Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HALÁLFEJESEK

2018. május 23. - Field64

1967-ben mutatták be az Egyesült Államokban a Halálfejesek című filmet, amelynek Tom Laughlin egy személyben volt a forgatókönyvírója (James Lloyd álnéven), a rendezője (T. C. Frank művésznéven) és a főszereplője (a saját nevén). A történet egy amerikai kisvárosban játszódik, amelyet egy agresszív motoros banda tart rettegésben. Rémtetteiknek egy indián származású vietnami veterán, Billy Jack vet véget. Bár a Halálfejesek az akkoriban divatos motoros filmek sorába tartozik, valójában évekkel megelőzte a magányos igazságszolgáltatókról szóló hollywoodi filmhullámot, sőt a főhősben bizonyos értelemben még Rambo előfutárát is láthatjuk. A filmről általában negatív kritikák jelentek meg, erőszakosságát még az amerikai kritikusok is kifogásolták. Az opusz rekordidő alatt, egy éven belül eljutott a magyar mozikba, ahol óriási érdeklődés mellett játszották, egy hónap után azonban hirtelen levették a műsorról. Kifogásként hangzott el, hogy túl erőszakos alkotás, és káros magatartásmintákat közvetít a szocialista ifjúság számára. A Halálfejeseknek három befejezett és egy félkész folytatása készült, ám ezek magyarországi bemutatása az első rész botránya miatt már szóba se jöhetett. 

halal00.jpg

(Hálás köszönetem Plakátfiúnak, aki rendelkezésemre bocsátotta a film magyar plakátját, amely erre a linkre kattintva meg is vásárolható. Tervező: Töreky Ferenc grafikusművész.)

A cselekmény

A félvér vietnami veterán, Billy Jack békésen éldegél a kaliforniai hegyek magányában, a természet megnyugtató közelségében. Akkor kezdődnek a bajok, amikor bemegy a közeli kisvárosba, Big Rockba. Ott szemtanúja lesz annak, amint egy kisebb koccanás miatt a Született Vesztesek (Born Losers) nevű motoros banda tagjai összevernek egy férfit, s a megfélemlített városlakók közül senki nem mer a bántalmazott védelmére kelni. Billy viszont nem nézi tétlenül az erőszakot, hanem közbeavatkozik, és megmenti az áldozatot, ámbár nem tudja, hogy valójában a sértett provokálta ki a támadást. A kiérkező rendőrök mégis Billyt tartóztatják le, mert a puskáját is elővette a nyomaték kedvéért. A rendőrség gyakorlatilag bűnözőként kezeli őt, miközben a motoros huligánok rettegésben tartják a várost, tizenéves lányokat erőszakolnak meg, és megfenyegetnek mindenkit, aki netán szembe akarna szállni velük. Feltűnik a színen egy kihívóan öltözködő motoros lány, Vicky Barrington, aki szintén a banda áldozata lesz. Közte és az időközben ezer dollár óvadék ellenében szabadon engedett Billy között gyengéd szálak szövődnek. A Született Vesztesek Vickyt is el akarják ijeszteni attól, hogy ellenük tanúskodjon, s ezért ismét szembekerülnek Billyvel...

halal01.jpg

A sápadtarcú indián: Tom Laughlin

Thomas Robert Laughlin Jr. – ismertebb nevén: Tom Laughlin – 1931. augusztus 10-én született az Egyesült Államokban, a Wisconsin állambeli Milwaukee-ben. Édesapja, Thomas McHugh Laughlin Írországból származott, édesanyja, Margaret Hellen Catherine Smith felmenői között skótok, angolok és németek is voltak. Tom a Wisconsini Egyetemen kezdte meg felsőfokú tanulmányait, majd átment a Marquette Egyetemre: mindkét intézményben futballozott is. Akkor kezdett el érdeklődni a színjátszás iránt, amikor megnézte A vágy villamosa egyik előadását. Egyik tanára biztatására már a Marquette-en komolyabban foglalkozni kezdett a színészettel: egy színjátszó csoportot alapított, és megrendezte Arthur Miller Édes fiaim című drámáját, amelyben magára osztotta a főszerepet. Rövidesen újra iskolát váltott: a Dél-Dakotai Egyetemre iratkozott át, ahol már rádiójátékokkal is próbálkozott. Ekkoriban ismerkedett meg Delores Taylorral, akit 1954. október 15-én vett feleségül. Tom saját szemével látta, hogyan bánnak az őslakos indiánokkal felesége szülővárosában, a dél-dakotai Winnerben. Az élmény hatására még 1954-ben megírta a Billy Jack című forgatókönyvét, ám évekig hasztalan házalt vele a filmstúdióknál. Színészi karrierje 1955-ben indult be a Climax! című tévésorozattal. Hamarosan kisebb filmszerepeket is kapott. Elsőként Robert Altman bízott rá főszerepet az Áldozatok (1957) című drámájában: egy Scotty nevű fiatalembert játszott, akitől eltiltják gazdag családból származó barátnőjét, mire a boldogtalan, társra vágyó fiú egy bandába keveredik. Az opuszból kultfilm lett, állítólag maga Alfred Hitchcock is rajongott érte, Altman és Laughlin viszont egyáltalán nem rajongtak egymásért, mert egészen más fogalmaik voltak a színjátszásról, és egyikük se akart engedni az álláspontjából. Tom televíziós munkái közül említsük meg a megtörtént bűnügyek alapján készült The Walter Winchell File című sorozatot, melynek egyik epizódjában (The Boy from Mason City, 1957) egy Peter Rakosi nevű szereplőt alakított.

halal02.jpg

Laughlin 1957-ben forgatta első saját filmjét, amelyet 1960-ban mutattak be The Proper Time címmel. Állítólag két nap alatt írta meg a szkriptet, amely akkor még a Mickey címet viselte, és hat nap alatt lezajlott a forgatás a Kaliforniai Egyetem campusán. A költségvetés húszezer dollár volt. Az utómunkálatokra Joshua Logan rendező adott kölcsön pénzt. A romantikus drámában természetesen Tom alakította a főszerepet, egy egyetemista fiút, aki a lányok társaságában beszédzavarokkal küzd. Persze végül talál egy önfeláldozó teremtést, aki elfogadja őt ilyennek, sőt segíteni is próbál rajta. Nehézségek árán született meg a második önálló film is, amelyet 1960-ban forgattak Milwaukee-ben, mindössze két hét alatt. Ezt Tom egy befejezetlenül maradt trilógia első részének szánta, de csak 1963-ban mutatták be Among the Thorns címmel, amelyet a két évvel későbbi felújítás alkalmával kereszteltek át The Young Sinnerre. (Az IMDb-n jelenleg Like Father, Like Son címmel fut.) A Laughlin által játszott főiskolás sportolót rajtakapják az ágyban a barátnőjével, amiből egyre több és egyre nagyobb bonyodalom származik. Tom 1960-ban egy másik filmtervet is megpróbált megvalósítani, de nem járt sikerrel: a Poison in Our Land igaz történeten alapult volna egy sugárfertőzött texasi párról. Laughlin és felesége a kaliforniai Santa Monicában még 1959-ben egy iskola-előkészítőt alapított, amely öt év múlva már az Egyesült Államok legnagyobb ilyen jellegű intézménye volt, ám 1965-ben csődbe ment. A Maria Montessoriról elnevezett iskola-előkészítő egyik diákja volt Marlon Brando tragikus sorsú fia, Christian is.

halal03.jpg

1965-ben Laughlin a katolikus William DuBay atyáról, a hatvanas évek egyik legellentmondásosabb aktivistájáról tervezett egy filmet, amelyet éppúgy nem tudott realizálni, mint a Halálfejesek után felmerült projektjét Martin Luther King életéről. Pedig ez utóbbiban olyan sztárok is részt vettek volna, mint Marlon Brando, Jack Lemmon és Candice Bergen. Tom ekkor úgy döntött, hogy újabb filmeket készít a Halálfejesek főhőséről, Billy Jackről. (Ezekről A folytatások című alfejezetben írok bővebben.) Az újabb részek esetében személyes életéből éppúgy merített, mint az aktuális filmes trendekből. Az alternatív iskola esetében például nem lehet nem gondolni a Montessorira, főleg, hogy a filmbeli igazgatónőt Laughlin felesége, Delores Taylor játszotta. Akkortájt jöttek divatba a keleti harcművészeteket bemutató filmek: a Billy Jack (1971) például a koreai hapkidót népszerűsítette. A The Trial of Billy Jack (1974) a tárgyalótermi filmek iránti érdeklődést is igyekezett meglovagolni, míg a Billy Jack Goes to Washington (1977) a korrupt államgépezetet leleplező korabeli alkotások sorába illeszkedik. Az ötödik rész forgatása a nyolcvanas évek közepén félbeszakadt, és az opusz befejezetlen maradt. A harmadik és a negyedik Billy Jack-film között Laughlin elkészítette a The Master Gunfighter (1975) című westernt. A cselekmény az 1840-es években játszódik a csumas indiánok között: a körszakállt viselő Tom egy tizenkét lövetű pisztollyal és egy szamurájkarddal veszi fel a harcot a rossz emberek ellen. A film ugyan nem bukott meg, a kritikusok viszont megint csak fanyalogtak. A folytatások kereskedelmi sikerének köszönhetően Tom cége, a Billy Jack Enterprises nagyszabású terveket szövögetett: egy új Montessorit akart nyitni, lemeztársaságot kívánt alapítani, könyvek és magazinok kiadását tervezgette, és egy olyan forgalmazócég létrehozását is célul tűzte ki, amely a magvas gondolatokat közvetítő mozgóképekre specializálódna, különös tekintettel az ifjúságnak szánt művekre. Az álmok nem realizálódtak, a Billy Jack Enterprises rövidesen már likviditási gondokkal küszködött, melyekért Laughlin elsősorban a Warner Bros. helytelen és etikátlan forgalmazáspolitikáját hibáztatta. Állítása szerint a cég illegálisan adta el a Billy Jack-filmek televíziós jogait.

