Rég jöttünk már ki úgy egy moziteremből, hogy aztán egész hazaúton lelkesen és megállás nélkül, majdhogynem versengve idézzük fel egymásnak a film legjobb pillanatait.

– És az milyen volt, amikor a gázálarcban, szamurájkarddal kaszabolt?
– És az milyen volt, amikor a gorilla szétcsapta a helikoptereket?
– Meg milyen jó volt már, amikor a naplementében szaggatták szét azt a csávót?

Talán utoljára kamaszként fordult elő ilyesmi, de úgy látszik, bizonyos blockbusterek még képesek újra ámulatba ejteni.

A Kong: Koponya szigetben azonban még véletlenül sincs semmi igazán forradalmi, sőt még a forgatókönyve se különösebben jó. Két karakter például egyértelműen csak azért kellett a sztoriba, hogy legyen egy jó csaj, meg egy jó pasi. A korábban az egyébként kiváló Nyár királyait készítő rendező vagy nem hagyta megzabolázni a kreativitását – vagy a Warnernél voltak olyan jóarcok, hogy engedték kibontakozni. Jordan Vogt-Roberts ugyanis a szart is kirendezte ebből a filmből. A sablonsztorit telezsúfolta szimpatikus színészekkel, ötletes, egyedi megvalósításokkal, meg olyan vizuális gegekkel, amelyek folyamatosan fenntartják a figyelmet, és különösen kellemes, emlékezetes szórakozássá teszik emberszabású hősünk legújabb kalandját. Magyarán olyan lazán sikerül többé válnia egy átlag szörnyfilmnél, hogy közben egyáltalán nem akar többnek vagy komolyabbnak tűnni saját magánál, ellentétben Peter Jackson legutóbbi feldolgozásával.

Annak a filmnek is megvoltak a maga erényei, de ez a verzió több okból kifolyólag is jobban sikerült. Egyrészt nincs benne percekig a naplementébe bámulós-óriásmajmos romantikázás, másrészt nincs benne jégen csúszkálós-óriásmajmos romantikázás. Harmadrészt nem húzzák értelmetlenül az agyunkat, meg az időnket, nincs például az elején teljesen felesleges nagyvárosi kalandozgatás, helyette már rögtön az első percekben kapunk ízelítőt a gorillából, nem kell rá órákat várnunk. A készítők pontosan tudták, miért venne jegyet egy ilyen filmre az egyszeri mozinéző: hogy lássa az óriásmajmot, ahogy lezúz más óriásszörnyeket. Nem kell ide a túltolt giccs, nem kell semmi sallang, ez egy szikár, tökös film, ami nem ver át, ami tudja, hogy mit akarsz, és azt nyújtja. Ez a film kivételesen pont olyan fasza, mint amilyen a trailere, csak még sokkal faszább. Mert persze lehetne panaszkodni, hogy miért nincsenek jobban kidolgozva a karakterek, miért ilyen gagyik a párbeszédek, de ugyan, minek? Ki az, aki úgy megy be egy King Kong-filmre, hogy karakterdrámát vár, meg frappáns dialógusokat? Nem, eszelős látványt, megalomániát, izgalmakat, pergős sztorit akarunk, és ez a film mindezt maradéktalanul leszállítja nekünk, ráadásként megkapjuk a rendező úr szürreál ötletkavalkádját. Vogt-Roberts megannyi pályatársával ellentétben nem esett hasra attól, hogy rábíztak egy több százmillió dolláros filmmonstrumot, és nem is vette azt túl komolyan, de nem is lett volna szabad. Megannyi tehetséges független filmes bukik bele ezekbe a középszerű tucatszarokba, de erre a fickóra érdemes lesz ezután is odafigyelnünk.Közben pedig csak úgy mellékesen, de a történet szövetébe mégis szépen belesimulva végigvisz egy szép, drámai szálat, amit meglepően ízlésesen és majdhogynem meghatóan sikerül lezárnia a stáblista alatt. A színészvezetés egyébiránt kiváló, John C. Reilly nyúlja le igazán a show-t, de Sam Jackson papa is bőven odateszi azt, amit oda kell tenni, Brie Larson pedig kiteszi, amit ki kell tenni, Tom Hiddleston meg szintén itt rohangál, hadd örüljenek a csajok is.

