Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Destiny 2 (PS4)

2017. szeptember 19. - Lazók György

Szeptember hatodika piros betűs ünnep volt a Destiny-rajongóknak. Még azoknak is, akik nem bocsájtották meg, hogy a véres verejtékkel összegyűjtött lootjukat nem vihették át a most megjelent folytatásba. Én is kiéhezve vártam már, hogy rávethessem magamat, és, ami szabadidőm csak volt, azt az elmúlt két hétben rááldoztam. A korábbi epizód botrányba hajló bemutatkozásából tanulva a Bungie ezúttal tartalommal rendesen ellátva indította útjára szeretve gyűlölt MMO shoooterének folytatását. A Destiny 2 a Star Wars mintáját követve sötétebb hangulatú lett. Mint A birodalom visszavágban, mindjárt a történet elején lerohanják az epizód főgonoszai, a böszme római légiósokra emlékeztető Cabalok, a jók bázisát. Az érinthetetlennek hitt utolsó városra, sőt még az őrzők erejét adó Utazóra is ráteszik a mancsukat. A halhatatlanságot adó fényre áhítozó vörös légió kíméletlen vezetője úgy dob le a hajójáról, ahogy egy legyet szokás lepöckölni a szélvédőről. Félhullaként a romok közt támolyogva apránként szerezzük vissza majd képességeinket, a 8-10 órás kampány nagyobbik részében pedig az életben maradt vezéreket kutatjuk fel, hogy aztán velük együtt vágjunk vissza az inváziós seregnek.

d2-1.jpg

Tovább

NEGYVEN ÉVE HUNYT EL MARIA CALLAS: MÉDEA

2017. szeptember 16. - Field64

A Médea Pier Paolo Pasolini befejezetlenül maradt görög trilógiájának középső része. Pasolini saját elképzeléseinek megfelelően értelmezte át az i. e. V. században keletkezett Euripidész-drámát. A címszerepet a legendás görög opera-énekesnő, Maria Callas vállalta, akinek ez az egyetlen játékfilmje. Nemcsak hogy énekelnie nem kellett benne, de még csak nem is a saját hangját halljuk. A forgatás 1969 nyarán zajlott törökországi, szíriai és olaszországi helyszíneken. A filmet felfokozott érdeklődéssel várta a szakma és a közönség, ennek ellenére a maga idejében csalódást keltett: Pasolini koncepcióját azok is vitatták, akik valószínűleg nem is igazán értették, és sok bírálat érte Callas alakítását is, hogy nem sikerült igazi drámaiságot vinnie a szerepbe. A Médeát az új évezredben fedezték fel a különleges filmcsemegéket kedvelők: ma már a legjelentősebb, legszuggesztívebb Pasolini-alkotások között emlegetik. Mondanivalója a „barbár” harmadik világ és a „racionális” európai kultúra sokkszerű találkozásáról napjainkban különösen aktuális, ugyanakkor az opusz meggyőzi a nézőt arról is, hogy Callas tehetsége nem korlátozódott az operaszínpadokra, és sajnálatos, hogy soha többet nem állt a kamerák elé.  