halal04.jpg

Magyarországon is láthattuk azt a három filmet, amelyekben Tom csupán kisebb szerepeket játszott: Elátkozottak utazása (1976), A nagy álom (1978), Az álarcos lovag legendája (1981). A színész-rendező 1984-ben a Varietyben fejtette ki nézeteit a filmiparról és a független filmesek helyzetéről. Akkori elképzelései között szerepelt egy olyan videoelosztó hálózat kiépítése, amely a független filmek számára biztosított volna lehetőséget arra, hogy minél szélesebb körben eljussanak a közönséghez. Ezt a tervét sem sikerült keresztülvinnie, ahogyan utolsó Billy Jack-filmjét se tudta befejezni. Szeretett volna egy tévésorozatot is készíteni róla, amelyben hősünk az iraki háború befejezésén és az Egyesült Államok morális nagyságának helyreállításán fáradozik. Véleménye szerint mind ő, mind Billy nyitott maradt a legégetőbb társadalmi problémákra és azok megoldási lehetőségeire. 2010-ben három gyermeke, Frank, Teresa és Christina megalapította a Billy Jack Rights, LLC céget, amely Tom Laughlin filmjeinek szerzői jogait kezeli. Laughlin figyelme a kilencvenes években a politika felé terelődött, és nyilatkozataiban arról beszélt, hogy a „hétköznapi amerikaiak” érdekeit szeretné képviselni. Igen élesen bírálta George W. Bush elnököt, az iraki háborúról meg az volt a véleménye, hogy nagyobb problémákat okozott az országnak, mint a vietnami. 1992-ben és 2008-ban a demokraták, 2004-ben viszont a republikánusok jelöltjeként szállt harcba az elnökségért: mint a közelmúlt történelméből tudjuk, egyik alkalommal sem győzött. Laughlin autodidakta módon foglalkozott a pszichológiával, különösen Carl Gustav Jung munkássága iránt érdeklődött. A témában később könyveket is írt, sőt szaktanácsadást és egyetemi oktatást is vállalt. Súlyos társadalmi problémának tartotta a családon belüli erőszak jelenségét, ami olyan tragédiákhoz is vezethet, mint O. J. Simpson ügye. A bukott sztárt személyesen is ismerte, mert közel laktak egymáshoz, de sosem szimpatizált vele, sőt állítólag már a nyolcvanas évek közepén figyelmeztette arra, hogy agresszivitása miatt börtönben fogja végezni. Ő maga haláláig boldogan élt feleségével és három gyermekével, kiknek keresztneveiből alkotta meg filmes álneveit. Tom Laughlin 2013. december 12-én halt meg egy kaliforniai kórházban: tüdőgyulladást kapott, és a szövődmények végzeteseknek bizonyultak.

halal05.jpg

A további szereplők

A Vicky Barringtont alakító Elizabeth James 1944. december 22-én született a Texas állambeli Fort Worthben. A Colorado College-ben diplomázott matematikából. 1956-ban kamaszlányként kezdett filmezni tévéfilmekben és tévésorozatokban. A Halálfejesek volt az első mozifilmje, az IMDb szerint a forgatókönyvet is ő írta James Lloyd álnéven. Ezt az adatot alátámaszthatná az a tény is, hogy a művésznő 1987-től Beverly Hastings álnéven több lélektani krimit és számos gyerekkönyvet is publikált Carol Barkin társszerzőjeként. A TCM adatbázis viszont úgy tudja, a James Lloyd valójában Tom Laughlin egyik álneve. Ezt az infót megerősíti, hogy a későbbi Billy Jack-filmek forgatókönyvét egyértelműen Tom írta, mellesleg IMDb-s adatlapja szerint sok művésznevének egyike a Lloyd E. James volt. (Bennfentesek szerint valójában közösen írták a szkriptet.) Ami egészen biztos, hogy Elizabeth a Halálfejesek után már csak egyszer állt a kamerák elé: a Piszkos Mary és Őrült Larry (1974) című filmben játszott egy epizódszerepet Peter Fonda és Susan George partnereként. A legutolsó információk szerint Beverly Hillsben él. Jeremy Slate (1926–2006) alakította Daniel Carmodyt, a bandavezért. Eredeti neve: Robert Bullard Perham. Katonai akadémiára járt, tizenhat éves korában belépett a Haditengerészethez, 1944-ben részt vett a normandiai partraszállásban is. A háború után egyetemre ment, ahol kiválóan tanult, és aktív közösségi életet élt, amelyben természetesen a sportnak is főszerep jutott. 1948-ban feleségül vette egyik hallgatótársát, Beverly Van Wertet: tizennyolc évi házasságuk alatt három fiuk és két lányuk született. Dolgozott sportriporterként és idegenvezetőként is. Egy hosszabb perui kiküldetés közben fordult érdeklődése a színjátszás felé, amely mellett hazatérése után is kitartott. Kiváló fizikai adottságainak és jó megjelenésének köszönhetően a hatvanas évektől kezdve egyre több színészi feladathoz jutott filmekben is. Főleg tévésorozatokban és tévéfilmekben foglalkoztatták, de időről időre mozifilmekbe is meghívták, így például John Wayne partnere volt A félszemű seriff (1969) című westernben. A Halálfejeseken kívül más motoros filmekhez is szerződtették, A pokol angyalai (1969) forgatásán azonban eltörte a lábát, és ezután már soha nem ült motorkerékpárra. Utolsó mozifilmje a Magyarországon is játszott Stephen King-horror, A fűnyíróember (1992) volt. Második feleségével, Tammy Grimes színésznővel 1966-ban kötött házasságot, ám a következő évben már el is váltak. 2002-től haláláig Rod Steiger özvegyével, Joan Benedict Steigerrel élt. Jeremy Slate gégerákban halt meg.

halal06.jpg

A Kisded szerepében látható William Wellman Jr. 1937. január 20-án született Los Angelesben. Édesapja a legendás hollywoodi rendező, William A. Wellman, édesanyja Dorothy Coonan Wellman színésznő. A házaspárnak hét gyereke volt. Szüleinek köszönhetően ifjabb William gyerekkora a hollywoodi hírességek világában telt, ahol saját jogán is szeretett volna érvényesülni. Apjától kapta első szerepeit, noha idősebb Wellman  jobban örült volna, ha fia más hivatást választ. Mindazonáltal kapcsolatukat semmilyen komoly konfliktus nem terhelte. Ifjabb William kifejezetten jóképű és tehetséges fiatal színész volt – valaha Jane Fondával is jegyben járt –, így önerőből is elérte céljai egy részét. Nem sikerült ugyan sztárrá válnia, de karakterszínészként meg tudta vetni a lábát Hollywoodban. Filmográfiája számos kétes értékű művet is tartalmaz – a Halálfejesek szintén közéjük sorolható –, ám akadnak köztük olyanok is, amelyek azóta kultstátusba kerültek. Jó barátja volt Laughlinnek, két másik Billy Jack-filmben is játszott. Az elmúlt tíz évben már nem filmezett. A Fredet alakító Jack Starrett (1936–1989) eredeti neve Claude Ennis Starrett Jr., filmjeiben olykor ezt is használta. Tom Laughlin második rendezésében, a The Young Sinnerben (1960) debütált. Noha haláláig színészkedett, állítólag sokkal jobban szeretett rendezni. Több motoros filmben is szerepelt, így nem csoda, hogy első rendezése is egy ilyen film volt, a Run, Angel, Run! (1969). Rendezett thrillert, westernt és blaxploitation filmeket is, melyek a magyar mozikba nem jutottak el. A Fényes nyergek (1974) című westernkomédiában látható a legismertebb alakítása, ámbár a magyar nézők leginkább a Rambo 1982-ben bemutatott első részéből emlékezhetnek rá. Veseelégtelenségben hunyt el. A kerületi ügyészt megformáló Paul Bruce (1917–1971) színészi pályafutása mindössze egy évtizedig tartott: 1961-ben kezdődött, és halálával ért véget. Első mozifilmje a Halálfejesek volt, az utolsó pedig ennek folytatása, a négy évvel későbbi Billy Jack. Ezeken kívül még három B-filmben játszott kisebb szerepeket. Szívrohamban hunyt el.

