Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Értékelési afférok -The Only Living Boy in New York

2017. szeptember 29. - luckylany

Vannak jó szériák. Ez nekem most egy ilyen. Mert van, hogy egy szereplő miatt mész el megnézni a filmet, láttad már másban is és szeretted, kíváncsi vagy, mit alakít más szerepben, ha szerencséd van, a karakter kicsit más és nem egy beskatulyázott karakterszínész keltette fel az érdeklődésedet. Olyan is, hogy mit sem tudsz a filmről, csak összefutsz egy baráttal, már sok mindent megbeszéltetek, átsétáltátok együtt a várost, régi helyek előtt emlékeztetek, megittatok egy kávét, egy teát, egy sört vagy egy pohár bort, esetleg egymás után, s pont elmentek a régi kedvenc mozitok előtt, beléptek, miért ne, s ráböktök az első, legközelebb kezdődő filmre, hogy majd a film poénjain vagy a sajátjaitokon, de újra hangosan kacagjatok az életen és visszahozzatok valamit abból, ami a találkozásig elveszettnek tűnt.

only-living-boy-in-ny07.jpg

Van, hogy a rendező vonz karakteres világával, korábbi munkáival, s van olyan is, hogy csak úgy határozol, jó volna már fikázni valakit szívből, őszintén, igazán, s erre az adott alkotás éppen minden szempontból megfelelőnek mutatkozik; vagy van az is, hogy egy filmes bloglap félig elfeledett vagy visszavonult szerzőjeként, valahol a médiabirodalmak árnyékán is túl, ahol csak a kurta farkú kezdő újságírójelöltek és a kiöregedett vén élvezkedők, a már szerelemből írók turkálnak a befutó sajtóvetítések emailjei között, rátalálsz valamire, s úgy döntesz, megnéznéd két duplaműszak között vagy két szétbulizott nap után, esetleg az előtte volt semmi és az utána következő semmi közé kifeszített másfél órás időhídon sétálva kalandoznál vágyaid után egy másik világba. S van az is, hogy meglátod a meghívót, lepörgeted a képeket, Pierce Borsnan, aha, oké, Jeff Bridges, wow, és a képek, egész helyesek, de igazából lófaszt, mert messze nem ezért, hanem a címért üt a fejedbe szöget a gondolat, hogy mégis elmész és megnézed, mert eszedbe jut a gyerekkorod (aztán arcul csap egy remek mondat a filmből “Csak nem fogunk most a gyerekkoromról beszélni?!”), a hosszú lemezhallgatások a nappaliban, ahonnan a csak filmekről és képekből elképzelt New Yorkba képzeled magad, visszapörgetsz, megint le, kicsit rágódsz rajta, már megint ez a hülye magyar címadási mizéria, mi az, hogy New York-i afférok? Hiszen a cím, a cím, az nem ez. A cím annyi csak: The Only Living Boy in New York. 

A fejedben Simon és Garfunkel játéka és hangja és miden emléked, ami ezekhez a dalokhoz és zenészekhez köthető. Be azért nem jelentkezel, és fogásztól érkezett arcodon a zsibbadás artikulálatlan félmosolyával aztán a termbe térve már előre gondolkodsz, hogy mik is azok a híres New York-i sztorik, amiknek most mind-mind be kéne ugrania, hogy majd irányítgasd az olvasót, hiszen vannak ilyen filmek szép számmal, nem csak a jeleneteikben New Yorkba kalauzoló filmek, hanem amik a városról szólnak, a város negyedeiről, Bronxról, mondjuk, nagy regények filmes adaptációi, esetleg csak zenés filmek sora villan be, ahol érintve van akár ez is —. Beülsz és elindul a narráció. Szereted ezt a külső narrátort, aki időnként beleszól majd. Itt még nem tudod, kié a hang, de majd kialakul, s amit mond, egy idézet, szép, amit aztán gyorsan az amerikai rockzene egy nagyjához köt, hogy elmondhassa, ő már nincs és eltűnt a hely is, ahol énekelt, egy elfeledett, lebontott, bezárt helytől indulni, rajzokkal skiccelve fel a sztorit, mind-mind szép; a zenei utalások pillanatra azt a képzetet keltik, zenés film lesz ez, aztán nem az lesz, vagy nem egészen, illetve nem egészen úgy. Másképp lesz az. Szívnek kedves zenék a jelenetek alatt, míg kialakul egy barátság, elmesélődik egy többgenerációs történet.