medea00.jpg

Tovább

MESTERKURZUS – FRANCO ZEFFIRELLI: FILM, SZÍNHÁZ, MUZSIKA

2017. szeptember 11. - Field64

Az idén kilencvennégy esztendős Franco Zeffirelli a XX. századi olasz kulturális élet egyik meghatározó személyisége. Sikerekben gazdag karrierje az ötvenes években kezdődött. A filmszakma mesterfogásait olyan nagyságok asszisztenseként tanulhatta meg, mint Luchino Visconti, Vittorio De Sica és Roberto Rossellini. Saját hírnevét elsőként a színház világában alapozta meg: látványos, mozgalmas operarendezéseinek köszönhetően új életre kelt ez a nagy múltú, de akkoriban a merev hagyományok béklyói között vergődő zenei műfaj. A prózai színpadokon is aktivizálta magát, ténykedése nyomán virágzó Shakespeare-kultusz bontakozott ki Itáliában. Két korai, világsikerű filmjét is Shakespeare-darabok alapján rendezte: A makrancos hölgy (1967) és a Rómeó és Júlia (1968) úgy a kritikusok, mint a közönség körében lelkes fogadtatásban részesült. Későbbi alkotásairól már megoszlottak a vélemények, gyakran nevezték őket negédesnek, szentimentálisnak, sőt néha giccsesnek is: ezek a vádak különösen A bajnok (1979) és a Végtelen szerelem (1981) kapcsán hangzottak el a leggyakrabban. Zeffirellinek a melodramatikus, olykor tragikusan végződő szerelmi történetek iránti vonzódása feltehetően az érzelemgazdag operákra vezethető vissza, melyeket – filmes karrierjével párhuzamosan – évtizedeken át fáradhatatlanul vitt színre a világ legrangosabb játszóhelyein a milánói Scalától kezdve a londoni Covent Gardenen át a New York-i Metropolitanig. Játékfilmjeit általában fiatalokról forgatta, mert őszintén hitt abban, hogy a fiatalság nagy dolgokra képes. A szó legnemesebb értelmében vett humanista alkotó, aki számos kollégájával ellentétben nem az emberi lélek sötét oldalának borzalmas titkaiban vájkált, hanem azt próbálta bemutatni, hogy az ember lehet ugyan esendő, küzdelmeiben akár el is bukhat, eredendően mégis a jóra született. Az őszinte emberi érzelmek – mindenekelőtt a szerelem – fontosságát hangsúlyozta, az élet nagyszerűsége mellett foglalt állást, s műveivel arra figyelmeztet, hogy a boldogságot és a harmóniát akkor találhatjuk meg, ha figyelünk egymásra és nyitottak vagyunk a minket körülvevő világ apró örömeire, a természet szépségeire, legyen szó csupán nyíló virágokról vagy önfeledten daloló madarakról.

franco01.jpg

Tovább

Az (2017)

2017. szeptember 10. - Santino89

„És most ki kell nyírnom ezt a faszom bohócot.”

Öt évvel ezelőtt, amikor elolvastam Stephen King masszív regényét, majd megnéztem a belőle készült tévéfilmet, azzal zártam a kis élménybeszámolómat, hogy ugyan egyikkel sem voltam igazán elégedett, mégis, ha egyszer készül ebből a történetből egy nagyfilmes feldolgozás egy tehetséges alkotógárda tolmácsolásában, akkor tuti ott fogok ülni a moziteremben. Az kevésbé lepett meg, hogy tényleg ott ültem tegnap este, az már annál inkább, hogy mennyien kíváncsiak erre a filmre, akár az ismeretségi körömből, de nézhetjük úgy is, hogy kis hazánkban viszonylag ritkán telnek meg a plázamozik egy akármilyen horrorfilm kedvéért, ahhoz képest konkrétan nem maradt szabad ülőhely. Kérdés, hogy mi lehet a siker titka, elvégre nem hiszem, hogy ennyien olvasták volna az eredeti regényt, a kétrészes tévéfilm sem örvend azért ekkora kultusznak, Stephen King neve ugyan egy nagy brand, de semmire sem jelent garanciát, lásd a Setét torony esetét egy hónapja. Az előzetesek persze jól sikerültek, de hát rengeteg jó előzetest láthattunk mostanában. Nem tudom, a tömegeket mi csábítja ilyen nagy számban a moziba, de azt tudom, hogy az Az megérdemli, mert nem csak sokkal jobb az egykori tévés feldolgozásnál, de az egyik legjobb Stephen King feldolgozás valaha, nem mellékesen az utóbbi idők egyik legjobb horrorfilmje, és még azt is meg merem kockáztatni, hogy jobban sikerült, mint maga az eredeti regény.

it-trailer.jpg

Tovább

Trónok harca 7. évad (vagy inkább hat és feledik)

