Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

GOJKO MITIĆ ÉS A KELETNÉMET INDIÁNFILMEK

2017. október 23. - Field64

A hatvanas-hetvenes években Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendtek a Gojko Mitić nevével fémjelzett keletnémet indiánfilmek. Az én korosztályom ezeken nőtt fel, és jómagam – minden szakmai hibájuk és didaktikusságuk ellenére – ma is nosztalgiával gondolok ezekre a filmekre, mert az örökre elmúlt gyerekkort idézik fel, amikor az ember még azt hiszi, a mesékből valóság lehet, amikor még nem kell a hétköznapok ezer gondjával megküzdenie, és amikor még mellette voltak azok a szerettei is, akik azóta örökre eltávoztak. A nyolcvanas években a keletnémet indiánfilmek divatjamúlttá, a rendszerváltás után pedig egyenesen cikissé váltak, átkerültek a gagyi és hazug filmek skatulyájába. Kétségtelen, hogy nem készültek olyan profizmussal és akkora költségvetésből, mint nyugati társaik, sőt abban is van igazság, hogy ezekben a keletnémet produkciókban az indián falvaknak mindig volt valami skanzenjellegük, mindazonáltal maguk a filmek történelmileg többnyire hitelesebbek, mint a „dekadens” Nyugaton született westernek. Sokan gúnyolódtak azon, hogy a keletnémet westernekben az indiánok németül beszélnek, de általában ugyanezek az emberek azt már nem kifogásolták, ha ezek a „keletnémet indiánok” – vagy éppen a nyugati westernek echte rézbőrű harcosai – magyarul szólaltak meg, mert a hitelességre oly kényes „szakértő” honfitársaim feliratos filmeket általában nem hajlandók nézni, csak szinkronizáltakat. (Mellesleg jegyezzük meg azt is, hogy az angolul beszélő indiánok nyelvi szempontból semmivel sem hitelesebbek, mint a németül beszélők.) De haladjunk sorjában, és a nosztalgia jegyében kövessük végig, milyen indíttatásból születtek ezek a „szocialista indiánfilmek”, kik és miért alkották őket, s egyben idézzük fel a leghíresebb opuszokat is! 

gojko01.jpg

A háttér

A keletnémet indiánfilmek előzményeiről többféle történet is kering, valószínűleg mindegyikben van némi igazság. Az egykori NDK filmgyártó vállalata, a DEFA 1946-ban alakult azzal a nem titkolt osztályharcos céllal, hogy születendő filmjeivel segítse a fasiszta tendenciák felszámolását, és hozzájáruljon a szocialista állampolgárok erkölcsi-politikai neveléséhez. Az első játékfilm, a Wolfgang Staudte által rendezett A gyilkosok köztünk vannak (1946) kedvező nemzetközi fogadtatása arra engedett következtetni, hogy a szigorú szovjet felügyelet ellenére is van remény arra, hogy a fentebb említett didaktikus politikai célkitűzést sikerül magas művészi színvonalon megvalósítani. A remény sajnos hamar szertefoszlott, hiszen a baráti országok filmgyártásához hasonlóan a DEFA-ban is a sematizmus korszaka következett, és a babelsbergi filmgyár hosszú éveken át nem volt képes sem művészileg, sem kereskedelmileg sikeres produkcióval előállni. A hatvanas években az NSZK-ban kezdtek divatba jönni a Karl May-filmek, Olaszországból pedig hódító útjára indult a spagettiwestern. A vasfüggöny mögött egyik trendet sem nézték jó szemmel. Karl May az NDK-ban feketelistán volt, mert Hitler egyszer a kedvenc írójának nevezte, a spagettiwesternek nihilizmusa és erőszakossága pedig szintén nem felelt meg a szocialista erkölcs követelményeinek. A DEFA illetékesei mindazonáltal úgy gondolták, az ellenség ellen saját fegyvereit kell bevetni. A mintát a világsikerű NSZK–jugoszláv kalandfilm, Az Ezüst-tó kincse (1962) szolgáltatta. „Mi szükséges a tömegsikerhez?” – morfondíroztak a filmügyek felelős elvtársai. Három dolog mindenképpen: a népszerű irodalmi alapanyag, az indiánok pozitív ábrázolása és egy karizmatikus főszereplő. Utóbbit a szerb Gojko Mitić személyében találták meg, akit egyenesen a konkurenciától csábítottak az NDK-ba, hiszen Mitić kisebb szerepeket játszott néhány nyugatnémet Karl May-filmben, melyeket Jugoszláviában forgattak.

gojko02.jpg

A keletnémet indiánfilmek szériája szintén irodalmi adaptációkkal indult: 1966-ban Liselotte Welskopf-Henrich (1901–1979) kalandregénye, A Nagy Medve fiai elevenedett meg a filmvásznon, egy év múlva pedig James Fenimore Cooper (1789–1851) Nagy indiánkönyvének első tétele, a Vadölő (1967) következett. Állítólag a keletnémet rendezők a kezdet kezdetén semmilyen fantáziát nem láttak az indiánfilmekben, szakmai rutinjuk se nagyon volt egy elsődlegesen mégiscsak szórakoztató célzatú film leforgatásához, ezért a baráti Csehszlovákiából hívtak vendégrendezőt az első szocialista indiánfilm elkészítéséhez. Josef Mach, a Senki nem tud semmit (1947) alkotója ideális választásnak tűnt, és nem is okozott csalódást. Az általa rendezett A Nagy Medve fiai a DEFA történetének negyedik legsikeresebb filmje lett: közel tízmillió keletnémet nézője volt, és majdnem ugyanennyi márka bevételt termelt. A testvéri országokban is jól fogadták, mivel a vasfüggöny mögött a nézők ki voltak éhezve a kalandfilmekre, az indiános történetekre, hiszen a May-filmek és a nyugati westernek óriási népszerűségéről szóló hírek akkor is beszivárogtak a szocialista táborba, ha magukat a filmeket évekig nem láthattuk. Liselotte Welskopf-Henrich viszont annyira elégedetlen volt regényének filmváltozatával, hogy előbb a nevét akarta eltávolíttatni a stáblistáról, majd határozottan megtagadta, hogy a többi indiános könyvét megfilmesítsék. Ezzel jól keresztbe tett a filmeseknek, mert a DEFA eredeti koncepciója egy sorozat lett volna a Welskopf-Henrich-könyvek alapján, visszatérő szereplőkkel, a Karl May-filmek mintájára.

gojko03.jpg

Látván A Nagy Medve fiai kiugró közönségsikerét, a következő filmre már német rendező is akadt, Josef Machnak tehát szépen megköszönték az elvtársi segítséget, és békében-barátságban hazaküldték. Cooper Vadölőjének filmváltozatát már Leni Riefenstahl egykori munkatársa, az NDK-ban élő Richard Groschopp dirigálta. (Érdekesség, hogy Az Ezüst-tó kincse rendezője, Harald Reinl 1945 előtt szintén dolgozott Riefenstahllal.) Miként A Nagy Medve fiai, úgy a Vadölő is számos ponton eltér az eredeti könyvtől. A keletnémet elvtársak ugyanis hamar ráébredtek arra, hogy az indiántéma igen alkalmas arra, hogy ily módon is megmondják a magukét a mocskos imperializmusról. A rossz fiúk éppen ezért mindig a nyugati fehérek (amerikaiak, franciák, angolok), a jó fiúk pedig az indiánok, akiket megaláznak, kisemmiznek, rezervátumokba (= lágerekbe) kényszerítenek, legyilkolnak. Ebből a szempontból kapóra jött a vietnami háború is, hiszen nem volt nehéz a rézbőrűeket a kommunista vietnamiakkal behelyettesíteni, az agresszorok pedig lám, most is a profitéhes amerikaiak, mint a vadnyugat korában. A földjüket védő indiánokat persze bátran lehetett azonosítani magukkal a keletnémetekkel is, ugyanis az NDK szívesen tetszelgett az áldozat szerepében, akinek területére a kapitalista nyugati szomszéd, az NSZK – a többi kizsákmányoló tőkés hatalom támogatását élvezve – feni a fogát.

gojko04.jpg

1968-ban a DEFA illetékesei úgy döntöttek, hogy eltekintenek az irodalmi adaptációktól, és a továbbiakban inkább saját forgatókönyvekből dolgoznak, melyeket Günter Karl szállított a legszorgalmasabban. Néhány esetben valószínűsíthető, hogy Karl jogdíjas irodalmi művekből merített ötleteket, így például az Osceola (1971) alighanem Thomas Mayne Reid egyik regényének plagizálása. (A szabályt erősítő kivételként 1978-ban és 1988-ban hivatalosan is regények alapján forgattak egy-egy új indiánfilmet.) A rendezői fronton csatasorba álltak a széria kulcsművészei: előbb Gottfried Kolditz, majd Konrad Petzold. Előbbi három, utóbbi négy filmet rendezett a sorozatból. Itt jegyezzük meg azt is, hogy ezek az indiánfilmek különálló történetek, Mitić mindig más-más szereplőt játszott. Csupán két kivétel van: A Sólyom nyomában (1968), amelynek Fehér farkasok (1969), és az Apacsok (1973), amelynek Ulzana (1974) címmel készült folytatása. A keletnémet indiánfilmek javára kell írni, hogy az antiimperialista prekoncepció ellenére is nagyobb történelmi hűség jellemzi őket, mint az amerikai westerneket, ámbár bakik természetesen ezekben is vannak. A Sólyom nyomában egyébként körülbelül ugyanazt jelenti a Mitić-filmek között, mint a Goldfinger (1964) a James Bond-sorozatban: ez számít a széria etalonjának, ekkorra szilárdultak meg a sablonok, ekkorra alakult ki a következetes alkotói koncepció.

gojko05.jpg

Koprodukciós partnerként általában valamelyik baráti ország is beszállt a gyártásba, vagy legalábbis forgatási helyszínt biztosított. A szereposztás is nemzetközi volt: a Jugoszláviából importált Mitić mellett láthattunk lengyel, szovjet, román vagy éppen csehszlovák színészeket is. Többnyire a másodvonal képviselőivel találkozhattunk a filmvásznon, de olykor egy-egy rangos jellemszínész is feltűnt az indiánok között, mint például a lengyel Leon Niemczyk, az orosz közönségkedvenc, Oleg Vidov, a román Iurie Darie, a keletnémet Armin-Mueller Stahl (1980-ban ment át az NSZK-ba) és a szintén keletnémet Rolf Hoppe, aki évekkel később Szabó István Mephistójában (1981) lepte meg a közönséget kitűnő alakításával. A magyar színészek közül csak a hölgyeknek volt esélyük (vagy csak ők éltek a lehetőséggel?): Bus Katit két filmhez is kiválasztották (Halálos tévedés, Osceola), sőt más NDK-produkciókban is igényt tartottak rá, Drahota Andreát pedig rögtön a második filmhez, a Vadölőhöz szerződtették. Sajátos kivételt jelent Székely Kati, aki az Egyesült Államokban született. A Székely család a McCarthy-korszak kommunistaüldözései miatt előbb Mexikóba, majd 1956-ban az NDK-ba távozott. Kelet-Németországban Kati feleségül ment Jürgen Frohriep színművészhez, így tehát nem Magyarországról érkezett vendégművészként, hanem keletnémet állampolgárként játszott A Nagy Medve fiaiban.