halal07.jpg

A Mr. Crawfordot megszemélyesítő Robert Cleaves (1928–2017) színészi karrierje elsősorban a televízióra koncentrálódott, mozifilmjeiben gyakran annyira kis szerepeket kapott, hogy nevét fel sem tüntették a stáblistán. 1961 és 1981 között filmezett. Kései hírnevét – vagy inkább hírhedtségét – nem karakterszínészi tevékenységének, hanem egy bűnügynek köszönhette. 1998 szeptemberében a hetvenéves színész autója összekoccant egy harmincnyolc éves filmgyári munkás, Arnold Guerreiro kocsijával. Ahogy ilyenkor sajnos gyakran megesik, az incidens kölcsönös sértegetésbe torkollott, de úgy tűnt, mégis békésen ér véget, mert a felek újra beszálltak járműveikbe, hogy elhajtsanak. Cleaves azonban üldözőbe vette Guerreiro autóját. A fiatal férfi egy idő után megállt, kiszállt a kocsijából, és Cleaves járgánya felé indult. Az idős színész ekkor nekihajtott az autójával. Guerreiro a motorháztetőre zuhant, ahonnan a teste lecsúszott a földre. Cleaves újra nekiment, és a magatehetetlen férfit mintegy száz méteren keresztül végigvonszolta az úton, majd elhajtott. Guerreiro belehalt sérüléseibe, melyek súlyosságára jellemző, hogy később a hozzátartozói alig tudták azonosítani. Cleavest 2000. április 12-én tizenhat év börtönbüntetésre ítélték. A Halálfejesek stábjának legnagyobb sztárja a Mrs. Shornt alakító Jane Russell (1921–2011) volt, aki a negyvenes-ötvenes években Hollywood egyik szexszimbólumának számított. Hivatalos neve: Ernestine Jane Russell Geraldine. Tervező vagy recepciós szeretett volna lenni, édesanyja biztatására tanult színészetet. 1940-ben Howard Hughes hétéves filmszerződést kötött vele. A következő évben készült el első filmje, A törvényenkívüli (1941), amelyet a cenzúra csak két évvel később engedélyezett korlátozott forgalmazásra, és csupán 1946-ban mutathatták be széles körűen. A késedelem oka, hogy problémák merültek fel Jane dekoltázsát illetően. A művésznő ugyanis Hughes tudta nélkül – és a mozgóképek erkölcsiségét szigorúan szabályozó Hays-kódexet megszegve – nem a számára készített, de szerinte kényelmetlen melltartót viselte, hanem a sajátját, ami viszont erősen hangsúlyozta a kebleit. Mivel a cenzurális huzavona ideje alatt nem kapott új szerepet, ezért 1947-ben megpróbálkozott az énekléssel. Végül visszatért ugyan a kamerák elé, sőt sikerei is voltak, mégis viszonylag keveset filmezett. A Szőkék előnyben (1953) című Howard Hawks-filmben a főszerepet alakította, partnernője Marilyn Monroe volt. Noha mindenki látványos és botrányos rivalizálásra számított, a két szexszimbólum meglepően jól kijött egymással. Két év múlva Jane – Marilyn nélkül – a Barnák előnyben (1955) főszerepét is eljátszotta. A színésznőnek szexi külseje lett a veszte: filmjei nem a tehetségére, inkább előnyös fizikai adottságaira épültek, így az évek múlásával szerepei egyre fogyatkoztak. Újra az éneklés felé fordult, és megpróbált a színházi világban is érvényesülni. Háromszor ment férjhez, második férje bő két hónappal az esküvő után szívrohamban elhunyt. Harmadik férjével három nehéz sorsú gyermeket is örökbe fogadtak, és támogatták azokat a társadalmi törekvéseket, hogy a jól szituált, de gyermektelen amerikai családok a hosszas várakozási idő csökkentése érdekében akár külföldről is örökbe fogadhassanak hátrányos helyzetű gyermekeket. Jane Russell légzési elégtelenségben hunyt el.

halal08.jpg

A forgatásról

Laughlin már az ötvenes években házalt a nagy filmstúdióknál egy Billy Jackről szóló forgatókönyvvel, amely az indiánok ellen elkövetett sérelmekről szólt, de a szkriptet sehol nem vették komolyan. A hatvanas években úgy döntött, hogy a figurát az akkoriban jól menő motoros filmek főhőseként mutatja be a nyilvánosság számára. Az újítást az jelentette, hogy a motorosok az ő filmjében nem a szabadságtól megmámorosodott pozitív hősök voltak, mint a műfaj számos reprezentánsában, hanem agresszív és veszélyes huligánok. A film története állítólag megtörtént eseten alapul: a Pokol angyalai nevű motoros szekta néhány tagja 1964-ben Monterey-ben megerőszakolt öt tizenéves lányt. A Halálfejesek megvalósításához Laughlin a független filmesek első számú mentorától, Roger Cormantől kapott százhatvan ezer dollárt. A forgatás Kaliforniában zajlott, elsősorban tengerparti helyszíneken (Seal Beach, Huntington Beach, Morro Bay, Rancho Palos Verdes, Big Sur stb.). Néhány jelenetet a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen (UCLA) vettek fel. Seal Beachen volt a motorosok rejtekhelye, egy olyan épületben, amely valaha a legendás némafilmsztár, Rudolph Valentino tulajdona volt. Az egész forgatás mindössze három hétig tartott. A Cormantől szerzett pénz idő előtt elfogyott, de a trash- és B-filmekre specializálódott American International Pictures (AIP) az addig felvett anyag láttán 300 ezer dollárt adott a befejezéshez, és persze lekötötte a forgalmazási jogokat is. A költségek csökkentése érdekében az egyik motorbaleset jelenetét nem forgatták le, hanem átemelték a The Ghost in the Invisible Bikini (1966) című vígjátékból.

halal09.jpg

A folytatások

A Halálfejesek kevesebb, mint félmillió dollárból készült, és 36 milliós bevételt termelt. Amerikai szokás szerint jöhetett a folytatás, a Billy Jack, melynek forgatása 1969 őszén kezdődött. A munka elhúzódott, mert Laughlin vitába keveredett a gyártó céggel, és az American International Pictures a munka közepén kifarolt a projektből. A 20th Century Fox átvette ugyan a produkciót, de az elkészült film forgalmazását az erőszakos jelenetek miatt már nem vállalta. A Warner Bros. hajlandó volt erre, Laughlin viszont nem volt megelégedve a cég munkájával, és 1973-ban 51 millió dolláros pert indított ellenük. A film ekkor újra mozikba került, és a második körben már jelentős anyagi sikert ért el: 800 ezer dollárból forgatták, és közel 33 milliót hozott csak az Egyesült Államokban és Kanadában. Állítólag Elvis Presley-nek a Billy Jack volt a kedvenc filmje. Az opusz hasonló történetet mond el, mint a Halálfejesek: ismét egy banda garázdálkodik egy kisvárosban, ahol megint félvér hősünk, az egykori vietnami veterán tesz igazságot. Addig persze különféle, részben rasszista indíttatású atrocitások történnek, illetve nemi erőszak is. A női főszerepet eredetileg a Halálfejesek hősnője, Elizabeth James játszotta volna, Laughlin azonban végül a feleségét, Delores Taylort választotta. A házaspár írta a forgatókönyvet: mindketten álneveket használtak, melyeket közös gyermekeik keresztneveiből alkottak. A Theresa Christina név valójában Delorest, a Frank Christina pedig Tomot takarja, aki rendezőként ismét a T. C. Frank álnevet vette igénybe. A Billy Jack ugyanolyan ellentmondásos fogadtatásban részesült, mint a Halálfejesek: egyes vélemények szerint a film valós társadalmi problémákra irányítja a figyelmet a populáris műfajok eszköztárának bevetésével (hősünk ezúttal harcművészeti tudományát is megcsillogtatja), míg mások az erőszak és az önbíráskodás felmagasztalását látták benne. A széria rajongói szerint a Billy Jack a sorozat legjobb filmje. A főcímdal, a One Tin Soldier (The Legend of Billy Jack) a Coven együttes előadásában 1971-ben bejutott az amerikai Top 40-be.

