Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

MESTERKURZUS – DUŠAN MAKAVEJEV: AZ ÖRÖK PROVOKÁTOR

2017. november 09. - Field64

Dušan Makavejev (szerb cirill betűkkel: Душан Макавејев, Belgrád, 1932. október 13. –) szerb rendező és forgatókönyvíró az 1950-es évek első felében kezdett rendezni. Dokumentum- és rövidfilmjei a szocialista társadalmi rendszer hibáira, fonákságaira, furcsaságaira hívták fel a figyelmet. Már ezekben a művekben is megfigyelhető a későbbi Makavejev-alkotások számos ismérve, például az ironikus-gunyoros hangvétel, ami a cenzoroknak egyáltalán nem tetszett, ezért némelyik filmet csak vágások után engedélyezték. A direktor 1965-ben forgatta első játékfilmjét Az ember nem madár címmel. Tehetségére külföldön is felfigyeltek, és munkáit rangos nyugati filmfesztiválokra is meghívták. A nemzetközi szaksajtó „a Balkán Godard-ja”-ként emlegette. Negyedik egész estés filmje, a W. R., avagy az organizmus misztériuma (1971) Nyugaton lelkes kritikákat kapott, Jugoszláviában viszont hevesen támadták, és be is tiltották. Makavejevet azzal vádolták, hogy ezzel a filmjével megsértette Vlagyimir Iljics Lenin emlékét és a kommunizmus „szent” eszméjét. Az egyre feszültebbé vált helyzet miatt a rendező 1973-ban elhagyta hazáját. Az emigrációban csak több éves szünetekkel tudott forgatni, miután első nyugati filmje, a Sweet Movie (1974) óriási botrányt okozott, egyes országokban mind a mai napig tiltólistán szerepel. Makavejev 1993-ban rendezett utoljára játékfilmet. Több alkalommal is járt Magyarországon, játékfilmes életművéből a Magyar Filmintézet és a Magyar Televízió is rendezett már sorozatot. 

FIGYELEM! Az alábbi életrajz egyes illusztrációi explicit meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „Tovább” linkre!

makavejev01.jpg

Tovább

Wolfenstein II - The New Colossus (PS4)

2017. november 02. - Lazók György

Ez a szezon konzolos fronton idáig a hol jobb - hol rosszabb folytatásoké. A Destiny 2 személyében kaptunk egy korrekt, a The Evil Within 2 képében egy felvizezett, a Shadow of War révén pedig egy mikrotranzakciókkal mérgezett második részt. A nácik leglelkesebb irtója, B.J. Blazkowicz idén igazán kitett azért, hogy az ő folytatása a jobbakhoz tartozzon! A reboot-mánia a filmek világából rég begyűrűzött a játékokéba is, melynek egyik eredménye az id Software klasszikusát egyszerre folytató és újragondoló, 2014-es Wolfenstein: The New Order volt. A jól megszokott II. világháborús környezetet alternatív ’60-as évekre cserélő FPS-t kedvezően fogadták, habár megvoltak a maga hiányosságai. A most megjelenő The New Colossus direkt folytatása az előző résznek, vagyis pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol elődje elejtette. A sorozat főhőse, a rettenthetetlen nácigyilkos a biztos halál küszöbén áll, ám barátai az ellenállásból az utolsó pillanatban megmentik. Folytatódhat hát a véres túlzásokban gazdag harc Amerika szívében, melyet ebben a realitásban a fasiszták uralnak.