gojko06.jpg

A keletnémet westerneknek kétféle kategorizálása létezik. Az egyik szerint csak azok a filmek tartoznak ide, amelyekben Gojko Mitić játszotta a főszerepet: jelen írás témája ez a tizenhárom film. (A tizenharmadik igazából kakukktojás, mert nem mozifilm, hanem kétrészes tévéfilm, de a DEFA gyártotta.) A másik kategorizálás az összes olyan DEFA-filmet idesorolja, amely a vadnyugati tematikához kapcsolódik, ám indiánok nincsenek bennük, vagy csak mellékszereplők: ez még négy filmet jelent. A Kit & Co. – Lockruf des Goldes (1974) főszerepét az Egyesült Államokból politikai menekültként érkezett Dean Reed alakította. A cselekmény két Jack London-regény motívumait egyesíti. A szereplők között a Mitić-filmekből ismerős arcokat fedezhetünk fel: Rolf Hoppe, Armin-Mueller Stahl, Hannjo Hasse, Fred Ludwig és Reed későbbi felesége, Renate Blume. A humort sem nélkülöző film elsősorban a szereposztásnak köszönhette népszerűségét. A Blue Bird (1979) alapjául Anna Jürgen (Anna Müller-Tannewitz) legismertebb ifjúsági könyve szolgált, amely egy XVIII. században élt kilencéves kisfiúról szól, akit indiánok rabolnak el Észak-Amerikában, és köztük nevelkedik. A Sing, cowboy, sing (1981) teljesen mellőzi az indiánokat. Az egyik főszerepben ismét Dean Reedet láthatjuk. Partnere az NDK-ban igen kedvelt cseh énekes, Václav Neckář, aki mellesleg Jiří Menzel Oscar-díjas filmje, a Szigorúan ellenőrzött vonatok (1966) főhőse volt. A Sing, cowboy, sing nem igazán tetszett a kritikusoknak, szerintük az opusz még a célközönséget jelentő gyerekek számára is blőd humort képvisel. Az 1985-ben bemutatott Atkins már csak azért is a kivételek közé sorolható, mert a XX. század hajnalán játszódik, nem a vadnyugat hőskorában. A címszereplő a város zajától húzódik vissza a szabad természetbe. A vadonban indiánokkal találkozik, akik nem akarnak rezervátumba kerülni, és készek harcolni is a szabadságukért. A kezdeti bizalmatlanság után Atkins és az indiánok összebarátkoznak, de talán mondani se kéne, hogy a békés idillt elvetemült fehérek zavarják meg… A keletnémet kritikusok meglepően szigorúak voltak az opuszhoz, unalmas és lélektelen tanmesének tartották, amelyből hiányoznak az izgalmas kalandok.   

gojko07.jpg

Gojko Mitić

Gojko Mitić egy kis szerb faluban, a Leskovac közelében fekvő Strojkovcéban született 1940. június 13-án. Apja, Živojin Mitić a partizánok oldalán harcolt a második világháborúban, ezért Gojko és fivére, Dragan a nagyszülőknél nevelkedett. Miután befejezte az iskolát, ahol németül is tanult, Gojko Belgrádba ment, a Testnevelési Főiskolára. Ekkoriban kezdett el kisebb filmszerepeket játszani, mert a nyugatnémet Karl May-filmeket javarészt Jugoszláviában forgatták, és általában a belgrádi sportfőiskolásokat hívták statisztálni. Öt May-filmben foglalkoztatták, de csak a Keselyűk karmaiban (1964) című produkció stáblistáján tüntették fel a nevét mint Georg Mitic. Közben az NDK-ban megkezdődtek A Nagy Medve fiai forgatási előkészületei, és Josef Mach rendező Jugoszláviába jött, hogy helyszíneket találjon a filmhez. A legenda szerint személyesen választotta ki Gojkót a főszerepre, mert alkatilag alkalmasnak látszott, s azt állította magáról, hogy lovagolni is tud. Nem dított, sőt indiánfilmjeiben minden kaszkadőrmutatványt személyesen hajtott végre. 1966 és 1975 között évente forgatott egy-egy indiánfilmet, melyekben többnyire törzsfőnököket alakított, akik szembeszállnak a gonosz fehérekkel, de olykor bizony alulmaradnak, ahogyan az a valóságban is történt. Gojko beszélt ugyan németül, akcentusa miatt mégis szinkronizálni kellett. Az indiánfilmek sztárrá tették a szocialista táborban, a vasfüggöny országainak közönsége rajongott érte, és ha hinni lehet a világhálónak, westernjei idővel még az Egyesült Államokba is eljutottak. Hogy ott mennyire vették őket komolyan, az más kérdés, ámbár állítólag igazi indiánok leszármazottjai is megnézték, és nekik tetszettek.

gojko08.jpg

Mitić arra törekedett, hogy ne kerüljön végleg az indiánfilmek skatulyájába, ezért más műfajokkal is próbálkozott, sőt televíziós és színpadi feladatokat is vállalt. Játszott például a Magyarországon is bemutatott Meteorvadászok (1970) című sci-fiben, Az Andok titka című televíziós kalandfilmsorozatban és egy partizán témájú tévészériában, A halál archívumában. 1976 és 1984 között minden nyáron különféle kalandos témájú színházi előadásban láthatta a közönség Németország egyik legrégibb szabadtéri színpadán, a Harzer Bergtheaterben: az első évadban Spartacus szerepét alakította, később D’Artagnant és Rinaldo Rinaldinit is megformálta. Gojko énekesként is igyekezett kamatoztatni a népszerűségét: 1977-ben és 1978-ban is megjelent egy-egy kislemeze, de maradjunk annyiban, hogy a könnyűzene területén nem alkotott maradandót. A televízióban egyébként nemcsak színészként, hanem műsorvezetőként is foglalkoztatták, így például az Ein Kessel Buntes (Zenés ajándékkosár) és a Gong egy-egy adását vezette. Egy autósofőrt játszott a Mit Jan und Tini auf Reisen (1988) című ifjúsági tévésorozatban, sőt ő rendezte az egyik epizódot is.

gojko09.jpg

Németország újraegyesítése után sem esett ki a közönség kegyeiből, noha mindmáig a rossz emlékű NDK egyik emblematikus személyiségeként emlegetik. 1992-ben ő vette át Pierre Brice-től Winnetou szerepét az évente megrendezett Bad Segeberg-i Karl May Fesztiválon. Tizenöt évad és 1024 előadás után mondott búcsút a figurának 2006-ban. Állítása szerint nem egészségi okokból mondott le a szerepről, hanem azért, mert meglátása szerint a mai gyerekek már nem indián hősökre vágynak. 1993-ban mindenesetre egy öreg indiánt formált meg Tóth Eszter Nyomkereső című magyar filmjében. Gojko Mitić az új évezredben is aktív, de már csak a televízió részére forgat. Tavaly ismét egy Winnetou-filmben jelent meg: már nem a legendás törzsfőnököt, hanem annak apját, Incsu Csunnát alakította. Színpadon olyan darabokban láthatta még a német közönség, mint a Száll a kakukk fészkére (ki mást játszott volna, mint az Indiánt?) és a Zorba, a görög musicalverziója. Magánéletét a nyilvánosság kizárásával élte, annyit mégis tudni lehet, hogy a hetvenes évek közepén két évig együtt élt egyik partnernőjével, Renate Bluméval. Soha nem nősült meg, ám van egy Ramona nevű lánya. (Más források szerint gyermeke anyját hívják Ramonának, a lány neve Natalja.) Gojko Mitić nevét őrzi a 147595. számú aszteroida is, melyet 2004-ben fedeztek fel, és 2013-ban kapta meg a közkedvelt színész nevét.

gojko10.jpg

A FILMEK

* A Nagy Medve fiai (Die Söhne der großen Bärin, NDK–jugoszláv, 1966)

R.: Josef Mach. Fsz.: Gojko Mitić (Tokei-ihto), Jiří Vršťala (Fred Clarke, a Vörös Róka), Rolf Römer (Tobias, a Farkasfőnök), Hans Hardt-Hardtloff (Smith őrnagy), Gerhard Rachold (Roach hadnagy), Horst Jonischkan (Adams), Jozef Majerčík (Csetanszapa, a Fekete Sólyom), Milan Jablonský (Hegyi Villám, a szikszikau törzsfőnök), Jozef Adamovič (Csapa, a Ravasz Hód), Székely Kati (Uinonah). Magyarországi bemutató: 1966. szeptember 22. 

Észak-Amerikában járunk, az 1870-es években. Tombol az aranyláz, a fehérek minden földet meg akarnak kaparintani, hogy kapzsiságukat kielégítsék. A kormány egy rendeletet hoz, amely kimondja, hogy az indiánoknak év végéig rezervátumba kell vonulniuk. A dakoták, a fiatal Tokei-ihto vezetésével, inkább az ellenállást választják, hiszen tudják, hogy a terméketlen, sivár rezervátumban hamar elpusztulnak. Tokei-ihtónak személyes oka is van a szembeszegülésre: apját megölte a Vörös Róka gúnynévre hallgató sápadtarcú. A béke megőrzése érdekében az indiánok előbb megpróbálnak tárgyalni a fehérekkel. Maga Tokei-ihto vállalkozik arra, hogy követségbe menjen, a sápadtarcúak azonban tőrbe csalják, a dakotákat pedig erőszakkal a rezervátumba hurcolják. Tokei-ihto kiszabadul, és megkísérli megmenteni a népét a biztos haláltól…

gojko11.jpg

Mint arról fentebb szó volt, az első keletnémet indiánfilmet csehszlovák művészek bevonásával forgatták, mivel egyetlen keletnémet rendező sem akarta ilyen „komolytalan” műfajjal blamálni magát. Ráadásul szakmai berkekben köztudott volt, hogy a kommunista pártfunkcionáriusok nagyon húzták a szájukat, amikor Hans Mahlich producer előállt az indiánfilmek ötletével. A forgatás 1965 nyarán zajlott Montenegróban, illetve az Elba homokkő-hegységben, melynek kisebb része az akkori Csehszlovákia területéhez tartozott, nagyobb része viszont átnyúlt Németországba. Két és fél hónapig tartottak a felvételek, a költségvetés kétmillió keletnémet márka volt, ami később busásan megtérült. A Nagy Medve fiai a DEFA történetének egyik legsikeresebb és legnépszerűbb filmje lett, az NDK-ban közel tízmillióan látták. Abban az évben egyébként a cég összesen huszonegy filmet készített, amiből tizenkettőt (!) betiltottak, mert nem feleltek meg a marxista ideológia és kultúrpolitika Erich Honecker által megszigorított követelményeinek. A Nagy Medve fiait politikailag ártalmatlannak tartották, ezért úszta meg a cenzúrát.

gojko12.jpg

* Vadölő (Chingachgook, die große Schlange, NDK, 1967)

R.: Richard Groschopp. Fsz.: Gojko Mitić (Csingacsguk), Rolf Römer (Vadölő), Helmut Schreiber (Tom Hutter), Jürgen Frohriep (Hamari Harry), Lilo Grahn (Judith Hutter), Drahota Andrea (Wahtawa), Milan Jablonský (Jávorszarvas). Magyarországi bemutató: 1968. január 4. 