2017. szeptember 09. - Santino89

A Trónok harcát kísérő jelenségek közül nem a spoilereket, a hype-ot, vagy a mindent túlmagyarázó, szüntelenül spekuláló rajongókat utálom a legjobban, hanem az átlag büdös trollparasztot. Aki elé leteszik ezt a paradigmaváltó sorozatot, ami nem pusztán tévétörténelmet ír, hanem megváltoztatja az audiovizuális szórakoztatás játékszabályait. Igényes sorozatokból túlkínálat van jelenleg, annyi remek drámát láthatunk, olyan fantasztikus színészek előadásában, rengeteg hihetetlenül tehetséges író-rendező keze munkáját, amire még korábban soha nem volt példa. Mégis, a Trónok harca az egyetlen, ami kulturális jelenséggé nőtte ki magát az évek során. Gondoljatok csak bele, milyen kemény az, hogy átlagosan 30 millióan nézték meg legálisan az egyes epizódokat, ami az HBO történetének egyik legjobb nézőszáma. Ebből készíti az csatorna ezt méregdrága, fantasztikus látványvilággal bíró sorozatot. És mindez eltörpül amellett, hogy világszerte hétről-hétre 130-190 millióan torrentezik le, vagy streamelik a Trónok harcát. Az HBO-nak pedig a brand miatt még így is bőségesen megéri. Sokan nézünk az egyéni ízlésünknek megfelelően rengetegféle sorozatot, de csak egyetlen olyan van, aminek a kedvéért bemegyünk egy amúgy is fárasztó hétfő reggelen egy órával korábban az irodába, hogy közösen nézhessük meg az évadnyitó epizódot.

Tovább

VÖRÖS SIVATAG

2017. szeptember 04. - Field64

A tíz éve elhunyt Michelangelo Antonioni első színes filmje, a Vörös sivatag (1964) elsősorban a színekkel való kísérletezés miatt keltett a maga idejében különösen nagy érdeklődést. A mű színdramaturgiája azonban éppúgy megosztotta a kritikusokat és a közönséget, mint a film egésze. Antonioni – korábbi alkotásaitól eltérően – ezúttal már nem elsősorban ember és ember, hanem ember és környezete kapcsolatát vizsgálta. A sivárságot tükröző, nyomasztó képi világot a néző hajlamos automatikusan azonosítani Antonioni művészi attitűdjével, holott a rendező többször is azt nyilatkozta, hogy számára az ember jelenlétéről, alkotóerejéről tanúskodó ipari környezet sokkal szebb és érdekesebb, mint az emberkéz által érintetlen természeti környezet. Úgy is mondhatnánk, hogy az alkotó szerint a hiba a látszat ellenére sem az egészségtelennek, ridegnek tűnő környezetben van, hanem inkább az egyénben, aki nem képes a szükségszerűen változó környezethez a fejlődés ütemének megfelelő tempóban alkalmazkodni, ami neurózishoz vezethet. A Vörös sivatag volt Antonioni negyedik – és hosszú ideig az utolsó – közös filmje akkori élettársával, Monica Vittivel. (Tizenhat évvel később, 1980-ban dolgoztak újra együtt a Cocteau-mű nyomán forgatott Az oberwaldi titok című filmben, amelyben a művész ismét a színekkel és az akkoriban még újnak mondható videotechnikával kísérletezett.) A Vörös sivatagot követő Antonioni-alkotásokban a cselekmény középpontjába férfi szereplők kerültek, akiknek a története egyrészt nem kötődött az olaszországi tematikához, másrészt ezekben a művekben már nem a férfi-nő kapcsolat vizsgálata az elsődleges téma. A Vörös sivatagot az 1964-es Olasz Filmnapokon játszották először Magyarországon. 1966 februárjában volt a tényleges magyarországi premier: Nemeskürty István A filmművészet nagykorúsága című kötete szerint a filmet a budapesti Filmmúzeumban vetítették, a Képes Film Híradó című korabeli mozimagazin 1966/2. számában azonban február 17-től az országos bemutatók között szerepelt. Bő kilenc évvel később felújították, és 1975. június 26-tól az úgynevezett „Filmbarátok köre” hálózathoz tartozó mozik programjában tekinthették meg az érdeklődők.