wolf-title.jpg

Tovább

REFLEKTORFÉNYBEN – OLEG VIDOV: AZ OROSZ ROBERT REDFORD

2017. október 30. - Field64

Oleg Boriszovics Vidov (cirill betűkkel: Олег Борисович Видов; Szovjetunió, Moszkvai terület, Filimonki, 1943. június 11. – Amerikai Egyesült Államok, Kalifornia, Westlake Village, 2017. május 15.) orosz színész, forgatókönyvíró, rendező, filmproducer és üzletember az 1960-as évek elején kezdett filmezni. Előnyös megjelenésének és természetes játékstílusának köszönhetően néhány éven belül a Szovjetunió egyik legnépszerűbb színészévé vált, 1974-ben Érdemes Művész kitüntetést (Заслуженный артист РСФСР) kapott. Mai témájú alkotásokban éppúgy szerepelt, mint mesefilmekben, háborús produkciókban, kalandtörténetekben vagy éppen akciófilmekben, de a drámai műfaj sem volt idegen tőle. Az 1970-es években Magyarországon is a legkedveltebb szovjet művészek közé tartozott. Dániában és Jugoszláviában is forgatott, néhány nyugati meghívásnak azonban nem tudott eleget tenni, mert az illetékes szervek nem engedélyezték a kiutazását. Az 1980-as évek közepén Nyugatra disszidált, Ausztria és Olaszország után az Egyesült Államokba költözött. Legnépszerűbb filmjei: Mese Szaltán cárról (1966), A vörös palást (1967), A fej nélküli lovas (1972), Szerelmem, Moszkva (1974), Vörös zsaru (1988), Vad orchideák (1989). Négyszer nősült, első két házasságából született egy-egy fia. Bizonyos források szerint a hetvenes években fia született egy házasságon kívüli kapcsolatból is. Oleg Vidov gyógyíthatatlan betegségben hunyt el.

oleg01.jpg

Tovább

GOJKO MITIĆ ÉS A KELETNÉMET INDIÁNFILMEK

2017. október 23. - Field64

A hatvanas-hetvenes években Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendtek a Gojko Mitić nevével fémjelzett keletnémet indiánfilmek. Az én korosztályom ezeken nőtt fel, és jómagam – minden szakmai hibájuk és didaktikusságuk ellenére – ma is nosztalgiával gondolok ezekre a filmekre, mert az örökre elmúlt gyerekkort idézik fel, amikor az ember még azt hiszi, a mesékből valóság lehet, amikor még nem kell a hétköznapok ezer gondjával megküzdenie, és amikor még mellette voltak azok a szerettei is, akik azóta örökre eltávoztak. A nyolcvanas években a keletnémet indiánfilmek divatjamúlttá, a rendszerváltás után pedig egyenesen cikissé váltak, átkerültek a gagyi és hazug filmek skatulyájába. Kétségtelen, hogy nem készültek olyan profizmussal és akkora költségvetésből, mint nyugati társaik, sőt abban is van igazság, hogy ezekben a keletnémet produkciókban az indián falvaknak mindig volt valami skanzenjellegük, mindazonáltal maguk a filmek történelmileg többnyire hitelesebbek, mint a „dekadens” Nyugaton született westernek. Sokan gúnyolódtak azon, hogy a keletnémet westernekben az indiánok németül beszélnek, de általában ugyanezek az emberek azt már nem kifogásolták, ha ezek a „keletnémet indiánok” – vagy éppen a nyugati westernek echte rézbőrű harcosai – magyarul szólaltak meg, mert a hitelességre oly kényes „szakértő” honfitársaim feliratos filmeket általában nem hajlandók nézni, csak szinkronizáltakat. (Mellesleg jegyezzük meg azt is, hogy az angolul beszélő indiánok nyelvi szempontból semmivel sem hitelesebbek, mint a németül beszélők.) De haladjunk sorjában, és a nosztalgia jegyében kövessük végig, milyen indíttatásból születtek ezek a „szocialista indiánfilmek”, kik és miért alkották őket, s egyben idézzük fel a leghíresebb opuszokat is! 

gojko01.jpg

Tovább

Testbeszéd fénnyel és vízzel — Aurora Borealis

2017. október 17. - luckylany

Hullámzó vízfelületen jelennek meg a hullámzás torzította betűk Mészáros Márta 26. filmjének, az Aurora Borealisnak első képkockáin. A képkivágat lassan tágul, háttal látjuk, a medence? vagy természetes hőforrás? mellett ülő főszereplőt, Máriát (Törőcsik Mari), hogy azonnal a múltjába kalauzoljon a vágás, ugyanehhez a hőforráshoz, ahol az ekkor még ismeretlen szerelmesek (a fiatal Mária szerepében Törőcsik Franciska) töltik boldog perceiket. Bár még nem tudjuk, csak az emlékező szituációból sejtjük, mit látunk, rögtön ezután egy szülő nő szobájába visz a kamera, ahonnan a Törőcsik Franciska alakította karakter nagy fájdalmak közt távozik, míg a háttérben világra jön egy újszülött, hogy nem sokkal arrébb a folyosón összeesve maga is életet adjon valakinek — bár egyelőre ezt is csak sejthetjük.