A történet címszereplőjét, az ifjú fehér vadászt, a delavárok nevelték fel, akik között becsületes és bátor ember vált belőle. Vadölőt a gátlástalan fehér telepesek és az egymásnak uszított indián törzsek egyaránt tisztelik egyenes viselkedéséért, vakmerő tetteinek históriája szájról szájra terjed. Az angol és a francia gyarmatosítók között dúló harcban mindig akad valaki, aki bajba kerül, és ha szerencséje van, Vadölő siet a segítségére barátjával, Csingacsgukkal, a delavár törzsfőnökkel. A Kristálytükör tó mentén élő telepest, Thomas Huttert és két lányát, Judithot és Hettyt vérszomjas irokézek fenyegetik. Két nemes lelkű hősünk természetesen a család védelmére kel…

gojko13.jpg

Csingacsgukot (Nagy Kígyó) Cooper egy XVIII. században élt valós személyről mintázta, akinek feltehetően Tschop (Csop) vagy Coop volt az igazi neve. A fehérek által erősen megtizedelt mohikánok törzséből származott, és a delavárok védelme alatt élt. Cooper a missziós tevékenységet folytató Herrnhuti testvérgyülekezet közvetítésével találkozott vele. Tschop állítólag áttért a keresztény hitre, amelyben a János testvér (Brother John) nevet kapta. 1746-ban halt meg. Cooper indiántörténetei az 1950-es években jelentek meg először az NDK-ban, ahol óriási népszerűségnek örvendtek. A filmet Csehszlovákiában, Bulgáriában és a DEFA babelsbergi műtermeiben forgatták. A folklorisztikus táncbetétek hitelessége érdekében a produkció szerződtette Henn Haas balettmestert. Az aktívan sportoló Gojko Mitić nem dohányzott, ezért számára az jelentett nehéz feladatot, amikor el kellett szívnia a békepipát, mert felvétel közben köhögőrohamok jöttek rá. Emiatt többször is meg kellett ismételni a jelenetet. Drahota Andrea évtizedekkel később már nem emlékezett se Mitićre, se a forgatás részleteire. Szerinte a film annyira rosszul sikerült, hogy be se mutatták Magyarországon. (Ebben téved, mert bemutatták.) A korabeli keletnémet helyzetet így látta: „Jobb volt az élet, mint nálunk. Nekem akkor picike babám volt. És akkor vásároltam, itthon álmomban nem látott szépségű – nyilván ócskaság volt – babaholmit. Nadrág, fölső – soha ilyet nem láttam.” A Vadölő a huszadik helyet foglalja el minden idők legsikeresebb DEFA-filmjeinek sorában, több mint ötmillió keletnémet nézője volt.

gojko14.jpg

* A Sólyom nyomában (Spur des Falken, NDK–szovjet, 1968)

R.: Gottfried Kolditz. Fsz.: Gojko Mitić (Sólyom), Hanjo Hasse (Bludgeon), Barbara Brylska (Catherine Emmerson), Lali Meskhi (Kék Hajú), Rolf Hoppe (Bashan), Hartmut Beer (Fletcher), Helmut Schreiber (Sam Blake), Fred Delmare (Peter Hille), Milan Jablonský (Bad Face). Magyarországi bemutató: 1969. február 27. 

A XIX. század második felében Black Hills hegyei között aranyat találnak, azon a területen, amely egy szerződés értelmében a dakota indiánokat illeti meg. Ezután aranyásók, kereskedők és kalandorok lepik el a környéket. Bludgeon, a gátlástalan üzletember egyáltalán nem titkolja, hogy ki akarja semmizni az indiánokat, és ezzel a szándékával nincs egyedül. A rossz fiúk nem válogatnak az eszközökben, lemészárolják például az indiánok fő táplálékát jelentő bölénycsordákat is. Tanglewood városa válik a dakota Sólyom harcosai és a fehér betolakodók csatájának helyszínéül. Bátorság és cselek sokasága kell ahhoz, hogy Sólyom és társai kiszabadítsák a törzsfőnököt, Szürke Medvét, legyőzzék a fehéreket, és újra egyesítsék a szétszóródott dakota törzset.

gojko15.jpg

Ez volt az első olyan DEFA-indiánfilm, amely nem irodalmi adaptáció, hanem saját forgatókönyv alapján készült. A forgatás a babelsbergi stúdióban, illetve Grúziában, a Kaukázus hegyei között zajlott. Utóbbi helyszínen árvíz és földcsuszamlások nehezítették a munkát. (Bármilyen furcsán hangzik is, a szocialista Jugoszlávia túl drága volt a keletnémet filmeseknek, ezért ritkán forgattak ott, noha az ottani tájak emlékeztettek a legjobban az amerikai vadnyugatra.) Gottfried Kolditz rendező ragaszkodott ahhoz, hogy Gojko már a helyszínkeresésre vele tartson, noha ez nem volt szokás a filmvilágban. Utazás közben összebarátkoztak, és ennek köszönhetően később harmonikusan tudtak együtt dolgozni. A Union Pacific 1875-ös mozdonyának megalkotásához egy régi tolatómozdonyt alakítottak át kifejezetten ehhez a filmhez a babelsbergi VEB Lokomotivbau Karl Marx gyár dolgozói. Az egyik jelenetben Mitićnek át kellett ugrania a lováról a vonatra, de az egyenetlen terep miatt az ugrás nem sikerült, és a színész kisebb sérülést szenvedett. A rossz fiút alakító Rolf Hoppét a közönség annyira azonosította a szerepével, hogy iskolás lányának állítólag bizonygatnia kellett az osztálytársai előtt, hogy az apja nagyon jó ember, és a valóságban igaz barátja Sólyomnak, vagyis Mitićnek. A Sólyom nyomában a legsikeresebb DEFA-filmek toplistáján a 18. helyen áll, több mint ötmillió keletnémet nézővel.

gojko16.jpg

* Fehér farkasok (Weiße Wölfe, NDK–jugoszláv, 1969)

R.: Konrad Petzold és Boško Boškovič. Fsz.: Gojko Mitić (Sólyom), Horst Schulze (Collins P. Harrington), Barbara Brylska (Catherine Emmerson), Holger Mahlich (Pat Patterson), Slobodan Dimitrijević (Ravasz Róka), Slobodan Velimirović (Erős Balkéz), Helmut Schreiber (Sam Blake), Fred Delmare (Peter Hille), Milan Jablonský (Jim). Magyarországi bemutató: 1969. december 18. 

Az indián háborúk véget értek, a győztes fehér hódítók rezervátumokba kényszerítik az életben maradt rézbőrűeket. Vannak azonban, akik nem engedelmeskednek a biztos pusztulást jelentő parancsnak. Sólyom és néhány hűséges embere a dakoták ősi földje, Black Hills felé tart, ám útközben asszonyát, Kék Hajút a vérszomjas Bashan megöli. A bandita és bűntársai Collins P. Harrington profitéhes üzletember zsoldjában állnak. Harrington tönkre akarja tenni riválisát, Sam Blake-et, aki a tisztességes, kemény munkában és az indiánokkal való békés együttélésben hisz. Sólyom bosszút esküszik a gyilkosok ellen, jogos hadjáratával azonban felszítja az indiánellenes indulatokat, ami veszélyezteti az amúgy is törékeny békét. 

gojko17.jpg

A Sólyom nyomában volt az első DEFA-indiánfilm, amelyhez folytatás készült ugyanazokkal a szereplőkkel. Kivételt jelent a hatvanas évek szlovák testépítője, Milan Jablonský, aki egy másik figurát kelt életre, mert az előző részben az általa játszott Bad Face meghalt. Jablonský csak hosszú évekkel később látta a kész filmet, mert Csehszlovákia 1968-as szovjet megszállása miatt Kanadába emigrált, még mielőtt a Fehér farkasok a mozikba került volna. A filmet a Magas-Tátrában (Csehszlovákia), a Dinári-hegységben (Jugoszlávia) és egy Halléhoz (NDK) közeli mészkőbányában forgatták. Tanglewood városának díszletét Langerwisch közelében építették fel: a mintát az amerikai Deadwood városa jelentette, amelyet az 1870-es években a Black Hillshez érkező kalandorok és aranyásók alapítottak, megszegve az indiánokkal kötött állami szerződést. Mitić visszaemlékezései szerint Gottfried Kolditzcal ellentétben Konrad Petzold kifejezetten merev rendező volt, aki ragaszkodott a saját elképzeléseihez, és csak nagyon ritkán volt hajlandó változtatni rajtuk.

gojko18.jpg

* Halálos tévedés (Tödlicher Irrtum, NDK, 1970)

R.: Konrad Petzold. Fsz.: Gojko Mitić (Shave Head), Armin Mueller-Stahl (Chris Howard), Annekathrin Bürger (Caroline), Krystyna Mikołajewska (Jessebee), Bus Kati (White Leaf), Rolf Hoppe (Mike Allison), Hannjo Hasse (Lee Garrett), Bruno O’Ya (Hank Jackson). Magyarországi bemutató: 1970. november 5. 

1896-ot írunk. A Sziklás-hegység lábánál, Wind River City közelében a Wyoming olajtársaság fúrótornyot állított fel, hogy kitermeljék az indiánok földje alatt rejtőző olajat. A társaság egyik mohó alkalmazottja, Mike Allison a lehető legnagyobb hasznot szeretné bezsebelni, ezért nemcsak az indiánoktól, hanem saját, kényelmetlenné vált társaitól is meg akar szabadulni. Megöleti néhány fehér üzlettársát, akik nem akartak részt venni sötét üzelmeiben, és a gyilkosságokkal az indiánokat vádolja. Rövidesen feltűnik a színen egy titokzatos idegen, Chris Howard, aki egyáltalán nem titkolja, hogy sok pénze van, pedig az ilyesmivel nem szerencsés ötlet dicsekedni a vadnyugaton. Howard még a seriffhelyettesi állásra is jelentkezik, de senki nem tudja biztosan, hogy valóban szolgálni akarja-e az igazságot…

gojko19.jpg

A Halálos tévedés történelmi háttere az indiánok földjén talált olajról hiteles, maguk a figurák azonban a fantázia szülöttei. A forgatás Lengyelországban, Bulgáriában, az Elba homokkő-hegységben, a szászországi Stadt Wehlenben és a babelsbergi filmstúdióban zajlott. Ez az egyik olyan DEFA-indiánfilm, amelyben nem Gojko Mitić az abszolút főszereplő, hanem inkább a Chris Howardot alakító Armin Mueller-Stahl. Ezt a szerepet állítólag a film társ-forgatókönyvírója, Rolf Römer (Rolf Specht) szerette volna megkapni, aki játszott az első két indiánfilmben is, Petzold viszont Mueller-Stahlt akarta. Egyesek úgy tudják, Römernek emiatt lett elege az indiánfilmekből, noha két év múlva a Tecumseh egyik szerepét még elvállalta. Armin Mueller-Stahl az 1970-es évek első felének egyik legnagyobb sztárja volt az NDK-ban. 1976 után feketelistára került, mert tiltakozott az ellen, hogy a rendszer számára kényelmetlenné vált, ámbár kommunista beállítottságú Wolf Biermann énekest távollétében megfosztották keletnémet állampolgárságától. Mueller-Stahl 1980-ban az NSZK-ba települt át, ahol beindult nemzetközi karrierje is. Játszott például Szabó István Redl ezredes (1985) című filmjében is. A lengyel Krystyna Mikołajewska az Oscar-díjra is jelölt A fáraó (1966) egyik fontos női szerepében vált ismertté. 1967-ben Jancsó Miklós Csillagosok, katonák (1967) című magyar–szovjet koprodukciós drámájában forgatott, két évvel később pedig Az idő ablakai (1969) című magyar sci-fiben tűnt fel. Csehszlovákiába és Jugoszláviába is hívták filmezni. A Halálos tévedést követően filmkarrierje ismeretlen okokból megbicsaklott: csupán tíz év múlva állt még egyszer a felvevőgép elé, utána már csak színházban játszott. Állítólag hosszú évek óta visszavonultan és szerény körülmények között él, semmilyen médiaszereplést nem vállal.  

gojko20.jpg

* Osceola (Osceola, NDK–bolgár–kubai, 1971)

R.: Konrad Petzold. Fsz.: Gojko Mitić (Osceola), Horst Schulze (William Raynes), Iurie Darie (Richard Moore), Karin Ugowski (Gladis Raynes), Bus Kati (Zilla), Pepa Nikolova (Rhea). Magyarországi bemutató: 1972. március 2. 