desert00.jpg

Tovább

A KÉK ANGYAL

2017. augusztus 28. - Field64

Huszonöt éve, 1992. május 6-án hunyt el a hangosfilm egyik első sztárja, a filmtörténet egyik leghíresebb színésznője, Marlene Dietrich. Bár a Németországban forgatott A kék angyal (1930) hozta meg számára a hírnevet, nemzetközi karrierje Hollywoodban bontakozott ki. Legendákat meséltek arról, mi mindent tett meg azért, hogy a filmipar királynője lehessen, noha saját bevallása szerint igazából sosem szerette a filmezést. A harmincas évektől kezdve következetes antifasiszta magatartást tanúsított, támogatta a Németországból az Egyesült Államokba érkező zsidókat és üldözött értelmiségieket, miközben visszautasította a nácik részéről érkező legcsábítóbb hazatérési ajánlatokat is. Filmkarrierje az ötvenes évek második felében hanyatlásnak indult. Ekkor új karriert épített ki magának, és hosszú évekig pódium-énekesnőként járta a világot. Hangterjedelmének korlátjait szuggesztív előadásmódjával, varázslatos egyéniségével bármikor képes volt könnyedén áthidalni. Egy szerencsétlen színpadi baleset következtében 1975-ben kénytelen volt felhagyni a koncertezéssel. Élete utolsó egy évtizedében állítólag el sem hagyta párizsi lakását, és csak a legközelebbi hozzátartozóit fogadta. Személyére és művészetére leghíresebb filmje, A kék angyal – az első német hangosfilm! – felidézésével emlékezünk.

angel00.jpg

Tovább

MESTERKURZUS – TINTO BRASS: AZ AVANTGÁRDTÓL AZ EROTIKÁIG

2017. augusztus 21. - Field64

Tinto Brass egyike a legrosszabb hírű olasz filmeseknek. Erotikus – sőt egyes meghatározások szerint pornográf – botrányfilmek alkotójaként vált ismertté és hírhedtté, ámbár pályáját a hatvanas évek elején még avantgárd filmekkel kezdte. Már ezek a korai művek is a cenzorok nemtetszésével találkoztak, ami vágások elrendelésében, illetve hosszabb-rövidebb ideig tartó betiltásokban nyilvánult meg. Az erotika témája a hatvanas évek második felében jelent meg nyíltan a filmjeiben. Életművében az 1976-os Salon Kitty jelentette a látványos fordulópontot: innentől kezdve egyre gyakrabban mondogatták róla, hogy filmjei csupán üres provokációk, ő maga kizárólag a kereskedelmi sikert hajkurássza, és igazából a legalantasabb ösztönöket próbálja kielégíteni művészetnek álcázott szex- és pornófilmekkel. Leghírhedtebb műve a Caligula (1979), melyet rendezőként nem volt hajlandó vállalni, mert a producer erőszakosan, sőt még a törvényeket is kijátszva érvényesítette a saját elképzeléseit. Brass számos alkotásának ő a forgatókönyvírója és a vágója is, illetve kisebb szerepeket is játszik bennük. Színészként mások filmjeiben is megjelent néha egy-egy mellékszerepben. Nevéhez néhány reklámfilm is kapcsolódik. Fél évszázadon keresztül élt boldog, de (legalábbis az ő részéről) nyitott házasságban Carla Ciprianival (1930–2006), akitől két gyermeke született. 

FIGYELEM! Az explicit illusztrációk miatt a cikket szigorúan csak 18 éven felüli olvasóinknak ajánljuk!