halal10.jpg

Az 1974-ben bemutatott The Trial of Billy Jack (Billy Jack pere) ott folytatja a sztorit, ahol a második rész végén abbamaradt. Hősünk igazságosztó akciója bűncselekménynek minősül, és Billy bíróság elé kerül: négy év börtönre ítélik. Amikor kiszabadul, visszatér a kisvárosba, ahol néhány év nyugalom után ismét elszabadulnak az indulatok. A börtön nem törte meg Billyt, aki továbbra sem tűri az igazságtalanságot, a rasszizmust és az erőszakot. A közel háromórás film a kritikusoknak még annyira se tetszett, mint az előzmények, a közönség lelkesedése azonban a büdzsé növekedésével fokozódott: a forgatási költségek közel nyolcmillió dollárra rúgtak, a bevétel viszont megközelítette a kilencvenmilliót. Ebben szerepet játszott az is, hogy Laughlin szakított a korábbi filmforgalmazási gyakorlattal: filmjét a nagy nézettségű híradók reklámjaiban hirdette, és már a premier napján országos szinten forgalmazta. (A bevált gyakorlat addig az volt, hogy a filmeket viszonylag szűk körben kezdték játszani, és az érdeklődés növekedésének függvényében vitték egyre több moziba, vagy éppen korlátozták a forgalmazását.) Azt persze ne gondoljuk, hogy a művészi színvonal a bevételekhez hasonlóan ugrásszerűen megnőtt volna: leginkább a nézők lelkiismeretével és elemi igazságérzetével találkozott a film, semmint az esztétikai érzékével. Ekkoriban kezdtek divatba jönni a törvény tehetetlenségét megelégelő, magányos igazságosztókról szóló filmek (Piszkos Harry, 1971; Bosszúvágy, 1974), és ekkortájt készültek azok a deheroizáló westernek is, amelyek megpróbáltak leszámolni a vadnyugat romantikájával, és igyekeztek árnyaltabb képet festeni az indiánokról (Kis nagy ember, 1970; A kék katona, 1970). A hetvenes évek elején a vietnami veteránok helyzete is morális problémákat vetett fel: az amerikaiak egy része elítélte a vietnami háborút, ezért nem tekintett hősökként a hazatérőkre, akiknek a visszailleszkedése a társadalomba az átélt háborús traumák miatt egyébként sem zajlott zökkenőmentesen. A The Trial of Billy Jack arra késztette az amerikai nézőket, hogy nyíltan szembenézzenek azokkal a problémákkal, melyeket korábban elbagatellizáltak vagy a szőnyeg alá sepertek.

halal11.jpg

A Billy Jack Goes to Washington (Billy Jack Washingtonba megy, 1977) – ellentétben az előző három résszel – már nem aratott különösebb sikert, forgalmazása még az Egyesült Államokban sem volt széles körű. A forgatókönyvet ismét Tom és Delores írta a fentebb már említett álneveiken, ámbár az opusz felfogható a híres Frank Capra-film, a Becsületből elégtelen (eredeti címén: Mr. Smith Goes to Washington, 1939) remake-jének is. Nyilván nem véletlenül, mivel Laughlin filmjének producere nem más, mint Frank Capra Jr. A rosszfiú szerepét először a Capra-klasszikus talpig becsületes főhősének, James Stewartnak ajánlották fel, de ő nemet mondott. A Halálfejesek óta eltelt tíz év alatt a dolgok megváltoztak (legalábbis a filmben), mert Billyt immár szenátorként látjuk viszont. Mondani sem kell, hogy rövidesen megtapasztalja, hogy az „öltönyös bűnözők” semmivel sem veszélytelenebbek, mint a motoros huligánok. Ahol ő egy ifjúsági tábort szeretne létesíteni, oda más szenátorok atomlétesítményt terveznek. Hősünket az atomlobbi által megvásárolt szenátortársai megpróbálják a maguk oldalára állítani (értsd: megvásárolni), és mivel nem érnek célt, más módszerekhez folyamodnak. Megfenyegetik, hogy tönkre teszik a karrierjét és a hírnevét, ám Billy most sem hagyja magát megfélemlíteni… 2005-ben Laughlin azt állította, hogy maga a kormány buktatta meg a filmjét, melyet egy előzetes magánvetítésen tekintett meg Vance Hartke szenátor. A politikus a vetítés végén gyakorlatilag megfenyegette a rendező-főszereplőt, hogy ezt a filmjét nem hozhatja nyilvánosságra, mert annak beláthatatlan következményei lesznek rá nézve is. Az opusszal lényegében ugyanaz történt, mint pár évvel korábban a Halálfejesekkel Magyarországon: csak kevés moziban játszották, alig három hét után eltűnt a moziműsorból, és a 2004-es DVD-premierig elérhetetlenné vált. Mások szerint csupán legenda, hogy az amerikai kormány keresztbe tett a filmnek. Az igazság az, hogy korábbi alkotásai kapcsán Laughlin több pert is indított különféle forgalmazók ellen, ezért azok már nem tülekedtek az új művéért. Az American International Pictures igazgatója, Samuel Z. Arkoff szerint a film egész egyszerűen nem volt jó. Laughlin észrevehetően meghízott a korábbi részek óta, és Billy Jack se külsőleg, se viselkedésében nem volt már az, mint korábban.

halal12.jpg

1985 decemberében Laughlin hozzákezdett a sorozat ötödik része, a The Return of Billy Jack (Billy Jack visszatérése, 1986) forgatásához. Természetesen ismét ő játszotta a címszereplőt, ő rendezte a filmet és ezúttal egyedül jegyezte a forgatókönyvet. A szereplők között most is megtaláljuk a feleségét, Delorest és a lányukat, Teresát, illetve a fiatalon elhunyt jóképű színészt, az akkor még teljesen ismeretlen Rodney Harvey-t. A történet szerint Billy egy gyermekpornográfiával foglalkozó hálózat nyomára bukkan. Az első jeleneteket a New York-i Central Parkban vették fel. Állítólag az egyik forgatási napon Tom egy utcai bunyóra figyelt fel, amely kezdett eldurvulni. Rákiáltott a támadókra, akik talán felismerték benne a bátor filmes igazságosztót, mert kereket oldottak. 1986 januárjában Torontóban folytatódott a munka. Egy akciójelenet felvétele közben Laughlint egy széttört üvegpalack szilánkjai súlyosan megsebesítették a fején és a nyakán. A forgatás leállt, és kiderült, hogy nem is folytatódhat. Az előzetes költségvetés szerint ugyanis a produkciót tizenkét millió dollárból lehetett volna megvalósítani, Tomnak azonban csak három és félmillió állt rendelkezésére a munka elkezdéséhez. Arra számított, hogy menet közben sikerül értékesítenie a jogokat, és a befolyó összegből be tudja fejezni a forgatást. Az ilyesmire több példát is ismerünk a nyolcvanas évek filmvilágából, így készült például Charles Bronson vitatott bűnügyi filmje, az Éjféli leszámolás (1983) is. Laughlin szóbeli megállapodást kötött egy videoforgalmazó-céggel, hogy 4,2 millió dollárért eladja számukra a videojogot. Az ehhez szükséges hivatalos papírmunkát viszont nem végezte el idejében, így az ajánlat elúszott. Ekkor a Paramountnál próbálkozott, ahol tizenkét és félmilliót kért a jogokért. A színész-rendező balesetét közben egy biztosítótársaság kivizsgálta, és a konklúzió miatt a Paramount végül elállt az üzlettől. Laughlin hasztalan próbált újabb befektetőket találni, a filmet sose tudta befejezni. 2009-ben a saját weboldalán elérhetővé tette a filmtorzó két jelenetét. Később bejelentette, hogy Billy Jack a tévéképernyőn fog visszatérni, egy sorozat főszereplőjeként, de ez a projekt sem realizálódott.

halal13.jpg

A Halálfejesek Magyarországon

A Halálfejesekhez a szocialista magyar filmforgalmazás egyik legnagyobb botránya fűződik. A film azonban nem csak betiltása miatt számít rekordernek hazánkban. Az Egyesült Államokban 1967. július 12-én mutatták be, és szinte napra pontosan egy évvel később, 1968. július 11-étől már a magyar nézők is megtekinthették a szinkronizált változatot. (A Képes Film Híradó című korabeli havi mozimagazin szerint 1968. augusztus 15-én lett volna a hazai premier, amelyet feltehetően a nyári szezon jobb kihasználása érdekében hoztak egy hónappal előbbre.) Egy amerikai film esetében ilyen gyorsaságra nem nagyon volt példa, és később sem vált általánossá, hiszen gyakran még a baráti országok filmjeire is másfél-két évet kellett várnunk. Nyugati produkciók esetében inkább a három-négy éves várakozási idő volt a jellemző, sőt voltak ennél jóval nagyobb késedelmek is: a Most és mindörökké (1953) például harmincnégy éves (!) késéssel érkezett meg a magyar mozikba, megdöntve ezzel a Ben-Hur (1959) huszonhárom éves negatív rekordját. A Halálfejesek bemutatásával a MOKÉP valószínűleg két legyet akart ütni egy csapásra: egyrészt a kasszasikert biztosra lehetett venni, másrészt a művet Amerika-kritikus társadalmi drámaként lehetett beállítani a sznobok és a szocialista közerkölcsöket féltők számára. Hogy a monopoljoggal rendelkező forgalmazócég valóban elhitte-e, hogy egy nívós társadalmi drámát mutat be, vagy ezt csak elhitetni próbálta a magyar közönséggel (és főleg a felettes szervekkel), azt ma már nem lehet egyértelműen kideríteni. Az biztos, hogy szinkron készült a Halálfejesekhez, márpedig akkoriban a gyerekfilmek mellett általában a művészileg értékesnek ítélt filmeket szinkronizálták. Olyan kiváló hazai művészek kölcsönözték hangjukat a szereplőknek, mint Szabó Gyula, Latinovits Zoltán, Domján Edit, Somogyvári Pál, Mécs Károly, Agárdy Gábor, Almási Éva, Gera Zoltán, Káldi Nóra és mások. Több hazai weboldal „minőségi”-nek nevezi ezt a szinkront, ami tulajdonképpen igaz is, de ettől még összességében szerintem nem jó. Valószínű, hogy a MOKÉP a minőségi szinkronnal a mű társadalombíráló jellegét próbálta felerősíteni, holott valljuk meg őszintén, ez egy tipikus B-film, és nem egy fajsúlyos dráma. Jómagam különösen Latinovits szinkronmunkáját érzem tökéletes félreértésnek: hanghordozása már-már a lét nagy kérdéseivel vívódó shakespeare-i hőst csinál a huligánbanda intelligensnek a legkevésbé sem nevezhető vezéréből.