only-living-boy-in-ny01.jpg

Néha kicsit lassúnak találod, gondolkodsz, hogy majd utalj-e rá, aztán úgy döntesz, leszarod, élvezed inkább, amit látsz, a mesét, a ma-mesét, ahol New York már nem az a New York, ahol a fiatal szereplők kimondhatják, hogy a szülők egy egész másik világban élnek, s közben a fiatalok is éppannyira unalmasnak, megfáradtnak, eseménytelennek látják a várost, amennyire a szülők keresik benne rég elveszett fiatalkoruk emlékeit, te közben mégis elhiszed, hogy kicsit az a New York ez is, mert a történet visz magával. Felmerül, miért is nem rendezte ezt az Európában befutott amerikai értelmiségi fenegyerek Woody Allen, mert kicsit olyan, de mégsem. A film közepe felé beugrik, hogy olyan ez, mint a Diploma előtt, csak a sztori más, mert kicsit más életkorba tolódnak a nagy kérdések, s az egyszerre gyerek-egyszerre felnőtt létet, a döntéskényszerek nehézségeit szépen hozza a történet, ami mégsem a Diploma előtt, hanem, ha a sztori kifutását nézzük, akkor már inkább egy Képtelen képregény, csak meleg szál nélkül. A legszebb mégis az lesz benne, hogy két lényeges karakter találkozásánál a háttérben meghallod a Just a Perfect Day egyik instrumentális részletét, és már érzed, nem másból, a zenéből érzed, tudod, meggyőződéssel vallod, hogy mi a viszonya a karaktereknek, s eltart ez a magabízás vagy a szám és a jelent végéig, hogy aztán a végén mégis meglepetésként érjen amikor bebizonyosodik az akkori igazad, hogy alakíthasson egy neked egészen vászonról lelépőt Jeff Bridges az öreg idült alkoholista író szerepében, sőt, valami más szerepben, ami ennél sokkal összetettebb, de mégse lőheted le a poént, hiszen ez is csak egy gyors skicc, egy hangminta, egy rövid beharangozó: tessék beülni a New York-i afférokra, mert a maga módján egy klasszikus jófilmet kaptunk. Ha sokak szerint rossz film is, akkor ez egy jó rosszfilm.S hogy ne csak a Te agymenésed legyen itt róla, néhány a negatív vagy kevésbé lelkes kritikákból:

 “While the characters tirelessly complain about the gentrification of New York, the film’s sole focus is the activities of the gentrified class.” (South China Morning Post) 

(“Míg a karakterek fáradhatatlanul panaszolják fel New York dzsentrifikációját, a film valódi fókusza a dzsentrifikált réteg mindennapi tevékenysége.”)

only-living-boy-in-ny08.jpg

“Director Marc Webb proved he could do youthful love and heartbreak as well as anyone in his debut feature (500) Days of Summer. Here, working with a script by Allan Loeb (The Space Between Us, Collateral Beauty), he puts all the pieces together, but can't make the magic happen.” (Dave McGinn, The Globe and Mail) 

(“Marc Webb első filmjében rendezőként már bizonyította, hogy legalább úgy képes fiatalos szerelmet és összetört szíveket ábrázolni, mint bárki más. Itt, Allen Loeb forgatókönyvével dolgozva minded darabkát összehord, de mégsem történik meg a csoda.”)

“If your film deliberately invites comparison with a classic of American cinema, then you must be extremely confident, or delusional. In this case, the latter is true.” (John Lui, The Straits Times, Singapore)

(“Ha a filmed szándékosan könyörög az amerikai mozi egy klasszikusával való öszehasonlításért, akkor vagy különösen magabízó vagy megtévesztő vagy. Ebben az esetben az utóbbi igaz.”) 

“Even the best actors – and this coming-of-age movie boasts a handful of them – can't fight this much tin-eared dialogue." (Peter Travers, Rolling Stone)

(“Még a legjobb színészek — és ez a felnőtté-válás mozi sokukkal dicsekedhet — sem tudnak megharcolni ennyire bádoghangú dialógusokkal.”)

new_yorki_afferok_1080x1920_plakat_final.jpg

“The Only Living Boy In New York's biggest strength is also its biggest weakness. We're looking at a character study here. And because Loeb is so focused on these great characters, the story itself is minimal to non-existent. Which is fine. That's par for the course in this genre.” (Carson Reeves, scriptshadow)

(“A film legnagyobb erősségge egyben legnagyobb gyengesége is . Egy karaktertanulmányt látunk. S mivel Loeb ennyire ezekre a remek karakterekre fókuszál, a történet maga minimális vagy nincs is. Ami rendben van. Ebben a műfajban nem is vársz mást.” -- Hozzátéve, hogy Carson Reeves az első forgatókönyv-változatok egyikéről ír.)

Aki megteszi, amit javasolsz, talán nem pont azzal az élménnyel távozik, mint te. Talán nem látja a csaknemavégefelé hazatérő fiú ágya fölötti repülőkbe és az éjszakai, utcalámpa világította halványkékségbe a saját vágyait, nem idéz fel benne semmit Art Garfunkel hangja, mert sosem képzelte magát gyerekként New York utcáira, de feleslegesnek talán mégsem fogja érezni az ajánlatod: Menj, és nézd meg a The Only Living Boy in New York-ot.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.