokszor mondják, hogy jaj, a magyar cím nem adja vissza azt, amit az eredeti – többnyire angol –, no hát ez ebben az esetben is áll. A Sing egyszerűen totál semmilyen, épphogy csak a felszínt kapargatja, míg a Mindenki többféleképpen értelmezhető, átélhető, és a film végére már elborzasztó erejű. Teljesen megérdemelten kaptunk Oscar-díjat, és talán ennek tükrében nem igazán meglepő, hogy a legjobb kisfilm díját is ez a filmecske kapta.

Visky Ábel: Semmi Bogár

Az Oscar-díj aztán rendesen beárnyékolta a többi négy filmecske sorsát. Most valljuk be, milyen lett volna már, ha a Mindenki Oscart nyer, aztán a Magyar Filmdíjat meg nem? Pedig amit láttam a kisfilmek terén, annak alapján a többinek sincs szégyenkeznivalója, bár néhány „műértő” ott fanyalgott mellettem, hogy a többi nem nyerte el a tetszését. Na hát az ilyenre aztán nyilván nincs befolyással egy aranyszobrocska, nem igaz? Visky Ábel filmje alaposan rácáfol erre, mindössze nyolc perc az egész, de kegyetlen és földbe taglózó, ahogy beszél a szerelemről, amely elmúlt, a jövőről, amely sose lesz már, és a lehetőségekről, amelyek örökre elszálltak. Mit tehet két ember, akik régen akartak valamit, aztán sok idő után találkoznak? Vagy elmennek egymás mellett, vagy megpróbálnak normálisan viselkedni.

De egyáltalán lehet vagy kell? Értelme van bármi is? És a végén csak maradnak az érzelmek, a feltépett sebek, és hogy az egész még valamikor a múltban el lett baszva. Szar érzés. Az egész film fekete-fehérben játszódik, a 4-6-os vonalán, a Boráros tértől majdnem a Közvágóhídig a szakadó esőben. A két főszereplő Vecsei Miklós és Mészáros Blanka az első perctől szerethetőek, érezhető és átélhető köztük a szikra, működik a kémia, talán túlságosan is, nem igazán tudni azt, min csúszott félre az ő kapcsolatuk, ahogy mindketten poénkodnak, és máshogy emlékeznek a történtekre. Miközben egy percre nem érezni mesterkéltséget. Visky nagyon jó forgatókönyvet hozott létre, legalábbis párbeszédet tud írni, még akkor is, ha a nagyja nyilván saját emlékekből táplálkozik. Kicsit sajnálom is, hogy ebben a ligában kellett indulnia, mert a Mindenki mellett esélye sem volt, pedig figyelemreméltó alkotás. Arra mondjuk nem jöttem rá, mit takarhat a cím...

Csicskár Dávid: Uchebnik

Az orosz Uchebnik szó azt jelenti: tankönyv, a kisfilm pedig az 56-os forradalom napjai alatt és után játszódik. Én ezen is nagyon jól szórakoztam, illetve ebben is ott volt a lehetőség, mert Csicskár Dávid nagyon jól fogta meg az egész érzést, amit egy kisdiák egyáltalán tudhatott erről az egészről, anélkül hogy egy lövést is hallanánk. Mindeközben pedig a film mondandója szintén közel áll hozzám, mert mindenkinek vannak példaképei, akikre felnéz, akik inspirálják, akiknek szeretne megfelelni, aki ha felfigyel rá, boldogság járja át az ember szívét, és akiben aztán rohadt dolog csalódni egy baromi nagyot. De azt hiszem, ez is a felnőtté válás egyik mérföldköve. Amikor megtanulja az ember, hogy ne másokat majmoljon, ne akarjon hasonlítani senkire, és hogy ebben a kurva világban leginkább csak magára számíthat.

Fogalmam nincs, miért, talán mert a Mindenki Oscart nyert, az eredetileg középtájékon elhelyezkedő kisfilmet előrevették, így Nagy Zoltán Enyhén sós és Bernáth Szilárd Fizetős nap című filmjeiről lemaradtam, mert mennem kellett egy másik helyre: elképzelhető, hogy azok kevésbé voltak jók, de a válogatás alapján ezt nem merném lefogadni. Úgyhogy térjünk is át az animációs filmekre, ahol szintén a kavarás miatt lemaradtam Nagy Marci Az égig érő fa című meséjéről. Amennyit láttam belőle, annak alapján ötletes, formabontó és érdekes lehet. Miért maradtam le róla? Mert rohadtul nem volt kedvem megnézni ötödjére is Bucsi Réka LOVE-ját. így kiszámoltam, mennyivel kell később bemennem az animációs blokkra, mert az volt elsőként feltüntetve. Kihagytam a számításból, hogy a Filmhét megbízhatatlan...

Horváth Mária: Cigánymesék – Káló, a cigány legény

A cigány mesékből is elegem van. Nevetséges, hogy minden egyes animációs fesztiválon felbukkan legalább egy része. Adja ezt egyáltalán a tévé? Az idei KAFF-on megint tuti lesz belőle vagy három epizód. Azon kívül, hogy a rajzok ocsmányak, hogy a Magyar népmeséknek árnyéka az egész kezdeményezés, az is a bajom ezzel az egésszel, hogy ezeknek a hétperces förmedvényeknek semmi, de SEMMI tanulsága nincs. Az azért mégiscsak nonszensz, hogy a füzetben le tudják írni az egész történetet öt sorban. Aztán, mert maradt egy csomó hely, ezt megismétlik kétszer!!! A „mindenféle kalandba keveredik" megfogalmazást nem is tudom hová tenni. Gondolom, görcsölhetett a szerkesztő is, vajon mit írjon, mert ő se tudja, miről akar ez szólni, hát akkor legyen a „mindenféle kalandba keveredik”, az olyan jól hangzik. Mert... olyan kalandos.