halal14_1.jpg

Mindazonáltal a félrevezetés félig-meddig sikerült, hiszen a Halálfejesekről nemcsak a napilapok írtak kritikát, hanem olyan tekintélyes szaklapok is, mint a Filmvilág és a Filmkultúra: ezek a kiadványok foglalkoztak ugyan rossz filmekkel is, de a bóvlikat kerülni igyekeztek. Rögtön hozzá is kell tennem azonban, hogy ítészeik átláttak a szitán, és bár elismerték a film részerényeit – Kuczka Péter a Filmkultúrában például a bandaszellem és az erőszak születésének rajzát tartotta jól megoldottnak –, mégsem kezelték valódi műalkotásként, ámbár nem kiáltottak cenzorok után sem. Elsősorban a napilapok kritikusai érezték feladatuknak, hogy a gyenge idegzetű nézők elméjének épségéért és a könnyen befolyásolható szocialista ifjúság erkölcseiért aggódjanak. Semmiképpen nem állítom, hogy kifogásaik teljesen megalapozatlanok lettek volna, sőt még szakmai észrevételeik között is akadnak helytállóak. Teljesen jogos például az a meglátás, hogy a Halálfejesek modern westernként is értelmezhető, ahol a lovakat motorok helyettesítik. Azt pedig egyenesen a film pozitívumának mondhatjuk, hogy a hagyományos westernekkel ellentétben itt már egy indián a jó fiú, még akkor is, ha a külseje inkább egy sápadtarcúra emlékeztet. (Mint arról már szó volt, a főhős valójában félvér.) Az ugyanis tagadhatatlan filmtörténeti tény, hogy a leghíresebb deheroizáló westernek a Halálfejesek után készültek, noha kevéssé valószínű, hogy annak közvetlen ihletésére. Burkoltan vagy nyíltan szinte mindegyik napilap kritikusa aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a film hatására hazánkban megélénkül a huligánmozgalom. Abban már eltértek a vélemények, hogy vajon az alkotóknak eleve az erőszak propagálása volt-e a céljuk, vagy csupán szándékaik félreértése vezethet nemkívánatos társadalmi hatásokhoz. A Magyar Nemzet laptársaihoz képest annyiban reálisabban viszonyult a problémához, hogy a szokásos premierkritika után néhány héttel helyt adott a filmet kifejezetten védelmező véleménynek is.

halal15.jpg

A Népszava különösen élen járt a film befeketítésében. A Halálfejesek még látható volt a fővárosi mozikban, amikor a lap 1968. július 23-i számában megjelent Esztergomi László cikke, amely a pesti huliganizmus eldurvulása és a film között vélt felfedezni ok-okozati összefüggést: „Az előadás egésze egyetlen nagy verekedés, kis megszakításokkal. Ez az igazság, és máris bánom, hogy leírtam, hiszen a nézők nagy részét éppen ez vonzza a mozi elé már hajnalban a jegyekért. Igazat kell adnom kollégáimnak is, akik azt írták lapjaikban, vadnyugati film ez, minden kellékével, banditáival, vasöklű hősével, csak éppen nem betört musztángokon, hanem speciálgépeken száguldoznak a fenegyerekek. De jobban örültem volna, ha mégsem így fogalmaznak, hiszen ez csalogatja a még meglevő vagy az éppen most alakuló galerikat a Puskinba.” A hangulatos felütést követően a szerző megkérdezte „néhány toprongyban feszítő és kevésbé zilált külsejű ifjú” véleményét a Halálfejesekről, és állítása szerint a válaszok késztették a cikk megírására. A riportalanyok ugyanis tetszésüknek adtak hangot, a filmet izgalmasnak találták a sok bunyó miatt, nem volt kifogásuk az erőszak ellen, sőt elismerést váltott ki bennük, hogy a banda még a rendőrökkel is szembe mert szállni. Konklúziójuk mégis az volt, hogy az Igazság (vagyis az Indián) győzött, aki egyébként maga sem riadt vissza az erőszak alkalmazásától. Esztergomi sietett hangsúlyozni, hogy ő maga nem hiszi azt, hogy a „hosszú hajúak” (vagyis a hippik) mind huligánok is lennének, mindazonáltal „a sok magára maradt, kellő nevelést nem kapott fiatalt éppen a nyers erőszak vonzza. Jól tudom, az amerikai társadalomnak valóban nagy gondot okoznak a motorokon száguldó torzonborz »erőszaklovagok«. Nem csak a filmben léteznek. A kaliforniai »Hell’s Angels«-ek, a Pokol Angyalai ugyanúgy élnek, ahogy a filmben a Született Vesztesektől láttuk. De Amerika szerencsére messze előttünk jár az erőszakos bűncselekmények elkövetésében. Ott már nemigen tanulnak újat a fiatalok az ilyen filmből. Nálunk igen. Nem csodálnám, ha a film nyomán új galerik születnének.” Írásának befejezéséből teljesen egyértelműen kiolvasható, hogy igenis lát összefüggést a pesti huliganizmus és a film között: „Miért kellett hát megvennünk, bemutatnunk? Ha az volt a cél, hogy elrettentsék az embereket, de főleg a fiatalságot az amerikai életforma e torz kinövéseitől, ez aligha sikerült. A »Vesztesek« tulajdonképpen győztek. Legjobb esetben is mintát adtak ahhoz, hogyan lehetne »egy kis színt« vinni a már »unalmas« galeriéletbe.” Szerintem azonnal „monnyon le” az a cenzor, aki egy ilyen cikk után nem jönne rá magától arra, hogy mit is kéne tennie ezzel a filmmel.

halal16.jpg

A Halálfejesek már lekerült a műsorról, amikor a Népszava még javában folytatta ellene a keresztes hadjáratot. A lap 1968. szeptember 15-i számában „Huligánok – jelmezben” címmel Balla Ödön újságíró az objektív tényfeltárás álcája mögött lényegében egyenlőségjelet tett a hippik és a huligánok közé. Hogy írásának alanyait mindjárt a bevezetőben ellenszenvessé tegye, így írja le vezetőjüket: „Vállig érő ápolatlan haj, szakáll, piszkos, tarka mintás ing, rongyos nadrág és kabát, s így együtt ellenszenvessé vált figura. Szemén fekete szemüveg. Mintha csak a Halálfejesek című filmből lépett volna ki. Itt üldögél kora délután munkaidőben néhány hasonló kinézésű társával, ő közöttük a hangadó.” A szakértőként megszólaltatott rendőrtiszt így elemezte a helyzetet: „A nyugati hippik a kapitalista társadalommal szemben a virágok hatalmát hirdették meg, mindenféle politikai aktivitást tagadva… Ott e törekvésnek van bizonyos progresszív jellege, de nem csak az. Nálunk ez a jelszó rosszízű és provokatív, hiszen a fiatalok előtt áll a lehetőségek tömege, a boldog és tartalmassá tehető ifjúság. […] Bár a hippik tiltakoznak a huligán megbélyegzés ellen, valójában azonban öltözködésükkel, jelvényeik viselésével, a ruháikon levő ízléstelen feliratokkal, nézeteikkel és kihívó magatartásukkal éppen olyan megbotránkoztatók, mint a törő, zúzó, kötekedő huligánok. Gyakran előfordul, hogy huligán-, illetve hippigalerik átalakulnak, először csak lazábban, később szorosabban szervezett bűnöző csoportosulássá. S emellett ezeknek a fiataloknak a politikai arculatát a teljes közömbösség jellemzi. Tájékozatlanok, iskolázatlanok, éppen ezért fokozottabban ki vannak téve ellenséges tendenciák fertőző veszélyének. Az elmúlt hónapokban a hippik – bár jelszavaik szerint minden erőszakot elvetnek – a fővárosban többször okoztak botrányt és garázdaságot.”