Tovább

100 ÉVE SZÜLETETT FÁBRI ZOLTÁN: 141 PERC A BEFEJEZETLEN MONDATBÓL

2017. október 15. - Field64

A szerző ezúton is köszönetet mond Plakátfiúnak, aki gyűjteményéből
rendelkezésemre bocsátotta a film magyar plakátját.

Száz éve ezen a napon született Fábri Zoltán (1917–1994), a magyar filmtörténet egyik legjelentősebb alkotója. 1952-ben rendezte első filmjét, és bő harminc évvel később, 1983-ban mutatták be az utolsót. Főleg irodalmi alapanyagból dolgozott, klasszikus és kortárs szerzők művei alapján. Színészeit mindig igen nagy gonddal válogatta, és nagyon szerette őket, mert álláspontja szerint az adott mű alapgondolatát elsősorban a színészek közvetítik, az ő hiteles játékukon áll vagy bukik szinte minden. Egy Fábri-filmben játszani minden színész számára megtiszteltetést és életre szóló élményt jelentett, hiszen a rendező tisztelettel bánt velük, nyitott volt az ötleteikre, ugyanakkor határozottan és pontosan instruálta őket. A Fábri-centenárium fókuszában valószínűleg az életmű legnagyobb klasszikusai állnak majd, mint például a Körhinta (1956), a Hannibál tanár úr (1956), az Édes Anna (1958), a Két félidő a pokolban (1961), a Húsz óra (1965), A Pál utcai fiúk (1968), az Isten hozta, őrnagy úr! (1969), Az ötödik pecsét (1976) és a Magyarok (1978). Jómagam éppen ezért inkább egy kuriózumot választottam, Déry Tibor nagyregényének filmváltozatát: a 141 perc A befejezetlen mondatból 1975-ben lelkes fogadtatásban részesült, a kritikusok többsége már-már érdemein felül magasztalta, a közönség érdeklődése sem maradt el, mégis meglepően hamar elült a kezdeti felhajtás. Az új évezredben egy nagyigényű, de kudarcot hozó művészi vállalkozásként emlegetik. Szokásomnak megfelelően az alábbiakban áttekintést adok arról, hogyan született meg a terjedelmes regényből a forgatókönyv, mit érdemes tudni a fontosabb szerepeket játszó színészekről és a forgatásról, és milyen körülmények között került sor a külföldi bemutatóra a moszkvai filmfesztiválon. Állítólag a közeljövőben a teljes Fábri-életmű megjelenik DVD-n, így módunk lesz arra, hogy jó minőségben nézzük meg újra ezt a filmjét is, és saját szemünkkel döntsük el, vajon tényleg eljárt-e fölötte az idő. 

141perc01.jpg

Tovább

Te offolsz?

2017. október 01. - luckylany

Szeptember 29-én nyít meg és november 5-ig tart az OFF-Biennále Budapest, a független kortárs művészeti színtér biennáléja. Az idei, második kadás témája Gaudiopolis — az öröm városa. Gaudiopolis, Sztehló Gábor gyerekdemokráciára építkező árvaháza a Valahol Európában egyik ihlető forrása is volt. A rengeteg programot felvonultató eseménysorozatban filmek ihlette előadást vagy a közösségiség kérdéseivel foglalkozó filmet is láthatsz, ezek közül emelek ki párat.

off_gaudio.png

Tovább

Értékelési afférok -The Only Living Boy in New York

2017. szeptember 29. - luckylany

Vannak jó szériák. Ez nekem most egy ilyen. Mert van, hogy egy szereplő miatt mész el megnézni a filmet, láttad már másban is és szeretted, kíváncsi vagy, mit alakít más szerepben, ha szerencséd van, a karakter kicsit más és nem egy beskatulyázott karakterszínész keltette fel az érdeklődésedet. Olyan is, hogy mit sem tudsz a filmről, csak összefutsz egy baráttal, már sok mindent megbeszéltetek, átsétáltátok együtt a várost, régi helyek előtt emlékeztetek, megittatok egy kávét, egy teát, egy sört vagy egy pohár bort, esetleg egymás után, s pont elmentek a régi kedvenc mozitok előtt, beléptek, miért ne, s ráböktök az első, legközelebb kezdődő filmre, hogy majd a film poénjain vagy a sajátjaitokon, de újra hangosan kacagjatok az életen és visszahozzatok valamit abból, ami a találkozásig elveszettnek tűnt.

only-living-boy-in-ny07.jpg

Tovább

Uzumasa Limelight (2014)