A XIX. század közepén járunk, a helyszín Florida az Egyesült Államokban. A szeminol indiánok békésen élnek a fehér emberek szomszédságában, mezőgazdasággal és vadászattal foglalkoznak. A sápadtarcúak földbirtokait néger rabszolgák művelik, ám a kegyetlen bánásmódot megelégelve egyre többen szöknek át az indiánok földjére. Mondani sem kell, hogy a haszonleső fehérek nagyon szívesen megkaparintanák a szeminolok területeit, és ehhez a rabszolgaszökések jelentik az ürügyet. A szeminol törzsfőnök, Osceola mindent elkövet, hogy ne törjön ki a háború, de még tulajdon emberei között is akad áruló…

gojko21.jpg

Osceola (1804–1838) valóban élt, egy angol kereskedő és egy krík indián nő gyermekeként látta meg a napvilágot. Apja révén rendes polgári neve is volt: Billy Powell. A második szeminol háború (1835–1842) idején Osceola vezette a szeminolok ellenállását. A fehérek tőrbe csalták és foglyul ejtették. Osceola a börtönben halt meg valamilyen fertőzés (valószínűleg malária) következtében. Személyéről több tudományos igényű könyvet és kalandregényeket is írtak. Utóbbiak közül Thomas Mayne Reid 1858-ban publikált könyve a legismertebb. Feltehető, hogy ennek nem hivatalos felhasználásával írták meg a szkriptet a keletnémet mozifilm forgatókönyvírói, Günter Karl és Walter Püschel. Az Osceolát Bulgáriában forgatták, a dzsungelben játszódó jeleneteket Kubában vették fel. A magas költségek miatt a kubai forgatáshoz csupán tíz nap állt rendelkezésre. A színes bőrű szereplőkkel kapcsolatban problémák merültek fel, hiszen rájuk a történet nagyobb részében szükség volt, Kubából Európába utaztatásuk azonban óriási pluszkiadást jelentett volna. Az öreg Ben szerepét végül Aubrey Pankey afroamerikai bariton énekes kapta, aki 1956-ban költözött az NDK-ba, a kisebb szerepekre pedig színes bőrű diákokat hívtak meg, akik a keletnémet egyetemeken tanultak. A stáb már visszatért az NDK-ba, amikor kiderült, hogy néhány jelenetet újra kell forgatni: erre egy használaton kívüli saarmundi repülőtéren került sor.

gojko22.jpg

* Tecumseh (Tecumseh, NDK, 1972)

R.: Hans Kratzert. Fsz.: Gojko Mitić (Tecumseh), Annekathrin Bürger (Eileen), Rolf Römer (Simon McKew), Leon Niemczyk (McKew), Mieczysław Kalenik (Brook tábornok), Milan Beli (Raffael), Wolfgang Greese (William Harrison kormányzó), Oleg Vidov (Elliott). Magyarországi bemutató: 1973. március 22. 

Észak-Amerika a XIX. század elején. Tecumseh, a fiatal indián McKew bíró házában szinte családtagként él, a fehérek látszólag befogadták maguk közé. Származását mégsem tudja megtagadni, és úgy érzi, nem nézheti tétlenül népe pusztulását. Elhatározza, hogy szövetséget hoz létre a viszálykodó indián törzsek között, hogy közös erővel egy független indián államot alapítsanak. Szövetkezik az angolokkal is, akik épp hadban állnak az amerikaiakkal, ezért támogatják az indiánok függetlenségi törekvéseit. Az angolok és az indiánok egyik győzelmet a másik után aratják. Az egyik csatában azonban elesik Tecumseh támogatója, Brook tábornok. Utódja a háború folytatása helyett békét akar kötni, és ennek érdekében kiszolgáltatja az ellenségnek indián szövetségeseit…

gojko23.jpg

Tecumseh (1768–1813) a sauni törzsből származott, a történelem legismertebb indián vezetői közé tartozik, napjainkban népi hősként tisztelik az Egyesült Államokban és Kanadában. Egyesítette az indián törzseket, és vezetője volt a Tecumseh háborúja (1810–1813) néven ismert felkelésnek, amely árulás miatt az amerikaiak győzelmével ért véget. A gyerek- és ifjúsági filmjeiről ismert Hans Kratzert alkotása a DEFA indiánfilmes sorozatának legambíciózusabb darabja, legalábbis ami a politikai szándékot illeti. A forgatókönyvet a rendező és a Simon McKew-t alakító Rolf Römer közösen írta. Az indiánok egyértelműen a gyarmatosítás áldozataiként jelennek meg, ugyanakkor az alkotók arra törekedtek, hogy kerüljék a hamis romantikát és a túlzott pátoszt. A filmet a türingiai erdőben és Leutenbergben (NDK), a Krím-félszigeten (Szovjetunió), valamint a Kárpátokban (Románia) forgatták. Ábel Péter Új Filmlexikonja még a Tecumseh magyarországi bemutatója előtt megjelent, ám a címet leiterjakabosan így fordították le: A Tecum-tó (ez egyébként németül Tecumsee lenne, és nem Tecumseh, de a kiejtésük hasonló).

gojko24.jpg

* Apacsok (Apachen, NDK–román–szovjet, 1973)

R.: Gottfried Kolditz. Fsz.: Gojko Mitić (Ulzana), Milan Beli (Johnson), Colea Răutu (Nana), Leon Niemczyk (Ramon), Gerry Wolff (üzlettulajdonos), Elsa Grube-Deister (Theresa), Fred Ludwig (Miguel), Fred Delmare (Klein doktor), Rolf Hoppe (Burton kapitány), Dorel Iacobescu (Hackii), Hartmut Beer (Gleason). Magyarországi bemutató: 1974. április 25. 

Közel az amerikai határhoz, a mexikói Santa Rita közelében békésen élnek egymás mellett az apacsok és a mexikóiak. Utóbbiak rezet bányásznak az apacsok földjén, cserébe élelemmel látják el az indiánokat, és évente egyszer egy nagyszabású ünnepségen fogadják őket Santa Ritában. Amikor kiderül, hogy az apacsok bányái ezüstöt is rejtenek, Santa Ritában amerikai kalandorok jelennek meg, köztük jó néhány skalpvadász is. A soron következő ünnepen a fehérek lemészárolják és megskalpolják a gyanútlan indiánokat. Az öldöklésből kevesen tudnak megmenekülni. Egyikük a bátor harcos, Ulzana, aki bosszút esküszik apacs testvérei kegyetlen haláláért…

gojko25.jpg

A forgatókönyvet Gottfried Kolditz és Gojko Mitić közösen írta valós történelmi dokumentumok figyelembevételével. Bár a keletnémet indiánfilmek a legnagyobb történeti hűségre törekedtek, az Apacsok néhány ponton mégis eltér a tényektől. Így például a Santa Rita-i mészárlás valójában 1837-ben volt, és nem az 1840-es évek közepén, mint a filmben. Az apacs Ulzana (1821–1909) létező személy volt ugyan, de a Santa Rita-i eseményekhez semmi köze nem volt: a mexikói városban meggyilkolt törzsfőnök helyébe lépett apacs harcost Mangas Coloradasnak hívták.  Elképzelhető, hogy a keletnémet filmesek azért választották inkább az Ulzana nevet, mert 1972-ben mutatták be Nyugaton az Ulzana portyája című amerikai westernt, amely a címszereplőt erősen negatív megközelítésben jelenítette meg. Az Apacsokat Romániában (Konstanca közelében) és a Szovjetunióban (a jelenleg Üzbegisztánhoz tartozó Szamarkandban és Buharában) forgatták. Minden idők legsikeresebb DEFA-filmjeinek toplistáján a 35. helyet foglalja el, több mint 3 millió 700 ezer keletnémet nézője volt. A széria egyik legelismertebb darabjának számít, amely többek szerint állja az összehasonlítást a korabeli eurowesternekkel is.

gojko26.jpg

* Ulzana (Ulzana, NDK–román–szovjet, 1974)

R.: Gottfried Kolditz. Fsz.: Gojko Mitić (Ulzana), Renate Blume (Leona), Rolf Hoppe (Burton kapitány), Colea Răutu (Nana), Amza Pellea (Crook tábornok), Fred Delmare (Bob Tribolett), Alfred Struwe (Aldrigton, Tucson polgármestere), Dorel Iacobescu (Hackii). Magyarországi bemutató: 1974. december 5. 

Az apacsok egy öntözőberendezés segítségével gazdagon termővé tették a földjüket. A termés immár nemcsak önellátásra elegendő, hanem jut belőle eladásra is. Már nincs szükségük a kormány által biztosított segélyre, amelyből egyes fehér üzletemberek eddig hatalmas hasznot húztak. Ők természetesen egyáltalán nem nézik jó szemmel, hogy az apacsok ilyen jól elboldogulnak, ezért felrobbantják az öntözőberendezést. Az apacs törzsfőnök, a bátor Ulzana népe védelmére kel, és a fehérek elleni haragját csak fokozza, amikor feleségét, Leonát az elvetemült Burton kapitány túszul ejti…

gojko27.jpg

Az Ulzana az Apacsok folytatásaként készült, forgatókönyvét ezúttal is a rendező és a főszereplő írta. A forgatás az üzbegisztáni Szamarkandban és a romániai Barcaságban (Erdély délkeleti része), továbbá az ahhoz közeli Bucsecs-hegységben zajlott. Ez a széria egyetlen olyan filmje, amelyben meztelenség is előfordul: a film Ulzana és Leona ruhátlan fürdőzésével kezdődik, és Mitić néhány pillanatra csupaszon is látható. Ezeket a képkockákat kivágták a szovjet változatból. A magyar mozik vágatlanul mutatták be a filmet, a tévépremier alkalmával viszont eltávolították a meztelenséget mutató részeket. A Leonát alakító Renate Blume 1974 és 1976 között Gojko Mitić élettársa volt, 1981-ben Dean Reedhez ment feleségül. (Első férje Frank Beyer filmrendező volt.)

gojko28.jpg

* Vértestvérek (Blutsbrüder, NDK, 1975)

R.: Werner W. Wallroth. Fsz.: Dean Reed (Harmonika), Gojko Mitić (Kőszikla), Gisela Freudenberg (Őzgida), Jörg Panknin (Joe), Cornel Ispas (Kövér Fred), Toma Dimitru (Szürke Szarvas), Iurie Darie (Bill Simmons), Alexandru Manea (hadnagy). Magyarországi bemutató: 1976. október 28. 