halal17.jpg

A „halálfejesek” a hatvanas évek végén a napilapok bűnügyi rovatainak visszatérő kifejezése lett. A Népszava 1969. március 15-i számának 8. oldalán jelent meg „A »halálfejeseket« utánozták — letartóztatták őket” című bűnügyi tudósítás. Ebből megtudhatjuk, hogy „kétrendbeli rablás és háromrendbeli garázdaság, valamint csalás miatt” elfogták Töröcsik Péter 22 éves segédműtőst és két barátját, Sebán Imre 23 éves büntetett előéletű kocsikísérőt és öccsét, a 19 éves Sebán István autófényezőt, aki korábban bokszolt is. A trió különböző budapesti vendéglőkben és szórakozóhelyeken követte el bűncselekményeit, melyeket sem a jelen lévő többi vendég, sem az alkalmazottak nem próbáltak megakadályozni. „Ezek után csak az a kérdés, hogy a Halálfejesek című film dicstelen hőseinek viselkedését utánzó garázdák botrányait miért tűrték el az egyes vendéglátóipari helyiségekben?” – tette fel a kérdést a cikk szerzője. A célzás nem véletlen, hiszen a bűnüldöző szervek több galerit is meghatározott vendéglátóipari egységekkel hoztak kapcsolatba, elég csak az Abbázia-galeri ügyére gondolni. A Népszava 1969. április 9-i számában például mindjárt a címlapon kapott helyet ez a hír: „Bíróság előtt a »kispesti halálfejesek«”. A cikkből megtudhatjuk, hogy a Fekete Kéz nevű banda elítélését követően máris egy még félelmetesebb galeri ügyében jár el a Fővárosi Bíróság: „A »kispesti halálfejesek« névvel illetett 46 tagú banda rászolgált a hírhedtté vált film szereplőinek jelzőjére. A züllött fiatalok ugyanis 1968 tavaszától sorozatosan követtek el erőszakos nemi bűncselekményeket, tömegverekedéseket kezdeményeztek, belekötöttek a járókelőkbe, rettegéssel töltötték el kispesti főhadiszállásuk környékét és a szomszédos kerületek lakóit.” A galeri 1967-ben alakult a fiatalkorú P. István, P. Szabolcs és M. László szervezésében, de akkor vált igazán veszedelmessé, amikor csatlakozott hozzájuk a börtönből szabadult, nemi erőszak miatt elítélt M. Mátyás. „A 131 oldalas vádiratban lefektetett bűnlajstromuk szerint jellegzetes garázdaságuk közé tartozott fiatal párok megtámadása: az udvarlót megverték, a lányt pedig elcipelték.” Áldozataik zömmel 13–16 éves lányok voltak, akiket veréssel fenyegettek, ha feljelentést mernek tenni.

halal18.jpg

A „kispesti halálfejesek” büntetőperéről a Magyar Nemzet is beszámolt, az 1969. április 11-i számban megjelent tudósítás például egyértelmű párhuzamot vont a bűnözés és a Halálfejesek között. A harminchetedrendű vádlott azt vallotta, maga sem érti már, hogyan keveredhetett egy ilyen társaságba, ahol a bandatagok még egymás rendes nevét se tudták. Az újságíró ottlétekor három fiatalkorú vádlottat is meghallgattak: mindegyiktől megkérdezte az ügyész, látta-e a Halálfejeseket, és mindhárman igennel válaszoltak. Igaz, egyikük azt mondta, a film megtekintése után döbbent rá arra, miben is vett részt. Az ügyész nem fűzött észrevételt ahhoz, hogy a bűnfelismerést illetően a vitatott filmnek lényegében a nevelő hatása érvényesült, ahogyan az újságíró sem firtatta, hogy a „Csak 18 éven felülieknek!” vetített filmet hogyan tudták a fiatalkorú vádlottak megnézni. (Ne feledjük, 1969-ben még nem volt se videó, se DVD, se kábeltévé, se internet.) A Népszava 1968. augusztus 8-i száma a 2. oldalon foglalkozott a fiatalság körében gyorsan terjedő káros jelenségekkel, ideértve az öltözködést, a hajviseletet, a beatzenét és a filmforgalmazást is. Szombathelyi Ervin újságíró így látta a dolgot: „Egész művelődéspolitikánkat érinti. Összehangolt szellemi támadásra volna szükség. Semmiképpen nem megengedve, hogy a televízióban rendre milliós nyilvánosságot kapjanak olyan zenészek, táncdalénekesek, akik nem tudnak mit kezdeni a külsejükkel, s azt a tévhitet keltik, hogy a vállig érő haj, a furcsa viselet nálunk bevett szokás. De alaposabban megfontolva kellene eljárni filmforgalmazásunknak is, számot vetve például, hogy olyan film, mint a Halálfejesek, nálunk a szándékolthoz képest ellenkező hatást vált ki. Semmiképpen nem tudok lelkesedni azért sem, hogy sok, legcsekélyebb zenekultúrával sem rendelkező táncdalénekes képét úton-útfélen lehet kapni. Még akkor sem, ha ezen »termékeket« giccsadó terheli.” A Népszabadság 1971-es évfolyamának egyik vasárnapi melléklete „Önállóság és felelősség” címmel dörgedelmes cikket közölt, amelyben azokra a „veszélyes” tendenciákra hívta fel a figyelmet, melyek összeegyeztethetetlenek a Párt X. kongresszusán megfogalmazott művelődéspolitikai célkitűzésekkel. A cikk szerzője helyesnek tartja, hogy a kulturális élet műhelyei nagyobb önállóságot kaptak, és megszűntek (legalábbis szerinte) a felső szervek részéről történő beavatkozások. Ugyanakkor helyteleníti, hogy „egyes kulturális műhelyek vezetői nem állnak hivatásuk magaslatán, és figyelmetlenségük vagy ideológiai-szakmai ítélőképességük elégtelensége miatt nemegyszer engednek nyilvánosság elé olyan munkákat, amelyek alacsony színvonalúak, ízléstelenek, idegenek a szocialista normáktól.” Ebben a kontextusban teszi szóvá, hogy „mit mondjunk a filmátvételi bizottság munkájáról, arról a bizottságról, amely annak idején mozivászonra engedett nálunk olyan brutálisan embertelen és pornográf filmet, mint a Halálfejesek?”

halal19.jpg

És végül nézzük magát a legendát, vagyis hogy mikor tiltották be a Halálfejeseket! Az interneten a legkülönbözőbb adatokat találhatjuk erre vonatkozóan. Van, ahol azt olvashatjuk, hogy néhány nap után vették le a műsorról, máshol az az infó lelhető fel, hogy két hét után. Azt is megtudhatjuk a világhálóról, hogy állítólag maga Kádár tiltotta be a filmet. Ma már nem lehet egészen pontosan kideríteni, hogy az opusz mikor is tűnt el a moziműsorból. A hetente megjelenő Film, Színház, Muzsika rendszeresen közölte a fővárosi mozik műsorát, és az 1968. augusztus 10-i lapszám szerint a Halálfejesek azon a héten még műsoron volt a Puskin, a Május 1., az Alkotmány és a Hunyadi moziban. A mozik műsorcseréjére csütörtökönként került sor, a Film, Színház, Muzsika pedig szombatonként jelent meg, vagyis lapzártája szerdán vagy csütörtökön lehetett. Ez azt jelenti, hogy ha a Halálfejeseket az augusztus 8-ával kezdődő műsorhéten már nem játszották volna, akkor a 10-én megjelenő hetilap moziműsorából még idejében ki lehetett volna venni. Ez nem történt meg, vagyis valószínű, hogy ha a film esetleg nem is töltötte ki a teljes műsorhetet az említett négy moziban, 8-án még vetítették. A Magyar Nemzet alant idézett, 1968. augusztus 1-jén publikált elismerő cikke is azt erősíti meg, hogy a film körülbelül egy hónapig műsoron lehetett, hiszen ha néhány nap után betiltották volna, akkor egy napilapban aligha jelenhetett volna meg róla elismerő vélemény a betiltás után.

halal20.jpg

Ami Kádár személyét illeti, jómagam nem hiszem, hogy ebbe az ügybe beleszólt volna. Állítólag ő és a felesége minden érdekesebb nyugati filmet még a premier előtt megnézett, és ha valami nagyon nem tetszett nekik, akkor az adott film forgalmazását még a nyilvános bemutató előtt letiltották, vagy rövidítést kértek. (A házaspár ilyen elővetítéseken látta Jancsó Magánbűnök, közerkölcsök című olasz–jugoszláv filmjét és Ridley Scott horrorját, A nyolcadik utas a Halált is. A prűd Kádárnét a Jancsó-opusz annyira felháborította, hogy a filmet hosszú évekre jegelték Magyarországon. Az Alient „csak” cenzúrázták: azt a jelenetét rövidítették le jelentősen, amikor a szörny megszületik Kane mellkasából.) A Halálfejesek botrányával magyarázható, hogy néhány, erkölcsileg szintén aggályos, de sokkal nívósabb film (például a Bonnie és Clyde) a maga idejében nem juthatott el a magyar mozikba, sőt még a Szelíd motorosok (1969) átvételi vetítését követő vitában is felmerült az aggodalom, hogy nem ismétlődik-e meg a Halálfejesek zajos fogadtatása. Búcsúzóul a magyar cenzorok védelmében annyit jegyezzünk meg, hogy a Halálfejesek máshol is felborzolta a kedélyeket. A liberális cenzúrájáról ismert Svédországban háromszor is betiltották: 1968-ban, 1972-ben és 1975-ben. A történelem Magyarországon 1972-ben ismételte meg önmagát, amikor Alfred Hitchcock világhírű alkotása, a Psycho (1960) tűnt el egy hónap után a hazai moziműsorból. Néhány évvel később ezt a filmet rehabilitálták, a Filmmúzeum újra bemutatta, sőt az állami tévé is játszotta, a Halálfejesek viszont büntiben maradt, leszámítva néhány vetítést a rendszerváltás után az Örökmozgóban.