Ki keveredik mindenféle kalandba? Káló, a jóképű cigány legény. Jóképű? Cigány legény? Ezt így, egy mondaton belül, csak én érzem paradoxonnak? Aztán ha valaki sok cigány mesét néz, arra is rájöhet, hogy ezeknek a „se füle, se farka” jellegükön kívül még az is nagy hátrányuk, hogy mindegyik valami ismertebb történetet utánoz a maga butácska módján. Ez például egy az egyben a Rip Van Winkle amerikai mesére hajazna, csak éppen annak minden tanulságát mellőzve. Szégyen, hogy ezt a sorozatot Mikulás Ferenc patronálja, szégyen, hogy ezt Kecskeméten csinálják szorgos, dolgos és nyilván tehetséges rajzolók. Szégyen, hogy ez ma Magyarországon egy rajzfilm.

Pálfi Szabolcs: Egy kupac kufli – Sose együnk gombát reggelire

Na, hát ez se jobb egy fokkal se. Pálfi Szabolcs művelményét egészen pontosan a 20. másodpercnél gyűlöltem meg. Amikor odáig jutnak a felvezető éneklésben, hogy "Se nem kukac, se nem kifli KUFLI." Hát anyád! És még csak ezután jött a főszereplő, Pofáááánkaaaaaaaaaaaa, a debil kufli a kuflik közt. Az se segít ezen a baromságon, hogy csak hétperces, mert sorozat a szentem. Ilyesmit kitalálni gondolom, csak keményebb drogok két pofára való zabálása mellett lehetséges. És ez még meg is jelenik a mesében, mert gombát esznek, illetve abból harapnak, aztán emiatt mindenféle kalandba keveredik Pofáááánkaaaaaaa... aki érti, érti. Azt már le se írom, hogy Pálfi Szabolcsot egy pillanatra összekevertem Pálfi Györggyel.

Richly Zsolt: Luther Márton élete – Úton az Úr felé

Két LSD-trip után már félig alfában voltam, mire eljutottam Luther Mártonig: akár keresztre is feszíthettek volna. Mi más kellene az örökkévalósághoz, mint egy keresztényi mese, aminek a rajzai kifejezetten csúnyák? Jó hosszú is, 13 perc. Aztán azon kaptam magam, hogy ez egy tök jó mese – megtérítettek –, és azonnal nézném a sorozat következő epizódját. Miért? Mert szórakoztatva nevel, tanít. Sőt amennyire egyháztörténeti tanulmányaim helyesek, úgy még a valóságalappal is rendelkezik. A rajzok pedig igenis illenek a miliőhöz, elbeszélésmódhoz, a darabosság, a durvaság visszaad valamit Luther Márton szenvedéséből, áhítatából és csalódottságából, amikor végre eljutott Rómába.

A rajzfilmsorozat valami hasonló lehet, mint anno a Mondák a magyar történelemből, amely szintén szórakoztatva oktat(ott). A felvonultatott versenyzők közül nekem EZ a kedvenc animációm, ennek adtam volna a Filmdíjat, de hát volt ám még egy versenyfilm, amiről aztán sikítva szaladtam ki a vetítőteremből. A többi néző látszólagos megrökönyödésére. Ez a rajzfilm pedig nem volt más, mint...

Bucsi Réka: LOVE

Tizennégy fáking perc. Amikor először láttam Bucsi filmjét, már akkor se estem hasra tőle, ez az egész éven át tartó erőltetés meg egyenesen megutáltatta velem. Mert egész egyszerűen ennyire nem jó. Inkább furcsa, meg van benne pár ötlet, de ennyi. Oké, a rajzok nem rosszak, oké, hogy a szerelemről beszél szavak nélkül, rajzfilmben elmondott szimbólumokkal, és agyonverték, annyi díjat kapott – így talán nem meglepő, hogy a rajzfilm közül meg errefelé húzott a mérleg nyelve, hogy Filmdíjat kapjon. Meg is kapta. Bár tegyük hozzá, az animációk közt azért sok méltó ellenfele nem akadt, nem úgy, mint a kisfilmeknél a Mindenkinek.

Abban se vagyok biztos, hogy mennyire magyar ez a film, lévén Bucsin kívül szinte mindenki más francia volt, aki a rajzfilmen dolgozott, ez amúgy látszik is az ecsetkezelésen. A szimbólumok nem rosszak, nagyjából háromszor öt percben megkapjuk a szerelem három nagy állomását. A vágyakozást, sóvárgást, a szerelem igazi kiteljesedését és a magányt, a csalódottságot, az elhagyást, amikor az egész kihűl. Bucsi képein látszik, hogy tisztában van vele, mennyire pusztító dolog is a szerelem. Mert vannak, akik összekeverik a vágyakozással, vannak, akik felzabálják a másikat, megsemmisítik azt, nem eresztik, míg mások egyszerűen csak elhagyják azt, akivel egy nappal előbb még tökéletes harmóniában éltek. Ha másért nem, ezekért a kisfilm megérdemelte a díjat. De most már több helyen ne vetítsék le, mert eret vágok magamon.

No, ennyi lett volna ez a pár filmecske, mindenesetre az jó volt, hogy nem 150 fércmunkát kellett megnézzek, csak tízet, és ennek is a döntő többsége minőségi alkotás volt.

Ha tetszett a beszámoló, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!