1864-et írunk. Az amerikai hadsereg véres mészárlást rendez egy indián faluban, Sand Creekben. A galamblelkű katona, Harmonika elborzad társai kegyetlenségétől, és elkeseredésében eltöri az amerikai zászlót. Sikerül megmentenie egy sájen (cheyenne) indián lány, Őzgida életét. Kőszikla, a sájen törzsfőnök gyűlöli ugyan a sápadtarcúakat, mindazonáltal megérzi, hogy Harmonika más ember, szíve inkább hozzájuk húzza. Barátsága jeléül feleségül adja hozzá Őzgidát. Egy újabb támadásban a fehérek megölik a lányt, és foglyul ejtik Kősziklát. Harmonika kiszabadítja a barátját, és közösen indulnak bosszút állni.

gojko29.jpg

A Halálos tévedéshez hasonlóan a Vértestvérekben sem Gojko Mitićé az abszolút főszerep. Állítólag emiatt Gojko alá sem akarta írni a szerződést, ám ezt rossz néven vették volna tőle, ugyanis az előző évben már nemet mondott a szintén Dean Reeddel készült Kit & Co. – Lockruf des Goldes című filmre. (Abban a Gojkónak szánt szerepet Manfred Krug kapta.) Az amerikai Dean Reed (1938–1986) 1972-től élt Kelet-Németországban, és a kommunista vezetés alaposan ki is használta áttelepülésének propagandaértékét. A Vértestvérek volt a harmadik keletnémet filmje, de korábban játszott több olasz spagettiwesternben is. Filmbeli figurájának, Harmonikának nevét a Volt egyszer egy vadnyugat (1968) Charles Bronson által játszott szereplőjétől kölcsönözte. Az amerikai zászló összetörésének motívuma közvetve Reed saját életéből származik: igaz, ő nem összetörte, hanem kimosta az amerikai zászlót a washingtoni Fehér Ház előtt 1970-ben, hogy így tiltakozzon a vietnami háború ellen. A Vértestvéreket 1974-ben forgatták, javarészt Romániában: Sand Creek falut Brassótól körülbelül negyven kilométerre építették fel. Az egyik szász statiszta évekkel későbbi visszaemlékezései szerint Gojko arrogánsan viselkedett a kíváncsiskodó statisztákkal, Reed és a női főszereplő, Gisela Freudenberg viszont barátságosak voltak, és hosszabb beszélgetésekre is vállalkoztak. Dean kaszkadőr nélkül forgatott, akárcsak Mitić. Az egyik jelenet felvétele közben olyan szerencsétlenül esett le a lóról, hogy eltörte a bal kezét. A forgatás nem állt le, és a következő jelenetben Reed már csak jobb kézzel fogta a kantárt, bal kezét úgy tartotta, hogy a kötést ne lehessen látni rajta. Mitić évekkel később elmesélte, hogy közte és Reed között nem volt semmilyen rivalizálás, mindazonáltal igazi barátság sem, már csak azért sem, mert Dean aktívan politizált, míg Gojko távol akarta tartani magát a politikától. A Vértestvérek néhány jelenete (a vérszerződés, Harmonika és Őzgida esküvője, illetve a lány halála) a nyugatnémetek által forgatott Karl May-mozifilm, a Winnetou első részének (1963) képi megoldásait idézi.  

gojko30.jpg

* Severino (Severino, NDK–román, 1978)

R.: Claus Dobberke. Fsz.: Gojko Mitić (Severino), Violeta Andrei (Maruja), Constantin Fugasin (Blas), Leon Niemczyk (őrmester), Mircea Anghelescu (Nicolas), Emanoil Petrut (Domingo), Helmut Schreiber (Juan Cortinez), Iurie Darie (igazgató). Magyarországi bemutató: 1979. november 8. 

Severino a fehérek városaiban kemény munkával töltött tíz év után hazatér az argentin Andokban élő törzséhez, a manzanerókhoz. Apját már nem találja élve: szarvasmarha-tolvajok végeztek vele. Rövidesen kiderül, hogy a gyilkosság hátterében egy birkatenyésztéssel foglalkozó vállalat áll, amely viszályt akar szítani a békésen egymás mellett élő indiánok és a fehérek között, hogy elüldözze őket a földjükről. Severino eredetileg magával akarta vinni a fivérét a városba, de úgy dönt, inkább szülőföldjén marad, és megpróbálja megakadályozni, hogy kitörjön a háború a fehérek és az indiánok között.

gojko31.jpg

A Severino alapjául Eduard Klein 1972-ben publikált regénye, a Severino von den Inseln szolgált. Tíz évvel a Vadölő után először fordult elő, hogy a DEFA hivatalosan is egy regényből készítette soros indiánfilmjét. A rendezői székben a cég akkori igazgatója, Claus Dobberke ült. A Mitić-féle indiánfilmek közül a Severino az egyetlen, amely nem észak-amerikai, hanem dél-amerikai indiánokról szól. A forgatás Romániában zajlott. A női főszerepet játszó Violeta Andrei a hatvanas-hetvenes évek román filmgyártásának egyik legdekoratívabb színésznője volt. 1961-ben ment feleségül Stefan Andrei kommunista politikushoz, akit 1978-ban Nicolae Ceaușescu külügyminiszterré nevezett ki. Ezt a posztot 1985-ig töltötte be. A diktátorné, az elegánsan öltözködő, de reménytelenül csúnya Elena Ceaușescu féltékeny volt a szépséges Violetára, akit a titkosszolgálattal is megfigyeltetett. A román forradalom után a színésznő azt nyilatkozta a médiának, hogy soha egyetlen szót sem váltott Elena Ceaușescuval, ezért nem érti, miért gyűlölte őt oly engesztelhetetlenül. A diktátorné ott tett keresztbe a színésznőnek, ahol csak tudott, és állítólag ő az oka annak, hogy Violetát a színészileg legjobb éveiben alig foglalkoztatták. (Bennfentesek szerint Ceaușescu asszony a házaspár szétválasztásán mesterkedett, hogy Stefan Andrei az ő lányát vegye feleségül, de eredménytelenül ármánykodott. Egyesek úgy tudják, emiatt fúrta ki a férfit a külügyminiszteri székből is, hogy személyes kegyeltjét, Ilie Văduvát ültesse oda.) A 89-es forradalom után Stefan Andreit letartóztatták, két év és tíz hónap börtönbüntetésre ítélték. Felesége – akiről évekig azt a pletykát terjesztették, hogy folyamatosan csalja magas beosztású urát – mindvégig kitartott mellette. Stefan Andrei 2014-ben elhunyt, Violeta pedig befejezte színészi karrierjét.  

gojko32.jpg

* Fehér Toll (Der Scout, NDK–mongol, 1983)

R.: Dzamajágín Buntar és Konrad Petzold. Fsz.: Gojko Mitić (Fehér Toll), Nacagdordzsín Baceceg (a kajüz lány), Klaus Manchen (Anderson őrmester), Milan Beli (Brannigan őrnagy), Giso Weißbach (Brooks hadnagy), Jürgen Heinrich (Hicks közlegény), Uwe Jellinek (Hunter közlegény), Hartmut Beer (Randall közlegény). Magyarországi bemutató: 1985. augusztus 8. 

A XIX. század második felében járunk. Az amerikai hadsereg egyik ezrede a Sziklás-hegységen át mélyen behatol a vadnyugatra. A katonák rezervátumba kényszerítik a néperszé törzset, és elhajtják megélhetésük forrását, a ménest is, hogy megakadályozzák az indiánok menekülését és ellenállását. Fehér Toll, a törzsfőnök vissza akarja szerezni a lovakat, és az ezred után lopózik. A katonák rajtaütnek a férfiak nélkül maradt kajüzök táborán is: egy kajüz lány életét Fehér Toll menti meg. A törzsfőnök cselből elfogatja magát a katonákkal, akiknek a számukra ismeretlen terepen szükségük van egy helyismerettel rendelkező vezetőre. A ménest kell elhajtani az erődig, mindössze hét katonai kísérővel. A lány is velük megy. Az egyik katona, egy őrmester útközben rájön arra, hogy Fehér Toll nem más, mint a néperszé törzsfőnök. Nem leplezi le, mert tudja, hogy nélküle nem jutnának el az erődig. Elhatározza, hogy a megérkezést követően fog végezni vele…

gojko33.jpg

A forgatókönyvet Gottfried Kolditz írta, és ő is akarta rendezni a filmet, az előkészületek közben azonban elhunyt. A forgatás Mongóliában zajlott. A film egyik jelenetében 1200 ló látható egyszerre, és a történet szerint Fehér Toll képes irányítani őket. A valóságban ez nem így volt, mert amikor Gojko Mitić közéjük ment, a bizalmatlan állatok elhúzódtak tőle. Amikor nagy zajjal elkezdődött a felvétel, a lovak megijedtek, közelítettek egymáshoz, és a színész csapdába került. Megkapaszkodott az egyik állat sörényébe, de nem tudott felszállni rá, annyira közel volt a többi ló. Kis híján eltaposták, miközben magukkal sodorták. Szerencsére valamelyest távolabb sikerült kiugrania egy sziklára. Konrad Petzold úgy akarta befejezni a filmet, hogy a Fehér Tollt célba vevő sebesült katona véletlenül a hősnőt lövi le. Mitić megpróbálta rábeszélni a rendezőt egy optimista befejezésre: azzal érvelt, hogy a filmben amúgy is túl sok a halott, egy nyitott befejezés viszont nem zárna ki annak lehetőségét, hogy később valamiféle szorosabb érzelmi kötődés jön létre a főhős és a lány között. Petzold nem volt hajlandó meggondolni magát, ezért Gojko arra kérte az operatőrt, hogy mivel ez a jelenet csupán két beállítás, vegye fel az ő elképzelése szerint is, természetesen vállalja érte a felelősséget. A végső változathoz végül a Mitić-féle befejezést használták fel.

gojko34.jpg

* Prérivadászok Mexikóban I–II. (Präriejäger in Mexiko, NDK, 1988)

R.: Hans Knötzsch. Fsz.: Kolio Doncsev (Fekete Gérard), Gojko Mitić (Bivalyszem), Andreas Schmidt-Schaller (Kis André), Dzsoko Roszics (Karvalycsőr), Leon Niemczyk (Pablo Cortejo), Anamaria Chiuseleva (Josefa Cortejo), Joachim Siebenschuh (Porter). Magyarországi bemutató: 1991. január 30–31. (Magyar Televízió)

1865, Mexikó. Az emberek megelégelik a franciabarát császár, I. Miksa uralmát, és megdöntik a hatalmát. Mexikó elnöke a nép akaratából Benito Juárez lesz, de mondani se kéne, hogy vannak, akik inkább mást szeretnének látni az ország élén, mint például az elvetemült Pablo Cortejo és bandája. Kemény küzdelem kezdődik a hatalomért, és egyáltalán nem biztos, hogy a jóké lesz a győzelem…

gojko35.jpg

A DEFA indiánfilmes sorozata egy irodalmi adaptációval indult a hatvanas évek közepén, és bő húsz évvel később egy másikkal ért véget, amelyet már nem mozi-, hanem tévéfilmnek forgattak. A kétrészes Prérivadászok Mexikóban alapjául két Karl May-regény szolgált, a Benito Juárez és a Karvalycsőr. Ez azért érdekes, mert a Gojko Mitić-féle sorozat eredetileg az NDK válasza volt a nyugatnémet Karl May-filmekre. Akár remake-ről is beszélhetünk, ugyanis a cselekmény jelentős átfedést mutat az 1965-ös nyugatnémet Karl May-filmmel, A Napisten piramisával. A keletnémet tévéfilmet Türkmenisztánban, az Amu-darja mellett, továbbá Bulgáriában és a DEFA babelsbergi stúdióiban forgatták. A történetben szereplő I. Miksa (1832–1867) nem más, mint Ferenc József osztrák császár és magyar király öccse. Karvalycsőrt Dzsoko Roszics bolgár színművész alakította, aki számos magyar filmben játszott, így például Szomjas György „eastern”-jeiben (Talpuk alatt fütyül a szél, 1976; Rosszemberek, 1979) is. A DEFA állítólag a kedvezőtlen fogadtatás miatt mondott le arról, hogy további Karl May-filmekkel álljon elő, jómagam azonban valószínűbbnek tartom, hogy a német egyesítésnek köszönhetően maradtak el a további adaptációk.   