halal21.jpg

Így látták ők

„A film fennen hirdeti, milyen gonosz szadisták a motoros huligánok. Ezt úgy közli, hogy közben kielégíti a szadizmust látni vágyók kedvét. A huligánok roppant ijesztőek, mindig váratlanul és rémületkeltően jelennek meg. Csak éppen édeskeveset tudunk meg róluk, azonkívül, hogy kedvelik az erőszakot. Bőségesen van részünk a film jóvoltából az erőszak látványában, de az erőszak mögött meghúzódó erőket, összefüggéseket, előzményeket és okokat valahogy elfelejtik közölni. A Halálfejesek ügyesen, hatásosan elkészített, megtévesztő film. Sokan fognak hinni neki, s tán társadalomkritikai darabként is fogják ünnepelni. Valójában egy régi sablon új változata, amely cinikusan elégíti ki a már csak rendkívül erős sokkhatásra reagáló »szórakozási« igényeket. Nálunk ilyesmit – szerencsére – ritkán látni. Elképzelhető, hogy a nézőtéren többen rosszul lesznek, és a helybéli hervadó huligánmozgalom új virágzásnak indul.”

(Vilcsek Anna: „Halálfejesek”. In: Magyar Nemzet, 1968. július 11., 4. o.)

halal22.jpg

„A nyers naturalizmusnak helye, dramaturgiai szerepe lehet a filmvásznon, ha az elrettentést, az embertelentől való elidegenítést szolgálja, ha a társadalmi felelősséget ébresztgeti. Nem is ezt rójuk fel T. C. Frank rendezőnek és alkotótársainak. Inkább azt, hogy a nagyobb közönségsiker érdekében engedtek az olcsóbb, kommersz megoldásoknak. Filmjüket, amely valóban döbbenetes kiáltás lehetett volna, feloldották szentimentális részletekkel, édeskés happy enddel, a gazdag turistalány és vasöklű szegény indián egymásra találásával, az egy szál rettenthetetlen bajnok dicsfényével. Nagy kár, hogy a haladó szándék üzleti megfontolásokkal találkozott, és félő, hogy a film sok fiatal nézője nem annyira az erőszak elleni tiltakozásra, hanem az »oltári bunyókra« figyel majd.”

(v. v.: „Halálfejesek”. In: Népszava, 1968. július 11., 2. o.)

halal23.jpg

„De azért kikerekedik a kép, ha nem is a filmen: a film mögött. Ezek a motoros vadak ugyanazt a zavaros filozófiát vallják, amit a kaliforniai LSD-próféta, Timothy Leary a tibeti buddhizmusból, a védákból, Lao Ce-ből és saját LSD-vízióiból összegyűjtött és meghirdetett. Csakhogy követőinek nagy része, a későbbi Flower Power-mozgalom sokfajta híve éppen az erőszakot ítélte el, s megtagadta az amerikai életformát. Vele a vietnami háborút is. T. C. Frank ügyészét ez a körülmény mintha jobban nyugtalanítaná, mint a motoros bandák vadsága. Tanúkat keres, ahelyett, hogy elítélné az erőszakot a tények alapján. De tanú sohasem akad. Csak a megszeppent seriff hiszi azt, hogy a polgárok gyávasága miatt. Ezek a polgárok jól tudják, amit az egyik szenátor hangosan is kimondhatott: »Nem vad hordákról van szó, hanem a gyermekeinkről, a tieidről, az enyéimről«... akár virágot hintsenek, mint a hippik, akár motoron rohanjanak. Ezért hallgatnak a polgárok, s ezért hallgatja el ezt T. C. Frank is szemérmesen. És ki hinné el, hogy egy atyai szívű, vasöklű cowboy még rendet teremthet? A filmet számunkra csupa ismeretlen színész játssza, kissé ósdi stílusban, de beleéléssel. A néző állandó izgalmát, a feszült atmoszférát az öreg western-iskola fogásai biztosítják.”

(Hegedűs Zoltán: „Halálfejesek”. In: Népszabadság, 1968. július 11., 7. o.)

halal24.jpg

„A történet azt sugallja, hogy a rokonszenves indián életben marad, életben tartja őt a meggyötört lány vallomása is, aki föléje hajolva súgja, zokogja: Nagyon szeretlek téged, Indián. Leszámítva ezt a (hangsúlyozom: kötelességszerű) happy endet, a történet végig megrendítő feszültséggel teljes. S ezt a feszültséget nem elsősorban vagy legalábbis nemcsak a kegyetlen fordulatok, barbár szituációk adják, hanem az emberben megszülető felismerés is. Szadista gonosztevők, elszabadult barbárok ezek a huligánok, ez kétségtelen. Törvényen kívüli söpredék. De a legszomorúbb mégsem ez, hanem az a szörnyűség, hogy az emberek a félelem börtönében, a kétségbeesés rémületében, a létükért reszketve eljutnak addig, hogy apatikussá válnak a bűnnel szemben. Könnyű és olcsó lenne a közelmúlt tragikus eseményei és a film története között párhuzamokat teremteni. De nem tesszük. Mert a film némileg több is és kevesebb is, mint a közelmúlt látványos gaztettei. Megmutatja, milyen társadalmi szerkezet az, amelyben az állati szenvedély ilyen szabadon tenyészhet, milyen világ az, amely az emberség védelmét nem képes biztosítani. Megrendítő hatású alkotás, beleborzong, aki látja.”

(Illés Jenő: „Halálfejesek”. In: Film, Színház, Muzsika 1968/28, 6. o.)

halal25.jpg

„Először is hálás vagyok a tehetséges alkotóknak. Ha a filmkockák pergése közben nem éreztem volna a rémületes jelenetsor mögött az ő elszánt és elhivatott jelenlétüket, most nagyon reménytelen volnék. Ezek a művészek ezzel a riasztóan igaz filmmel is azt üzenik a világnak: ne essetek kétségbe, embertársaink, szerte a világon, ha az ijesztő hírek áradata zúdul rátok országunkból, tetteinkről naponta, mert az nem a teljes Amerika, nem az egész USA, mert élnek itt is jóérzésű, józan eszű, tisztességes, nemes szándékú emberek, ha sokan megfélemlítve, még mindig béna hallgatásban, tehetetlenségbe dermedten is, de mi is itt vagyunk, és azért harcolunk, hogy megmentsünk valamit országunk annyi vérrel és gátlástalan erőszakkal, féktelen önteltséggel bemocskolt nevének becsületéből az emberiség jövőjéért, nyugodt, emberhez méltóbb életformájáért dolgozó népek és egyének előtt. Másodszor azt szeretném, ha Magyarország minden mozijában bemutatnák ezt a filmet, s meggondolásra javaslom, szállítsák le a nézők korhatárát tizennyolc évről tizennégy-tizenhatra. Mert ezt a filmet meg kell néznie mindenkinek, a fiataloknak is, akikben – részben érthető motívumok miatt – annyi romantikus elképzelés, utánzási vágy él azután az életforma, életstílus után.”

(Gergely Mihály: „Üzenet tengerentúlról”. In: Magyar Nemzet, 1968. augusztus 1., 6. o.)

halal26_1.jpg

Halálfejesek (The Born Losers, 1967) – amerikai filmdráma. Forgatókönyv: James Lloyd. Operatőr: Gregory Sandor. Díszlet: Richard Beck-Meyer. Jelmez: Katharine Free. Vágó: John Winfield. Zene: Mike Curb és Davie Allan. Rendező: T.C. Frank. Főszereplők: Tom Laughlin (Billy Jack), Elizabeth James (Vicky Barrington), Jeremy Slate (Daniel „Danny” Carmody), William Wellman Jr., (Kisded), Jack Starrett (Fred), Paul Bruce (George Davis kerületi ügyész), Robert Cleaves (Mr. Crawford), Jane Russell (Mrs. Shorn). Magyarországi bemutató: 1968. július 11.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lenörd hofstadter 2018.05.24. 07:38:29

Indexes cím alapján azonnal a Halálfejesek ugrott be de nem gondoltam, hogy valóban az is lesz. Meglepődtem a találaton, nem egy ismert mozi, még az idősek körében is keresgélni kell, hogy ki látta vagy hallott róla.