Az is egészen fantasztikus, hogy mennyit fejlődött a CGI-technika az elmúlt egy évtizedben. Peter Jackson filmje ilyen szempontból lehengerlő volt annak idején, és a mai napig bőven megállja a helyét, éppen ezért nem éreztem időszerűnek, hogy újra feldolgozzák a témát, de szerencsére a készítők fényesen rám cáfoltak, ugyanis itt annyival valóságosabbnak tűnik a szörny, hogy arra nincsenek szavak. Minden egyes szőrszálat meg lehetne számolni a gorillán, mindegyik vizes, mocskos, véres vagy ezek keveréke. Az összecsapásoknak van súlya, érezni, hogy itt bizony gigászok csapnak össze, amibe beleremeg a föld, amikhez képest mi, meg a szereplők teljesen jelentéktelenek vagyunk, olyan szörnyekhez képest, akiknek egy folyó is csak egy kisebb pocsolya. Közben pedig arról se feledkezzünk el, hogy a filmesek könnyen beleeshettek volna az önismétlés csapdájába, hiszen jórészt azért még emlékszünk az előző Kong-filmre, de nemcsak ügyesen elkerülték ezt, hanem még rá is játszottak az ezzel kapcsolatos elvárásainkra. További nagy előnye még ennek a verziónak az előzővel szemben, hogy bár én itt folyamatosan gorillázok összevissza, a szóismétlés elkerülése végett, de valójában ez a King Kong nem egy gorilla, hanem a legelső filmhez hasonlatosan egy valóságos félisten.

És félreértés ne essék, ez a mozi nem csak a 10+ évvel ezelőtt készült Jackson-féle remake-et múlja felül, a három évvel ezelőtti Godzillával egyenesen feltörli a padlót. Sőt, háromszor körbefutja, és kiveri a szájából a cigit. A Godzillában azzal szívattak minket, hogy sose láthattunk még csak véletlenül se semmit, ami odáig vezetett, hogy a finálé nagynak szánt, de valójában igencsak halovány bunyója már végképp nem érdekelt. Itt a történet egyharmadánál van az a bizonyos helikopteres jelenet, aminél szabályosan leesett az állam, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy mégis, ezt hogyan fogják a későbbiekben felülmúlni, akár a látvány, akár a dinamika, akár az ötletek tekintetében. Aztán pedig ez véletlenül sem okozott gondot a készítőknek. Ha pedig már ennyire összehasonlítgatunk, már csak tiszteletből is idézzük fel az überklasszikus őseredetit '33-ból. Ez a mostani a témának az egyetlen olyan feldolgozása, amelyik felér annak a lassan 100 éves filmnek – ha a filmtörténeti jelentőségéhez nem is, de – a fergeteges tempójához, önfeledtségéhez, bájához, kalandosságához mindenképpen.

Szóval, ha érdekel egy jó kis óriásszörnyes egzotikus zúzás, vagy Brie Larson feszülős trikóban, vagy hogy egy tehetséges független filmes mit tud kihozni egy A-költségvetésű trashfilmből, akkor ez a te filmed. Ha arra vágysz, hogy mindezt feleslegesen túlírják és túlterheljék vagy felhígítsák, akkor menj bármelyik átlagsablon blockbusterre. Viszont ezt tényleg érdemes moziban megnézni, akármilyen combos tévéd van, akármilyen bika hangfalad, ez egy multiplexben lesz csak az igazi. Mert amikor azt hiszed, már mindent láttál, még mindig jöhet valami, amitől eláll a lélegzeted.

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook odalunkat!