UFF, ÉN BESZÉLTEM!

gojko36.jpg

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Heinrich George: A kommunista náci

Karin Petersen: A meggyalázott szépség

Danielle Perez és Guilherme de Pádua: Csókoltat a halál

Zoja Fjodorova: Tilos a szerelem

Faye Dunaway: A munkamániás világsztár

Pia Zadora: A többszörös Arany Málna-díjas popsztár

Ena Begović: A halál négy keréken érkezik

Silvana Mangano: A neorealizmustól a dekadens drámákig

Tordai Teri nyugati (erotikus) filmkarrierje

Luc Merenda: A modellből lett akciósztár

Marc Porel: Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon!

Barbara Brylska: A lengyel Brigitte Bardot

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Oldfan 2017.10.23. 10:02:47

Hú, az egykori NDK-s filmek... Kamaszkoromban bizony várósak voltak. Leginkább az amerikai westernek hiánya miatt, amik csak gyéren csordogáltak be hozzánk.
A Nagy Medve fiai nálunk szintén közkedvelt volt, de arról sokáig lemaradtam. A könyvet viszont olvastam. Miután mégis csak sikerült az akkor már csupán ritkán, vasárnapi matiné előadásokra kiszorult filmet megnézni, csalódást éreztem. A könyv valóban sokkal jobb, megértem Liselotte kisasszonyt. Pedig szép a mozi kiállítása. A németeknél igazi indián kultusz volt egy időben. Rengeted autentikus holmijuk volt a múzeumokban, de még magángyűjtőknél is. Gojko Mitic többször beszélt arról az interjúiban, hogy a kezdeti filmekben valódi indián jelmezekben játszott.
Szerintem egyértelműen "A Sólyom nyomában" a csúcsfilm. Jó forgatókönyv, mozgalmas jelenetek sora és remek színészi játék jellemzi. A valóságon alapszik. Az indiánok szent területének arany miatti elözönlése robbantotta ki az utolsó nagy háborút a préri indiánok között, melynek legközismertebb eseménye a Little Big Hornnál vívott csata. A legnagyobb indián győzelem, közvetlenül a végső ellenállások felszámolása előtt. A folytatása, a Fehér farkasok szintén kiváló kalandfilm, de már pusztán fikció.
Az Apacsok és az Ulzana teljesen korrekt B-westernek. Szintén van valós történelmi hátterük. Az Apacsokban látott híres tömegmészárlás megtörtént, a mexikóiak így akarták "rendezni" az indián kérdést. Valószínűleg "eltanulták" az északi szomszédtól. Cochise, Geronimo, Ulzana az apacs ellenállás nagy alakjai. Ulzana korántsem volt olyan nemes lélek, mint az NDK filmekben, sokkal inkább a magányos farmok réme a Texas-Mexikó-i határvidéken. Igaz, a népe ellen vívott irtó háború miatt bőven volt oka a haragra. "Természetesen" azokon mutatta ki, akik az egészről mit sem tehettek. Az öncélú, igaztalan erőszak sajnos az apacsok küzdelmét mindvégig áthatotta, - mindkét oldalról. Az apacs háborúk pokolian sokba kerültek a kormánynak a hatalmas területek biztosítása és az indiánok gerilla hadviselése miatt. Nem is voltak nagylelkűek az elfogott törzsfőnökökkel.
A nez perce indiánokról szóló Fehér Toll bőven lehetett volna érdekesebb mozi. Joseph főnök hónapokon át "fogócskázott" az amerikai hadsereggel, a kb. 700 embert vezetve! 1900 km-t szenvedtek végig és mintegy 40 mérfölddel a kanadai határ előtt vették körbe őket. Elképesztő, hogy Joseph szinte a legvégéig elkerülte a vérontást a 3 havi vándorlás alatt, a kezükre jutott fehér foglyoknak semmi bántódásuk nem esett. Csak a lovasság közvetlen tüzeltek, szétlőve az elbizakodott támadókat. (34 kék kabátos halott, 3 indián sebesült.) A főnök legendává lett, még a fehérek is tisztelték az elvei és a békés viselkedésének köszönhetően. Bár a film mindezt igazából nem volt képes visszaadni, de összességében tisztes mozi lett.
Tecumseh, a sóni főnök, volt az egyetlen indián vezető, akit valóban államférfiként jellemezhetünk. Egyedül ő ismerte fel, hogy csak egy indián állam biztosíthatja a rézbőrűek hosszútávú függetlenségét. A maga korában az Egyesült Államok hadseregével egyenértékű és létszámú sereget tudott kiállítani. ( Amit a félnótás testvére katasztrófába vitt a távollétében.) Sajnos, a róla készült keletnémet film igen gyenge. Közönséges személyi rivalizálássá süllyesztették a később elnökké lett Harrison ellen vívott harcát, tehetségének bemutatása helyett a szerelmi szálra koncentráltak. A halála bemutatása teljes tévedés. A döntő csata helyett egy igazából lényegtelen csetepatéban érte a halálos lövés. Az viszont tény, hogy a britek cserbenhagyták a közös sikereik ellenére. A fő baj a rendezés kudarca. Kratzert kevés tapasztalattal rendelkezett, és többnyire szolid családi mozik terén tevékenykedett. Erre megkapta a legnagyobb statisztériájú keleti indián mozit. Ordít a képekből, hogy nem értett a kosztümös mozik levezényléséhez. Személyes élményként írom, hogy a végső nagy harcot a közönség végig nevette a moziban, olyan naiv. Viszont a pauni indiánok akkor először tűntek fel nálunk a filmvásznon a borotvált és vörös tarajos fejükkel. Mindez a nyugati punk hullám feltűnése idején, melynek képei eljutottak hozzánk, így pár év múlva vetítéseknél spontán "stand-up"-ok alakultak ki, holott a műfaj még ki sem volt találva.
Számomra az NDK-s indián filmek mélypontja a "Halálos tévedés," ami egy "unalom orgia." A Vértestvérek sem sokkal marad el tőle, Dean Read ide vagy oda. Valami borzasztóan sematikus és didaktikus film az is. Ha Robert Arthur Penn Kis Nagy Emberének rövid részletét összevetjük a Sand Creek-i mészárlásról, rögvest nyilvánvalóvá lesz, mekkora az igényes alkotói kéz és a nyögvenyelős propaganda közti különbség.
A Prérivadászok Mexikóban az egyetlen, amit nem láttam. A leírtak ugyan nem sok kedvek csináltak hozzá, de csak meg kéne nézni valamikor.
Ezek a keletnémet mozik mostanra már kimentek a forgalomból. leginkább a nosztalgiára vágyó idősebbek fogyasztják őket. Kár, az erkölcsi tartalom miatt, ami fontos, ám visszaszorulóban van.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.10.23. 10:21:52

@Oldfan:

Uff, Törzsfőnök! :)

Nagyon köszönöm az érdekes és értékes kiegészítéseket. Hát igen, mi is megöregedtünk, ezek a filmek is, de néha nem bánnám, ha csak ennyire rossz filmeket látnék, amikor az újabb filmtermésből mazsolázgatok. :)

A Kis nagy ember is szerepel terveim között, hiszen Miss Faye életművét szeretném kimerítően feltérképezni iránta való régi szerelmem okán, és majd Arthur Penn is téma lesz rendezői sorozatomban.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.10.23. 10:27:39

@Oldfan:

Ja, és egy apróság A Nagy Medve fiairól: Frau Welskopf-Henrich azért volt nagyon kiakadva, mert ő valóban sokáig tanulmányozta az indiánok kultúráját, különösen a dakotákét, és a részletekre ügyelve írta a könyveit, a filmesek viszont – bár nagyon hirdették a precizitásukat –, mégis nagyvonalúbbak voltak a részleteket illetően.

Nem emlékszem pontosan, hogy a szerző miket kifogásolt, de azt hiszem, azt is, hogy a dakoták nyereg nélkül ülték meg a lovat, a filmben viszont nyereg van alattuk, és hasonló részletek, amelyek apróságoknak tűnhetnek, de egy szakértőt nyilván zavarnak.

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2017.10.23. 11:29:32

@Field64: egy darab filmet se láttam ezek közül (néhány Winnetou becsúszott még 10 éves korom előtt, azokat akkor szerettem, az Ezüst tó kincséből meg a Winnetou 1-ből pár jelenet eléggé élénken megmaradt, pl maga a címszereplő tó, vagy amikor a barlangban bujkálnak, és egy kisgyerek elsírja magát... ja, meg a zenéjük is elég jó), mégis kifejezetten érdekes volt nekem ez a cikk, elsősorban azért mert rendkívül sokat mond el arról a korról, hogyan is mentek a dolgok.

Már az én korosztályomban sem volt népszerű egyáltalán az indiános téma, jómagam is csak azért érdeklődtem gyerekként, mert milliószor megnéztem a Michael Mann-Daniel Day Lewis nevével fémjelzett Az utolsó mohikánt, ami a mai napig Top 10-es film nálam, és nem csak a nosztalgia miatt. Kicsit úgy jártam ezzel a filmmel, mint A jó, a rossz és a csúffal. Elsőnek láttam a műfaj legjobbját, aztán éveken át kutattam a filmeket, és reméltem hogy megtörténik a csoda, és találok ezeknél jobbat, de sosem történt :) Sőt, Az utolsó mohikánból még a regény is csalódást jelentett a film után. Nem tudom, mennyire érdekes véletlen, de tegnap pont Az utolsó mohikánból néztem jeleneteket, meg bömböltettem a zenéjét itthon, úgyhogy lehet valami "indiános" a levegőben így október 23-án, hogy mindketten elővettük a témát :D

Ahogy elnézem a tartalomismertetőket, mindegyik film ugyanarról szól, csak mintha idővel kegyetlenebbek lettek volna a megtorlandó sérelmek. Nem ígérem meg, hogy a közeljövőben megnézem, de ha csak egy filmet ajánlhatnál ezek közül, melyik lenne az?

Oldfan 2017.10.23. 11:51:49

@Santino89: Ugyan én nem Field kolléga vagyok, de azért ajánlok. :)
A Sólyom nyomában, Fehér farkasok, Apacsok hármas valószínűleg olyan mozik, amiket el bírnál viselni még a "rajongói faktor" nélkül is.