2017. szeptember 27. - Oldfan

A filmes társadalom időről-időre elkészít egy mozit önmagáról. A nagyközönség pedig többnyire szívesen fogadja az ilyen történeteket. Hiszen egy kicsit mindenkinek birizgálja fantáziáját, hogy milyen lehet az élet egy „álomgyár” színfalai mögött. Íme, pár példa a közismertebb filmekből, amik ezt a témát feszegetik. Van közöttük, ami a valóságot akarja megmutatni, van, amelyik az alkotás folyamatának művészi leképezését tűzte ki céljául. Akad, amelyik csúfolódik a művészek zártkörű világán, de a lepel lerántásának kísérlete sem marad el. Szóval, akinek kedve támad a témában bogarászni, műfajilag bő választékkal teheti meg. Tessék, egy kis ízelítő: Dziga Vertov – Ember a felvevőgéppel (1929), Cecil. B. DeMille – Alkony sugárút (1950), Stanley Donen – Ének az esőben (1952), Fellini – 8 és fél(1963), Francois Truffaut – Amerikai éjszaka (1973), Frank Perry – Anyu, a sztár (1981) Tim Burton – Ed Wood (1994) Chris Smith – A filmcsináló (1999). A lista persze korántsem teljes. Azokat igyekeztem belevenni, amelyek magyarul is elérhetőek.

uzumasa_limelight_02.png

Tovább

AELITA

2017. szeptember 25. - Field64

Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj sci-fije, az Aelita 1923-ban jelent meg először nyomtatásban. A kisregény egy szerelmi történet ürügyén valójában a kommunizmus kozmikus győzelmét hirdeti, így igazán alkalmasnak tűnt arra, hogy egy külföldön is forgalmazható, szovjetbarát film készüljön belőle. Az előkészületi munkálatok már 1923-ban megkezdődtek. A magas művészi színvonal érdekében hazahívták Nyugatról Jakov Protazanovot, a nemzetközi tekintélynek örvendő rendezőt. Protazanov meglehetősen szabadon kezelte Tolsztoj könyvét, melynek alapján egy olyan többrétegű, fantáziadús filmet alkotott, amely a megrendelői igénynek megfelelően kiállt ugyan a bolsevik rendszer mellett, de nem feledkezett meg a közönség szórakoztatásáról sem. Ennek érdekében a direktor bátran élt a humor eszközével is, munkatársai segítségével pedig különleges, egyedi látványvilágot teremtett. Említsük meg azt is, hogy több neves szovjet színművész az Aelitában kezdte filmszínészi pályafutását. A nézők körében kiugró sikert aratott a film, a kultúrpolitikusoknak és a vaskalapos kritikusoknak azonban nem tetszett. A sztálini időkben az Aelitát lényegében agyonhallgatták, említés szintjén se nagyon került szóba. Az új évezredben fedezték fel újra, és ma már általános az a vélemény, hogy a némafilmkorszak egyik legbecsesebb darabjáról van szó. Tolsztoj regényéből 1980-ban Rajnai András egy tévéjátékot forgatott, amely hűségesebben követi az irodalmi mű cselekményét, mint az 1924-es szovjet verzió, ám képtelen hitelesen érzékeltetni a könyv gondolati-filozófiai mélységeit, és megmarad a cselekmény – az esetlen trükkök miatt gyakran mosolyt fakasztó – illusztrálásánál.

FIGYELEM! Az alábbi ismertető spoilereket is tartalmaz, ezért aki még nem látta a filmet, az csak a saját felelősségére olvassa tovább a szöveget!

aelita00.jpg

Tovább

Destiny 2 (PS4)