tinto01.jpg

Tovább

REFLEKTORFÉNYBEN – BARBARA BRYLSKA: A LENGYEL BRIGITTE BARDOT

2017. augusztus 16. - Field64

Barbara Brylska (Lengyelország, Skotniki, 1941. június 5.) lengyel színésznő tizenéves korában került a film vonzáskörébe. Már színművészeti főiskolásként komoly filmszerepeket kapott. A fáraó (1966) című szuperprodukcióban nyújtott alakítása nemzetközileg is ismertté tette a nevét, és egy időben a „béketábor” legszebb és legkedveltebb színésznőjeként emlegették. Természetes szépsége, erotikus kisugárzása miatt hamar ráaggatták „a lengyel Brigitte Bardot” címkét is. Idővel kiderült, hogy francia kolléganőjéhez hasonlóan ő is intelligensebb, komolyabb színésznő, mint amilyennek beskatulyázták. Forgatott az NDK-ban, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban is, ahol különösen nagy népszerűségre tett szert. Szovjet vendégszereplései miatt azonban hazájában hosszabb időre kegyvesztetté vált, szélsőséges elemek egyenesen hazaárulónak nevezték, és halállal fenyegették. A hatvanas-hetvenes években készült legjelentősebb filmjeit annak idején Magyarországon is bemutatták, később már ritkábban láthattuk őt a hazai mozikban. Kétszer ment férjhez, második férjétől két gyermeke született. Sikeres fotómodellé és ígéretes színésznővé érett lánya 1993-ban egy tragikus autóbalesetben életét vesztette. Brylska 2009-ben abbahagyta a színjátszást, és azóta ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt.

brylska01.jpg

Tovább

Nang Nak (1999)

2017. augusztus 13. - Oldfan

A nagyvilágban az hírük a thai moziknak, hogy ha küzdősportosak, akkor az vadul ütős- vágós rúgósak, ha történelmiek, akkor  véres kardozósak , horrorként szellemlányosak. Ha az utóbbi a téma, akkor jó kis hentelés következik, egy jó okkal begurult, bosszúálló túlvilági lénytől. Vagy mégsem? Persze, hogy nem. A közhelyek időről-időre megcáfolódnak.

A vietnami-thai háború idején Mak, az ifjú férj, kénytelen hátra hagyni a várandós feleségét, és bevonulni a hadseregbe. A fronton súlyos sebesülést szenved, hónapokig gyógyulgat. Megviselten, időnként lázálmoktól gyötörve, de boldogan tér vissza a kis családjához. Ám az örömét hamarosan elrontja egy furcsa pletyka. A falusiak azt híresztelik, hogy a felesége már rég meghalt...nang_nak_07.png

Tovább

VÉGRE PÉNTEK VAN!

2017. augusztus 11. - Field64

A Végre péntek van! című amerikai zenés filmet 1978-ban mutatták be, a világméretű diszkóláz tetőpontján. A fontosabb szerepeket pályájuk elején álló színészek játszották, többeknek ez volt az első mozifilmjük. A produkció sztárja a sikerei csúcsán álló Donna Summer volt, akinek ez az egyetlen filmszerepe. Színésznőként korántsem bizonyult olyan elementáris tehetségnek, mint énekesnőként, s valószínűleg ezért nem filmezett többet. Az általa előadott betétdalok egyike, a Last Dance 1979-ben megkapta a legjobb filmdalnak járó Golden Globe-ot és az Oscart is, lekörözve a világsikerű musicalből, a Grease-ből (Pomádé, 1978) nevezett dalokat. A Végre péntek van! zenéje tripla albumon jelent meg, amely kiugró kereskedelmi sikert aratott. Maga a film ugyan nem bukott meg, hiszen gyártási költségének több mint háromszorosát visszahozta (2,2 millió dollárból készült, és 7,3 milliót fialt), de ez eltörpült az előző évben bemutatott diszkószenzáció, a Szombat esti láz bevételeihez képest: a John Travolta nevével fémjelzett produkciót három és félmillióból forgatták, és több mint 237 milliós bevételt termelt. A magyar mozik annak idején egyetlen diszkófilmet sem mutattak be, többségüket évekkel a világpremier után a televízióban láthattuk először, ahogy a Végre péntek van! esetében is történt. 

friday00.jpg

Tovább

Milarepa (2006)