81-82 körül megnézve érdekes mozinak tűnt, most visszanézve pontosan ugyanaz a kategória mint a Szelíd motorosok: unalmas, hosszú lére eresztett zagyvaság ami csak a 60-as évek végén az akkori Iván mozik mellett tűnt akciódúsnak és borzalmasnak. Néha fel lehet lelni a jutyúkon, de általában néhány nap után eltűnik, csak a bogaras részt hagyják fenn.

Jó összefoglaló volt.

Lazók György · http://filmekapolcrol.blog.hu/ 2018.05.24. 10:56:22

Azt hittem egy nagy klasszikust pótolok, amikor elkezdtem, de hamar kiderült, hogy csak egy felkapott B-film, annak is dögunalmas, papolós. A szörnyen rossz alakításokat még a hazai színészlegendák se tudják eléggé feljavítani.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.05.24. 12:26:38

@lenörd hofstadter:

Köszi az elismerést. Mióta gyakorlatilag egyszemélyessé redukálódott ez a valaha jól menő blog, azóta egyértelműen a régi filmeké a főszerep, főleg a hatvanas-hetvenes évekből. Bár nem vagyok egy pelyhedző állú valaki, de ezt a filmet még én se a maga idejében láttam, hanem jóval később.

@Lazók György:

Először csak úgy önmagában láttam a filmet, minden előzetes koncepció nélkül. Nagyon nem felelt meg a hírének, ékes bizonyítékául annak, hogy a tiltott gyümölcs sem mindig édes. :)

Aztán amikor a fenti ismertető érdekében újra megnéztem, már-már szórakoztatott is az amatőrsége, ami csak részben magyarázható az alacsony költségvetéssel. Hát nyilván nem véletlen, hogy Jane Russellt leszámítva senki se vitte igazán sokra, és az egykori szexszimbólumnak sem ez a legjobb alakítása. :)

Kedvenceim az olyan dramaturgiai nyalánkságok, hogy egy városban, ahol nőkkel erőszakoskodnak a garázda huligánok, a főhősnő egy szál bikiniben motorozik, a megerőszakolt áldozat pedig, aki elvileg azon retteg, hogy embertelen megbecstelenítői nehogy megjelenjenek az otthonában, házi sztriptízt mutat be a játékfigurának. Ugye, sejtjük, hogy e mutatvány közben érkeznek meg a velejéig romlott gonoszok? :)

szepipiktor 2018.05.24. 14:11:54

Remek írás!
Sajnos az index szerkesztőinek köszönhetően az ilyen remek blogokról keveset tud az ember, ha éppen "belebotlunk", szerencsénk van.
De írod, hogy egyedül maradtál, azaz van előzménye, de inkább kérdezek, mint kutakodja: más hasonló téma már volt itt?
Mert a "botrány" jelző nagyon szubjektív, és nekem például ideillik az 1962-es "Lolita" Kubricktól, Peter Sellers-szel, vagy a 70-es évekből két hasonlóan "botrányos", az 1971-es "Az utolsó mozielőadás" a fiatal, kezdő Jeff Bridges, Cybill Shepherd, Ben Johnson, Randy Quaid remeklésével!
Nekem a valódi botrányfilm az 1979-es Caligula!
Még a vágott, cenzúrázott változat is botrányos volt, de aki látta a teljes, cenzúrázatlan FULL PORNÓ jelenetektől hemzsegőt, hát na az tényleg botrányos...
Én fiatalon, éjjel super-8-as titkos vetítésen láttam a teljes változatot, szerencsére már megszereztem ezt HD-ban és őzröm, őrzöm...
Ezekről írtatok már?
Megérnének pár misét...

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.05.24. 15:20:05

@szepipiktor:

Szia!

Üdv a blogon, köszi az elismerést.

Mindig megpróbálkozom azzal, hogy kikerüljek az Indexre, és van, amikor ez összejön, van, amikor nem. Van, amikor nem az általam beküldött ajánlószöveget használják, hanem írnak helyette egy jobbat, és olyan is van, amikor szerintem kevésbé jóra változtatják az enyémet. Fontos az is, hogy képpel kerülünk-e ki, vagy sem. A múlt héten például az 54 című filmről szóló írás elég jól pörgött, amíg illusztráció is volt hozzá, aztán egy idő után csak az ajánlószöveget hagyták meg. Ekkor órákig alig ment előre a számláló. Utána valamiért mégis visszakerült a kép, és megint jobban felpörgött a látogatószámláló. El kell fogadni, hogy néha szerencsém van, néha nem. Én mindegyik szövegemet igyekszem egyforma alapossággal megírni, de ami valamiért nem jut ki az Indexre, az sajnos csak vegetál. A közelmúltból például a Jennifer O'Neillről, Joe Dallesandróról és Az érzékek birodalmáról írt szövegeimmel nem sikerült az Indexre jutnom, ezek nagy keservesen 130-210 látogatót hoztak össze, míg például a Walerian Borowczykról szóló több mint 54 ezret, mert fő cikk volt az Indexen.

Nem kifejezetten szempont, hogy botrányfilmekről írjak, de ilyen témák is szóba kerültek már: A nagy zabálás, több Pasolini-film (pl. Teoréma, Az Élet trilógiája, Saló). Kubricktól a 2001:Űrodüsszeiáról már írtam, és régi adósságom a Ragyogás és a Mechanikus narancs, hiszen ezekről máshol már írtam ismertetőket, csak fel kéne turbóznom őket. Az utolsó mozielőadás is régóta tervezgetett témám, remélhetően még az idén megvalósul.

A Caliguláról annak idején én írtam a Wikipédia cikkét, és mivel folyamatosan hozom át a Filmbookra a régi wikipédiás írásaimat is, ezért előbb-utóbb erre is sor kerül. Természetesen átdolgozom a szöveget: javítom és bővítem. E film esetében egyébként leginkább infóbőséggel küszködöm: a blog.hu-n ugyanis van limitkorlát, ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy nem érdemes folytatásos írásokba kezdeni, mert az olvasói érdeklődés még két részig se tart ki. :) A Caligula rendezője, Tinto Brass egyébként külön cikket kapott tavaly a blogon, filmjei közül a PAPRIKA külön szövegként jelent meg, a SENSO '45 pedig Visconti SENSO-jával párba állítva. Idővel mindegyik sorra kerül, a Caligula és A kulcs még az idén.

A közeli hetek várható témái általam: Magyar rapszódia / Allegro barbaro, Félelem a város felett, A négy testőr (1974), A Sakál napja, Tűzzel-vassal, Defekt, Egri csillagok, Nagyítás, Suttogások és sikolyok, a színészek közül Ornella Muti és Helmut Berger, a rendezők közül Vilgot Sjöman és Bigas Luna. Persze a sorrend nem biztos.

A jobb oldali menüsávban találsz egy olyan opciót, hogy Szerzők: erre kattintva mindenki írásai kilistázhatók. Én se az elején kapcsolódtam be, ezért magam sem vagyok teljesen képben arról, a hőskorban milyen témák voltak már.

szepipiktor 2018.05.24. 16:14:53

Köszi
Megpróbállom rögzíteni a blogot, mert én beteges gyűjtő vagyok és eleve csak a korábbi klasszikusokkal foglalkozom. És jellemzően "könyalapon" azaz nem a mai audiovizuális demók érdekelnek.
A Caligula akkor OK, csak az "érintettségem" miatt említettem meg, mert akkor az átkosban egy füstös pinceklubban, éjjeli zártkörű vetítésen a teljes tartalmat látni, azért nem sokakanak adatott meg.
De majd megtalálom a módját, hogy ezt még kibeszéljük...

Darkcomet 2018.05.28. 19:51:23

@szepipiktor: Én egy generációval későbbi vagyok, én nyolcvanas években VHS-ről láttam ezt is, meg nagyon sok más olyan mozit, ami alapvetően nem kívánatos volt (Fal, If, Mechanikus narancs, Salo, stb). Ahol laktam, ott volt egy úgynevezett Ifjúsági Klub, de az ottani ifis népnevelő, vagy mi a fenének hívták, eléggé bevállalós volt, kéthetente pénteken mindig úgymond veszélyes filmeket néztünk meg, és faszán ki lehetett beszélni a látottakat.

Darkcomet 2018.05.28. 19:53:20

Volt még egy olyan baklövése a hazai filmforgalmazóknak abban az időben, hogy Kopaszok bandája. Ez azt hiszem talán japán film volt, szintén motoros őrültekkel, és pont az ellenkező hatása miatt nagyon hamar levették a műsorról.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.05.28. 20:42:48

@Darkcomet:

Utána fogok nézni ennek, és ha érdekes lesz a téma, akkor talán még külön téma is lehet belőle. A dolog már csak azért is felkeltette az érdeklődésemet, mert 1963-ban valóban bemutattak Magyarországon egy olyan filmet, hogy A kopaszok bandája, de az nem japán volt, hanem NDK-beli, vagyis baráti országból jött. :)