Oldfan 2017.10.23. 12:11:06

@Field64: A közhasználatú "dakota" elnevezés téves, ők valójában "lakoták."
Való igaz, az indiánok nem használtak nyerget. Nekünk nagyon furcsa, de a fehérektől eltérően bal láb lendítéssel pattantak a hátasaikra. A filmben szereplő csodás fejéket sem használták akármikor, pl. háborúba nem lovagoltak vele, a közönséges törzsi megbeszélésekkor sem viselték, hanem csak a szent szertartásoknál került elő. Az ilyesmik egy szakértőt zavarhattak, de mi tagadás, egy filmeben nem létkérdés ekkora pontosság.
@Santino: Fenimore Cooper regényei a megszépített indián-telepes világot mutatják, idealista felhangokkal és más írói fogásokkal, a fehérekre is vonatkozóan, persze. A társadalmi megbékélést szolgálták, a zavaróan durva valóságot, a nemzedékek életét megmérgező eseményeket és konfliktusokat nem óhajtotta bemutatni az amúgy jó tollú szerző. Ezzel szemben az említett film bizony keményen reális dolgokat mutatott a háttérbe ágyazva, - pl.a fogolyszerzés, lesvetések és vérbosszú világából, - miközben megőrizte a regény számos eredeti fordulatát. Az erődháborúk korszaka minden volt, csak nem romantikus. A mozin a bemutatáskor fanyalogtak az eredeti mű hangulatát várók, de mára felismerték az értékeit - a helyenkénti rámenősségét szintén jobban elfogadják - és kisebb kultusza is van az indiánokról szóló témákat kedvelők körében.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.10.23. 13:28:00

@Santino89:

Szia koma!

Én az Apacsokkal és az Ulzanával kezdtem, szóval jókor kapcsolódtam be a szériába. Ezek most sem okoztak csalódást. Nagyjából azokat ajánlanám, amiket Oldfan barátunk is emlíat, de valami kuriózumértéke mindegyik filmnek van. A Vértestvérek anno kultfilm volt, akkoriban Dean Reed Magyarországon is sztár volt, és két közönségkedvenc egy filmben nagy vonzerő volt. (Tervezgetem, hogy megírom Redd életrajzát is a színészsorozatom számára.)

Igen, a véletlen hozta így, hogy október 23-ra került ez a cikk, de hát valahol van is valamiféle összefüggés is, hiszen a nemzeti ünnepünk is, meg ezek a filmek is a függetlenség és szabadság iránti vágyról szólnak paradox módon egy olyan ország prezentálásában, amely se szabad, se független nem volt. :)

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.10.23. 13:29:52

@Oldfan:

Én úgy tudom, lakota és dakota két külön téma: a sziú nyelvcsaládhoz tartoznak, de különböző dialektusokat beszélnek. De nem vagyok nagy szakértő, szóval lúgot azért nem innék erre. :)

Oldfan 2017.10.23. 15:43:49

@Field64: Majdnem. A sziúk 3 nagy népágra oszlottak, a beszélt nyelv szerint: lakota, szanti, janktonáj. (Mellesleg, a sziú sem "igazi név," mert az egy francia rövidítésből származik. A velük ellenségeskedő odzsibua törzs nyelvén azt jelent, hogy "ellenség." A francia kereskedők a keletebbre lakó indiánokról faggatták az odzsibuákat, akik nem beszélték az ottaniak nyelvét és így a saját elnevezésüket sem tudták. Azt a szót tanították meg a franciáknak, amit ők használtak rájuk. "Nadoweisiw-eg" - vagyis "Kis kígyók." Ebből lett franciásítva az utolsó szótag - Sioux -sziú) )
A "lakota" egy 7 népcsoportot összefogó törzsszövetség. (oglala, hunkpapa, szihászapa, minikondzsu, brulé, szanzark, oóhunepa) Az első kettő lett közismert, mint a két legszilajabb lovas nép, bár a brulék sem mentek a szomszédba egy kis keménységért, meg a többiek sem. Pedig eredetileg a Mississipitől szorította ki őket a többi törzs a nagy nyugati síkságokra, ahol átálltak a lovas vadász életmódra és ugyancsak tüzes népség lett belőlük.
Négy törzs, az összefoglaló néven szantiként ismert préri indiánok beszélik a dakota nyelvjárást. (mdevakanton, vahpekuté, vahpeton és szisziton) Elsősorban a mai Észak- Iowában és Kelet- Dakotában éltek.
A Sólyom nyomában szereplő indiánok hunkpapák, akik a Black Hills közelében laktak, tehát a lakotákhoz tartoztak. Leghíresebb törzsfőnökük a Little Big Hornnál a szellemi vezető szerepét betöltő Ülő Bika volt.
Milyen dolgok jönnek elő egy film kapcsán....

Jerico 2017.10.23. 21:18:09

Volt spagetti western és volt jugó western! Mindkettő tetszett mindig is. Ja, és jó a poszt! Köszi!

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.10.24. 08:02:44

@Jerico:

Szia! Kösz az elismerést!
Eredetileg csak egy-két filmről terveztem külön cikket, de túl kevés anyagom volt, és mivel úgyis elkerülhetetlen lett volna egy kitekintés a teljes sorozatra, inkább magát a szériát választottam témának.

gigabursch 2017.10.24. 09:58:22

Köszönöm az írást,köszönöm a kommenteket.

Ha valaki tud egy linket a Vadölőre, azt szívesen venném.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.10.24. 10:23:24

@gigabursch:

Köszönöm az érdeklődést.

A Vadölő-linknek én is örülnék, mert sajnos magyarul nem tudtam újranézni, külföldi oldalakon viszont megtalálható.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.10.24. 12:05:38

@gigabursch:

Oké, akkor munka után írok neked privátban, hogy megbeszéljük a részleteket.

gigabursch 2017.10.24. 12:31:58

@Field64:

"nickem" @ gémél...

Előre is köszi

Terézágyú 2017.10.24. 13:44:29

Dean Reed egyébként jó kis énekes, nekem megvolt (kazettára másolva) két nagylemeze is :)
Emlékeim szerint az egyik dalban Kovács Katival énekel duettet.

hullajelölt88 2017.10.24. 17:23:34

Elkezdtem olvasni a posztot, mert a témát érdekesnek találom. Sajnos az ostoba, gúnyolódó hangvétele villámgyorsan elvette a kedvem az olvasástól. Kösz...

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.10.24. 17:41:29

@hullajelölt88:

Jól tetted, hogy nem olvastad végig, hiszen kommented alapján olyasmit látsz bele ebbe a szövegbe, ami nincs benne. Így valóban nem érdemes az időt pazarolni. Szerző és olvasó nem mindig talál egymásra. Ilyesmi is előfordul, és valószínűleg mindketten különösebb traumák nélkül fogjuk feldolgozni ezt a tényt.

A világháló elég nagy, bizonyára megtalálod a megfelelő helyet, ahol az igényeidnek megfelelően foglalkoznak ezzel a témával. További szép napot!

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.10.24. 19:00:06

@gigabursch:

Ment a mél, és így vettem észre, hogy mi már korábban leveleztünk valamilyen ügyben.
Ha nem sikerül az, amit írtam, írj bátran, van alternatív megoldás is. Minden lelkes filmbarátot támogatok, ha tudok, szóval egyszer csak eljutunk a megnyugtató megoldásig, ha elsőre nem jönne össze.

Terézágyú 2017.10.26. 08:59:37

Egyébként a románok is csináltak pár "western"-filmet, az egyiket be is mutatta a magyar tévé. Amerikába szakadt román parasztok voltak benne a főhősök, és asszem Bács Ferenc is játszott benne, mint romániai színész...

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.10.26. 10:51:48

@Terézágyú:

A Bács Ferenc-es filmet azt hiszem, nem láttam, de volt valami olyan, hogy Indiánkaland Ontarióban, és azt tudom, hogy láttam. Sergiu Nicolaescu nagyon nyomta a kommersz román filmeket nyugati koprodukcióban (egy részük a Román Kommunista Párt nacionalista elméleteit volt hivatva erősíteni), és a románok a Bőrharisnya-sorozatukban szintén megcsinálták a Vadölőt két évvel az NDK-film után.

Gery87 2017.10.26. 21:53:15

"azt már nem kifogásolták, ha ezek a „keletnémet indiánok” – vagy éppen a nyugati westernek echte rézbőrű harcosai – magyarul szólaltak meg, mert a hitelességre oly kényes „szakértő” honfitársaim feliratos filmeket általában nem hajlandók nézni, csak szinkronizáltakat. "

Talán mert nem tudnak idegen nyelven, és talán mert semmi fura nincs abban ha az ember az anyanyelvén akar filmet nézni:)
Szóval csak ne nyelvnáciskodjunk kérem:D

Amúgy is: tényleg fura hogyha egy indián németül beszél, mert a western nyelve ugye az angol.....a kelet-német a másolat, és nem fordítva...
na meg ha a való életben egy indián megtanult idegen nyelven akkor az az angol volt vagy a spanyol, esetleg a francia de nem igazán a német:)

Gery87 2017.10.26. 21:54:26

+ nem sokan szeretnek az olvasással bíbelődni filmnézés közben, köztük én sem...

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.10.26. 22:50:06

@Gery87:

„talán mert semmi fura nincs abban ha az ember az anyanyelvén akar filmet nézni”

És akkor az miért furcsa, hogy a keletnémet néző is az anyanyelvén akart filmet nézni? :)

Az indiánok pedig akár németül is tanulhattak volna, hiszen a vadnyugaton elég sok német bevándorló élt. Az Ezüst-tó kincse elején meggyilkolt férfi a postakocsiban is német volt (Engelnek hívták), a regény szerint is.

adatujsagiras.atlatszo.hu/2015/12/06/tudod-e-hogy-a-mexikoiak-elott-honnan-erkezett-a-legtobb-bevandorlo-az-usa-ba/

Gery87 2017.10.26. 23:22:52

@Field64:

"És akkor az miért furcsa, hogy a keletnémet néző is az anyanyelvén akart filmet nézni? :)"

Nem furcsa, nekem nem, csak értem hogy mások miért nem akartak feliratos filmet nézni...jogos igény.

Amerika fehér lakosságának jelentős része valóban német bevándorló volt, a többi meg főleg ír és angol....

De szerintem mivel az államnyelv a diplomácia nyelve az angol volt, ezért a kapcsolattartás az amcsi állammal, a sereggel angolul folyhatott:)

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.10.26. 23:46:44

@Gery87:

Oké, el tudom fogadni a szinkron melletti érveket is, és nem akarom adni a sznobot, hogy én sose nézek szinkronos filmet.

De hát épp ezért nem igazságos kiröhögni a németül beszélő indiánokat, elvégre ezek a filmek elsősorban helyi igényeket akartak kielégíteni, és nyilván a keletnémet nézőknek németül beszélő filmet forgattak.

Én ezt úgy képzelem, hogy azok az indiánok, akik sűrűbben érintkeztek a fehérekkel, valamelyest megtanultak angolul, de nem hiszem, hogy azokban az időkben, amikor ezek a filmek játszódnak, egész törzsek beszélték volna akcentus nélkül az angolt. :)

Terézágyú 2017.10.27. 09:08:06

Na jó, hát mit csodálkozunk, 30 évet kellett várni arra, hogy egy indijánosfilmben az indiánok folyamatosan indiánul beszéljenek...
Vagy éppen arra, hogy egy passiófilmben a zsidók arámiul, a rómaiak meg latinul/görögül...

moodPedro · http://ezer1film.blog.hu/ 2017.10.27. 15:46:21

Köszi a cikket. Kicsit visszahoztad vele a gyerekkoromat, amikor Siófoki nyaralásaink során a szüleim minden indián-filmre elvittek a kertmoziba (vagy a terem-moziba).