2017. augusztus 07. - Oldfan

Bhután, Milarepa, jógi.  Ha a kedves olvasónak váratlanul nekiszegeznék a kérdést, hogy mi jut erről a három szóról az eszébe, azt hiszem, meghökkenne. Aki kettőről érdemben tudna nyilatkozni, már bizonnyal jól áll alapműveltség területén.. Nem tagadom, ha Bhután és a filmgyártást kapásból kellene egymáshoz kapcsolnom, magam is bajban lennék. Amikor a Milarepa filmmel egy ajánlás folytán összefutottam, Bhutánról legfeljebb annyit tudtam, hogy valahol a Himalája környékén van, vélhetően a világ végén. Utána nézve kiderült, túl sokat nem tévedtem. Már a neve is azt jelenti, hogy „szélen fekvő ország.”  Ha a környékbeliek szerint is rászolgált az elnevezésre, akkor nálunk a „világ végi” minősítés nem lehet sértő. Az, hogy ha ott kéne az utca emberének nyilatkozni a „Bukarest-Budapest” kérdésben, ők sem állnának jobban, mint mi errefelé, ha róluk van szó, csekély vigasz. Ha vaktérképen kellene kijelölni a két ország határait, utána komoly diplomáciai bonyodalmakat okozna a behúzottak gyakorlatba ültetése. Még jó, hogy mindez csak elméleti felvetés, sosem kerül sor rá. Hagyom is a további szócséplést. Maradjunk annyiban, hogy ritka madár mifelénk a bhutáni film. De ha már belefutottam egybe, gondoltam, csak megér pár mondatot írni róla. Kezdem hát a mozi címadójának rövid bemutatásával, mert gyaníthatóan kevesen hallottak róla. Annyit elöljáróban leszögezek, nem akárki volt az illető.milarepa_01.png

Tovább

A SZOLGÁLÓLÁNY MESÉJE

2017. július 29. - Field64

A kanadai Margaret Atwood A szolgálólány meséje című 1985-ben megjelent regénye világszerte nagy sikert aratott, így a következő évben már meg is kezdődtek a filmváltozat előkészületi munkálatai. Az alkotók azonban váratlan nehézségekkel szembesültek, mert sokáig nem akadt olyan filmes cég, amely vállalta volna a produkció finanszírozását, s a főszerepre kiszemelt színésznők is egymás után utasították vissza a lehetőséget. Különféle szakmai kompromisszumok árán 1989 februárjában Észak-Karolinában elkezdődhetett a forgatás a német Volker Schlöndorff irányításával. A fontosabb szerepeket Natasha Richardson, Faye Dunaway, Robert Duvall, Aidan Quinn és Elizabeth McGovern játszotta. A film nem igazán nyerte el sem a szakma, sem a közönség tetszését, és a premier óta eltelt bő negyed század alatt tulajdonképpen feledésbe is merült. 2016-ban a Hulu tévétársaság bejelentette, hogy tévésorozatot készít a regény alapján. Már a nyilvánosságra hozott előzetesek alapján is látszott, hogy a szezon egyik legérdekesebb tévépremierjére kerül sor. Magyarországon az HBO Go tűzte műsorra a sorozatot. Ebből az alkalomból idézzük fel az előzményeket, vagyis a regény és a játékfilm megszületésének történetét!

handmaid00.jpg

Tovább

Pókember: Hazatérés

2017. július 08. - Santino89

Valamiért egy reboot ciki, kettő pedig már tök okés. De persze, értem én a csinnadrattát, elvégre egy rajongói álom vált valóra azzal, hogy értő kezekbe került minden idők egyik legnépszerűbb szuperhőse, egy olyan franchise részévé válhatott, ahová mindig is tartozott, olyan felügyelet alá, amely még a nagyközönség számára eredetileg totálisan érdektelen Vasemberből, vagy Amerika kapitányból is kihozta a maximumot.

bringspideyhome.png

Tovább

Wonder Woman

2017. július 04. - Santino89

A Batman V Superman és a Suicide Squad után még úgy sem akartam megnézni ezt a filmet, hogy a kritikusok dicsérik, a nézők meg szeretik. Mert mi van ha ez a dicséret annak szól, hogy végre a DC/Warner is összehozott egy darab szuperhősfilmet, ami nem bántóan rossz. Vagy ami még félelmetesebb, mi van, ha csak azért nem verik el rajta a port, mert nem akarnak szexista, hímsoviniszta, szexista, nőgyűlölő náciknak tűnni. Elvégre az új Szellemirtókról se merték leírni, hogy milyen rossz valójában, hát hogy bízzon meg ezekben az ember?

wonder-woman-2017.jpg

Tovább