2017. szeptember 19. - Lazók György

Szeptember hatodika piros betűs ünnep volt a Destiny-rajongóknak. Még azoknak is, akik nem bocsájtották meg, hogy a véres verejtékkel összegyűjtött lootjukat nem vihették át a most megjelent folytatásba. Én is kiéhezve vártam már, hogy rávethessem magamat, és, ami szabadidőm csak volt, azt az elmúlt két hétben rááldoztam. A korábbi epizód botrányba hajló bemutatkozásából tanulva a Bungie ezúttal tartalommal rendesen ellátva indította útjára szeretve gyűlölt MMO shoooterének folytatását. A Destiny 2 a Star Wars mintáját követve sötétebb hangulatú lett. Mint A birodalom visszavágban, mindjárt a történet elején lerohanják az epizód főgonoszai, a böszme római légiósokra emlékeztető Cabalok, a jók bázisát. Az érinthetetlennek hitt utolsó városra, sőt még az őrzők erejét adó Utazóra is ráteszik a mancsukat. A halhatatlanságot jelentő fényre áhítozó vörös légió kíméletlen vezetője úgy dob le a hajójáról, ahogy egy legyet szokás lepöckölni a szélvédőről. Félhullaként a romok közt támolyogva apránként szerezzük vissza majd képességeinket, a 8-10 órás kampány nagyobbik részében pedig az életben maradt vezéreket kutatjuk fel, hogy aztán velük együtt vágjunk vissza az inváziós seregnek.

d2-1.jpg

Tovább

NEGYVEN ÉVE HUNYT EL MARIA CALLAS: MÉDEA

2017. szeptember 16. - Field64

A Médea Pier Paolo Pasolini befejezetlenül maradt görög trilógiájának középső része. Pasolini saját elképzeléseinek megfelelően értelmezte át az i. e. V. században keletkezett Euripidész-drámát. A címszerepet a legendás görög opera-énekesnő, Maria Callas vállalta, akinek ez az egyetlen játékfilmje. Nemcsak hogy énekelnie nem kellett benne, de még csak nem is a saját hangját halljuk. A forgatás 1969 nyarán zajlott törökországi, szíriai és olaszországi helyszíneken. A filmet felfokozott érdeklődéssel várta a szakma és a közönség, ennek ellenére a maga idejében csalódást keltett: Pasolini koncepcióját azok is vitatták, akik valószínűleg nem is igazán értették, és sok bírálat érte Callas alakítását is, hogy nem sikerült igazi drámaiságot vinnie a szerepbe. A Médeát az új évezredben fedezték fel a különleges filmcsemegéket kedvelők: ma már a legjelentősebb, legszuggesztívebb Pasolini-alkotások között emlegetik. Mondanivalója a „barbár” harmadik világ és a „racionális” európai kultúra sokkszerű találkozásáról napjainkban különösen aktuális, ugyanakkor az opusz meggyőzi a nézőt arról is, hogy Callas tehetsége nem korlátozódott az operaszínpadokra, és sajnálatos, hogy soha többet nem állt a kamerák elé.  

medea00.jpg

Tovább

MESTERKURZUS – FRANCO ZEFFIRELLI: FILM, SZÍNHÁZ, MUZSIKA

2017. szeptember 11. - Field64

Az idén kilencvennégy esztendős Franco Zeffirelli a XX. századi olasz kulturális élet egyik meghatározó személyisége. Sikerekben gazdag karrierje az ötvenes években kezdődött. A filmszakma mesterfogásait olyan nagyságok asszisztenseként tanulhatta meg, mint Luchino Visconti, Vittorio De Sica és Roberto Rossellini. Saját hírnevét elsőként a színház világában alapozta meg: látványos, mozgalmas operarendezéseinek köszönhetően új életre kelt ez a nagy múltú, de akkoriban a merev hagyományok béklyói között vergődő zenei műfaj. A prózai színpadokon is aktivizálta magát, ténykedése nyomán virágzó Shakespeare-kultusz bontakozott ki Itáliában. Két korai, világsikerű filmjét is Shakespeare-darabok alapján rendezte: A makrancos hölgy (1967) és a Rómeó és Júlia (1968) úgy a kritikusok, mint a közönség körében lelkes fogadtatásban részesült. Későbbi alkotásairól már megoszlottak a vélemények, gyakran nevezték őket negédesnek, szentimentálisnak, sőt néha giccsesnek is: ezek a vádak különösen A bajnok (1979) és a Végtelen szerelem (1981) kapcsán hangzottak el a leggyakrabban. Zeffirellinek a melodramatikus, olykor tragikusan végződő szerelmi történetek iránti vonzódása feltehetően az érzelemgazdag operákra vezethető vissza, melyeket – filmes karrierjével párhuzamosan – évtizedeken át fáradhatatlanul vitt színre a világ legrangosabb játszóhelyein a milánói Scalától kezdve a londoni Covent Gardenen át a New York-i Metropolitanig. Játékfilmjeit általában fiatalokról forgatta, mert őszintén hitt abban, hogy a fiatalság nagy dolgokra képes. A szó legnemesebb értelmében vett humanista alkotó, aki számos kollégájával ellentétben nem az emberi lélek sötét oldalának borzalmas titkaiban vájkált, hanem azt próbálta bemutatni, hogy az ember lehet ugyan esendő, küzdelmeiben akár el is bukhat, eredendően mégis a jóra született. Az őszinte emberi érzelmek – mindenekelőtt a szerelem – fontosságát hangsúlyozta, az élet nagyszerűsége mellett foglalt állást, s műveivel arra figyelmeztet, hogy a boldogságot és a harmóniát akkor találhatjuk meg, ha figyelünk egymásra és nyitottak vagyunk a minket körülvevő világ apró örömeire, a természet szépségeire, legyen szó csupán nyíló virágokról vagy önfeledten daloló madarakról.