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.10.27. 15:57:03

@moodPedro:

Hali! Örömmel olvasom, hogy hasonló gyerekkorunk volt. )
Igen, ez is volt a cél, hogy egy kicsit felidézzem a boldog gyerekkort magamban is, másokban is. :)

Bogoj · http://bogoj.blog.hu/ 2017.10.30. 12:04:01

Gyerekként imádtam Gojko Mitic filmjeit, amikor jó pár éve kiadtak tőle DVD-n egy indiános sorozatot, természetes volt, hogy megvettem, és most látom csak, hogy az messze nem teljes sorozat volt. Minden esetre most a cikk hatására újra fogom nézni őket, kicsit felelevenítem ifjúságomat :-)
Köszi szépen, tetszett a cikk.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.10.30. 12:49:27

@Bogoj:

Igen, nálunk sajnos nem a teljes sorozat jelent meg. Jómagam a Vadölőt különösen hiányoltam. Mindazonáltal a sorozat filmjei innen-onnan a netről felcsipegethetők.

Köszönöm az elismerést, remélem, máskor is benézel ide!

Darkcomet 2017.11.01. 00:34:04

Hű, ez remek írás volt! El is mentem ezt is, mert az ördög nem szundikál, aztán mi lesz, ha nem lesz. Jártam már így, azóta minden okosságot mentek, hogy megmaradjon offline is.

Na de, hogy a témához is szóljak valamicskét. Ötven körüli vagyok, de isten igazából sosem tudtak megfogni az NDK-s westernek, indián filmek gyerek és kamaszkoromban. Eleinte persze megvolt a varázsa, de mivel a nyugati határon éltem akkoriban, tudtuk fogni az osztrák adókat, és amikor megnéztem az első italo westerneket én speciel teljesen kiábrándultam belőlük. Biztosan bennem volt már akkoriban is a hiba, de a marcona, borostás, kalapos, a jófiú és rossz fiú határán egyensúlyozó figurák egyből levettek a lábamról. Tudom, nem szabad összehasonlítani a körtét az almával (vagy mégis?), de az olasz westernek a mai napig a kedvenceim, viszont egy NDK-s szösszenetet sem tudok végignézni komolyabb fészkelődés nélkül.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.11.01. 09:35:24

@Darkcomet:

Köszi az elismerést. Hát igen, volt olyan, hogy vagy az írás tűnt el, vagy a szerző, vagy mind a kettő. :) A sors útjai kifürkészhetetlenek, ez a jövőben is megtörténhet. A nevem mellett olvasható webcímen ezért egy archívumot is üzemeltetek, ahová pár hetes csúszással átteszem a Filmbookos szövegeimet. Nem teljesen tükörként működik az oldal, mert néhány írás esetében mások az illusztrációk, vagy hosszabb a szöveg, mert ami itt nem fért ki a karakterlimit miatt, ott simán átment a szűrőn. Sőt a Terminátorról vagy az Aliensről szóló írásaim kétrészes változata már csak ott érhető el, a Filmbookra csak a rövidebb verziókat töltöttem vissza.

Igen, teljesen igazad van abban, amit az NDK westernekről írsz, magam csak azért nem éreztem valószínűleg a különbségeket, mert sose kedveltem igazán a westerneket. Emlékszem, a Volt egyszer egy vadnyugatot kifejezetten utáltam, mert gyerekfejjel az elsőként látott Mackenna aranya alapján lőttem be, hogy milyen lehet egy western, és ahhoz képest a Leone-filmet hosszúnak és unalmasnak találtam. A sors iróniája, hogy a közeljövőben mindkét filmről részletesen és elismerően megemlékezem majd a Filmbookon.

P. S.: Én jövőre leszek 54, és ezt valószínűleg stílszerűen az 54 című filmről szóló írással fogom ünnepelni. Na, nem mintha olyan nagy kedvencem lenne a film, bár a soundtrackje nagyon jó. Szerintem. :)

Darkcomet 2017.11.01. 13:48:09

@Field64:

"Hát igen, volt olyan, hogy vagy az írás tűnt el, vagy a szerző, vagy mind a kettő. :)"

Vagy mondjuk beadja a kulcsot egy blogszolgáltató. Amikor a freeblog megszűnt, és olyan hosszú évek munkája vált az enyészetté, mint mondjuk a darksidesmovie, konkrétan majdnem magamhoz nyúltam. Ugyancsak a freeblogon volt egy oldal, ami a Japán exploitation (pinky violence, jakúza és zsarufilmek) filmekkel foglalkozott.

De hogy a témánál maradjak.

A Mackenna aranyáról elismerően írni? Elnézést kérek, de ritka szar western. Maga Gregory Peck is megbánta, hogy elvállalta a főszerepet, nagyon rossz westernek tartotta. Mentségére azt hozta fel, hogy a regény, amiből a film készült remek volt, és az a forgatókönyv, amit megkapott, zseniális. Aztán valahogy a forgatás alatt elcsesződött minden. Viszont kötötte a szerződése.

A Volt egyszer egy vadnyugatról elöljáróban csak annyit írnék, én speciel egy túlnyújtott "ostobaságnak" tartom. Az álláspontomat majd kifejtem a jövőben megjelenő posztod alatt. Elég annyi most, hogy a legjobb westernje Leonénak A jó, a rossz és a csúf.

Amúgy én nem voltam Leone és azok követőinek a megszállottja. Sergio Corbucci westernjeit sokkal nagyobbra értékelem az igazi lepusztultság és brutalitás miatt. A halál csöndje nálam abszolút etalon. Vagy pl. Sergio Sollima, aki ugyan a Sandokan miatt lett híres, de lerakott három olyan cuccot az asztalra, ami a mai napig klasszis.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.11.01. 18:06:41

@Darkcomet:

Igen, ez nagy szívás, ha egy teljes blog eltűnik. Pár éve nekem a blogspotról tűnt el a teljes popzenei blogom, és iszonyú szopás volt visszapakolni az összes szöveget. Volt, ami végleg elveszett: a német Okay!-ről és a David Hasselhoffról írt karriertörténeteket nem tudtam visszaszerezni a keresők tárolt változataiból se. A Dalidáról szóló szövegem is elveszett, de azt hajlandó voltam újraírni. :)

A Mackenna aranya szar??? Oh, my God, tőrt döftél a szívembe, barátom! Sőt, nem is tőrt, lándzsát, méghozzá jó mélyre, és meg is forgattad bennem! :) Pedig hogy mi most itt beszélgetünk, ahhoz részemről a Mackenna aranya is megtette a magáét. Amikor először láttam, teljesen a hatása alá vont, és onnantól datálom a filmek iránti őrületem kezdetét. Remélem, a filmről szóló írásomból majd kiderül, hogy ez is hányatott sorsú alkotás volt, ami méltó a figyelmünkre.

A Vadnyugatot hosszú évekig nem voltam képes újranézni, annyira untam, mikor először láttam tízegynéhány évesen. Aztán valamikor a 90-es években néztem meg újból, és egészen más élményt nyújtott. Mindazonáltal nem lettem Leone-fan. Emlékszem, amikor a Volt egyszer egy Amerikát láttam a Corvin moziban, van a filmben az a jelenet, hogy De Niro elalszik vagy mit csinál, és közben a háttérben hosszan csörög egy telefon (?). Akkor azt mondtam: ha ez még egy percig csörög, esküszöm, leveszem a cipőm, és beleb@szom a mozivászonba. :) Na, azt a filmet azóta se néztem meg újból, pedig lehet, hogy azt is átértékelném. :)

Sollima??! A Sandokan-filmekről már hónapok óta tervezgetek egy cikket. Nem mintha olyan nagyon odáig lennék értük, csak kéne már egy kiugróan magas látogatottságú cikk, hogy hiúságomat legyezgessem, és lázasan gondolkodom, milyen témával tudnám ezt elérni. A Sandokan is az egyik lehetőséget jelenti. :)

Darkcomet 2017.11.02. 17:34:50

@Field64: Amikor először láttam a Mackena aranyát olyan 12 éves fejjel, nekem is tetszett. Aztán még párszor belefutottam az évek során felnőtt fejjel, és egyre jobban csak vigyorogni tudtam rajta. Utoljára idén tavasszal vettem újra elő, olyan 20 év után, és bizony nagyon szenvedtem alatta. Gregory Peck rutinból játszik szerintem, látszik rajta, hogy unja az egészet (nem Egy idegen a cowboyok között kvalitású kihívás számára). Telly Savalas, az Telly Savalas. Semmi pláne. Aki igazán érdekes karaktert formál meg, az Omar Sharif. És pont ő a fő gonosz. Ő kiváló. A film végére szinte már sajnáltam kölyök koromban is. Nagyon szimpatikus figura volt, az összes hülyesége ellenére.

A Volt egyszer egy Amerika nálam hangulat kérdése. Anno moziban nagyon tetszett, aztán megutáltam, aztán újra megszerettem. Ez ilyen tudathasadásos állapot, van még néhány film, amivel ilyesmi a viszonyom. Viszont asszony pajtásom miatt évente egyszer meg kell néznem, de ezeket az alkalmakat igyekszem egy olyan hangulathoz alakítani, amikor be tudom fogadni ezt az alkotást. Olyankor viszont nagyon tetszik, minden klappol, mindennek értelme van, még a telefoncsörgésnek is.

A Sandokan érdekes dolog számomra. Én a hat részes sorozatból összerakott mozifilmmel találkoztam előszór kölyökkoromban, az nagyon tetszett, viszont a sorozat már nem annyira.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2017.11.02. 20:45:23

@Darkcomet:

Nem is tudom, talán nyolc- vagy kilencéves lehettem, mikor először láttam a Mackennát. Állatira tetszett, hihetetlenül izginek találtam, na és Julie Newmar mint Hesh-ke! Annyira nagy hatással volt rám, hogy az még évtizedek múlva is elég volt a harmadik helyre kedvenc nőim toplistáján. :) Persze öregebben már én is láttam a film gyengéit, de hát minden film ilyen, hogy valamelyest eljár felette az idő. Mikor újra látom, óhatatlanul nemcsak a film pereg előttem, hanem felidéződnek az azzal kapcsolatos emlékek is: látom magamat kisfiúként, amint ott pöffeszkedek a Május 1. mozi harmadik sorában, és tátott szájjal, az aktuális hülyegyerek-frizurámmal a fejemen, bamba arccal (ezek a jellegzetes ismérveim máig megmaradtak) nézem a vadnyugati kalandokat, és közben arra gondolok, ha megint az a kisfiú lehetnék, mennyire másképp intézném az életemet, mint ahogyan intéztem. :)

Persze, ha rászánnám magam a Volt egyszer egy Amerikára, valószínűleg másképp látnám már, ámbár voltam legalább húszéves, mikor megnéztem. A legjobb barátommal rendszeresen összejárunk filmeket nézni (olyankor van szerencsém a frissebb filmekhez), és néha nosztalgiarepertoár van. Ő nagyon szereti Leonét, szóval egyszer bedobom, hogy nézzük meg az Amerikát.

A Sandokant illetően azt hiszem, A fekete kalózt láttam először moziban, utána A maláji tigrist, és csak évek múlva a sorozatot. A fekete kalóz tetszett jobban, mire a sorozat bejött, addigra ez a Sandokan-dolog nálam már lefutott. Mindazonáltal azért lenne érdekes írni róla, mert azért ez nemcsak a Kabir Bedi-féle filmeket jelenti: lehetne írni a történelmi háttérről, az irodalmi háttérről, sőt voltak korábbi filmváltozatok is. Szóval ilyen Mitic-féle cikket össze tudnék hozni belőle. Meg aztán amikor munkába menet hallgatom a lejátszómat, a repertoáron ott van az Oliver Onions filmdala is, és olyankor mindig újra arra gondolok, hogy bele kéne fognom ebbe a cikkbe.