franco01.jpg

Tovább

Az (2017)

2017. szeptember 10. - Santino89

„És most ki kell nyírnom ezt a faszom bohócot.”

Öt évvel ezelőtt, amikor elolvastam Stephen King masszív regényét, majd megnéztem a belőle készült tévéfilmet, azzal zártam a kis élménybeszámolómat, hogy ugyan egyikkel sem voltam igazán elégedett, mégis, ha egyszer készül ebből a történetből egy nagyfilmes feldolgozás egy tehetséges alkotógárda tolmácsolásában, akkor tuti ott fogok ülni a moziteremben. Az kevésbé lepett meg, hogy tényleg ott ültem tegnap este, az már annál inkább, hogy mennyien kíváncsiak erre a filmre, akár az ismeretségi körömből, de nézhetjük úgy is, hogy kis hazánkban viszonylag ritkán telnek meg a plázamozik egy akármilyen horrorfilm kedvéért, ahhoz képest konkrétan nem maradt szabad ülőhely. Kérdés, hogy mi lehet a siker titka, elvégre nem hiszem, hogy ennyien olvasták volna az eredeti regényt, a kétrészes tévéfilm sem örvend azért ekkora kultusznak, Stephen King neve ugyan egy nagy brand, de semmire sem jelent garanciát, lásd a Setét torony esetét egy hónapja. Az előzetesek persze jól sikerültek, de hát rengeteg jó előzetest láthattunk mostanában. Nem tudom, a tömegeket mi csábítja ilyen nagy számban a moziba, de azt tudom, hogy az Az megérdemli, mert nem csak sokkal jobb az egykori tévés feldolgozásnál, de az egyik legjobb Stephen King feldolgozás valaha, nem mellékesen az utóbbi idők egyik legjobb horrorfilmje, és még azt is meg merem kockáztatni, hogy jobban sikerült, mint maga az eredeti regény.

it-trailer.jpg

Tovább

Trónok harca 7. évad (vagy inkább hat és feledik)

2017. szeptember 09. - Santino89

A Trónok harcát kísérő jelenségek közül nem a spoilereket, a hype-ot, vagy a mindent túlmagyarázó, szüntelenül spekuláló rajongókat utálom a legjobban, hanem az átlag büdös trollparasztot. Aki elé leteszik ezt a paradigmaváltó sorozatot, ami nem pusztán tévétörténelmet ír, hanem megváltoztatja az audiovizuális szórakoztatás játékszabályait. Igényes sorozatokból túlkínálat van jelenleg, annyi remek drámát láthatunk, olyan fantasztikus színészek előadásában, rengeteg hihetetlenül tehetséges író-rendező keze munkáját, amire még korábban soha nem volt példa. Mégis, a Trónok harca az egyetlen, ami kulturális jelenséggé nőtte ki magát az évek során. Gondoljatok csak bele, milyen kemény az, hogy átlagosan 30 millióan nézték meg legálisan az egyes epizódokat, ami az HBO történetének egyik legjobb nézőszáma. Ebből készíti az csatorna ezt méregdrága, fantasztikus látványvilággal bíró sorozatot. És mindez eltörpül amellett, hogy világszerte hétről-hétre 130-190 millióan torrentezik le, vagy streamelik a Trónok harcát. Az HBO-nak pedig a brand miatt még így is bőségesen megéri. Sokan nézünk az egyéni ízlésünknek megfelelően rengetegféle sorozatot, de csak egyetlen olyan van, aminek a kedvéért bemegyünk egy amúgy is fárasztó hétfő reggelen egy órával korábban az irodába, hogy közösen nézhessük meg az évadnyitó epizódot.

Tovább