Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Testbeszéd fénnyel és vízzel — Aurora Borealis

2017. október 17. - luckylany

Hullámzó vízfelületen jelennek meg a hullámzás torzította betűk Mészáros Márta 26. filmjének, az Aurora Borealisnak első képkockáin. A képkivágat lassan tágul, háttal látjuk, a medence? vagy természetes hőforrás? mellett ülő főszereplőt, Máriát (Törőcsik Mari), hogy azonnal a múltjába kalauzoljon a vágás, ugyanehhez a hőforráshoz, ahol az ekkor még ismeretlen szerelmesek (a fiatal Mária szerepében Törőcsik Franciska) töltik boldog perceiket. Bár még nem tudjuk, csak az emlékező szituációból sejtjük, mit látunk, rögtön ezután egy szülő nő szobájába visz a kamera, ahonnan a Törőcsik Franciska alakította karakter nagy fájdalmak közt távozik, míg a háttérben világra jön egy újszülött, hogy nem sokkal arrébb a folyosón összeesve maga is életet adjon valakinek — bár egyelőre ezt is csak sejthetjük.

Tovább

100 ÉVE SZÜLETETT FÁBRI ZOLTÁN: 141 PERC A BEFEJEZETLEN MONDATBÓL

2017. október 15. - Field64

A szerző ezúton is köszönetet mond Plakátfiúnak, aki gyűjteményéből
rendelkezésemre bocsátotta a film magyar plakátját.

Száz éve ezen a napon született Fábri Zoltán (1917–1994), a magyar filmtörténet egyik legjelentősebb alkotója. 1952-ben rendezte első filmjét, és bő harminc évvel később, 1983-ban mutatták be az utolsót. Főleg irodalmi alapanyagból dolgozott, klasszikus és kortárs szerzők művei alapján. Színészeit mindig igen nagy gonddal válogatta, és nagyon szerette őket, mert álláspontja szerint az adott mű alapgondolatát elsősorban a színészek közvetítik, az ő hiteles játékukon áll vagy bukik szinte minden. Egy Fábri-filmben játszani minden színész számára megtiszteltetést és életre szóló élményt jelentett, hiszen a rendező tisztelettel bánt velük, nyitott volt az ötleteikre, ugyanakkor határozottan és pontosan instruálta őket. A Fábri-centenárium fókuszában valószínűleg az életmű legnagyobb klasszikusai állnak majd, mint például a Körhinta (1956), a Hannibál tanár úr (1956), az Édes Anna (1958), a Két félidő a pokolban (1961), a Húsz óra (1965), A Pál utcai fiúk (1968), az Isten hozta, őrnagy úr! (1969), Az ötödik pecsét (1976) és a Magyarok (1978). Jómagam éppen ezért inkább egy kuriózumot választottam, Déry Tibor nagyregényének filmváltozatát: a 141 perc A befejezetlen mondatból 1975-ben lelkes fogadtatásban részesült, a kritikusok többsége már-már érdemein felül magasztalta, a közönség érdeklődése sem maradt el, mégis meglepően hamar elült a kezdeti felhajtás. Az új évezredben egy nagyigényű, de kudarcot hozó művészi vállalkozásként emlegetik. Szokásomnak megfelelően az alábbiakban áttekintést adok arról, hogyan született meg a terjedelmes regényből a forgatókönyv, mit érdemes tudni a fontosabb szerepeket játszó színészekről és a forgatásról, és milyen körülmények között került sor a külföldi bemutatóra a moszkvai filmfesztiválon. Állítólag a közeljövőben a teljes Fábri-életmű megjelenik DVD-n, így módunk lesz arra, hogy jó minőségben nézzük meg újra ezt a filmjét is, és saját szemünkkel döntsük el, vajon tényleg eljárt-e fölötte az idő. 

141perc01.jpg

Tovább

Te offolsz?

2017. október 01. - luckylany

Szeptember 29-én nyít meg és november 5-ig tart az OFF-Biennále Budapest, a független kortárs művészeti színtér biennáléja. Az idei, második kadás témája Gaudiopolis — az öröm városa. Gaudiopolis, Sztehló Gábor gyerekdemokráciára építkező árvaháza a Valahol Európában egyik ihlető forrása is volt. A rengeteg programot felvonultató eseménysorozatban filmek ihlette előadást vagy a közösségiség kérdéseivel foglalkozó filmet is láthatsz, ezek közül emelek ki párat.

off_gaudio.png

Tovább

Értékelési afférok -The Only Living Boy in New York

2017. szeptember 29. - luckylany

Vannak jó szériák. Ez nekem most egy ilyen. Mert van, hogy egy szereplő miatt mész el megnézni a filmet, láttad már másban is és szeretted, kíváncsi vagy, mit alakít más szerepben, ha szerencséd van, a karakter kicsit más és nem egy beskatulyázott karakterszínész keltette fel az érdeklődésedet. Olyan is, hogy mit sem tudsz a filmről, csak összefutsz egy baráttal, már sok mindent megbeszéltetek, átsétáltátok együtt a várost, régi helyek előtt emlékeztetek, megittatok egy kávét, egy teát, egy sört vagy egy pohár bort, esetleg egymás után, s pont elmentek a régi kedvenc mozitok előtt, beléptek, miért ne, s ráböktök az első, legközelebb kezdődő filmre, hogy majd a film poénjain vagy a sajátjaitokon, de újra hangosan kacagjatok az életen és visszahozzatok valamit abból, ami a találkozásig elveszettnek tűnt.

only-living-boy-in-ny07.jpg

Tovább

Uzumasa Limelight (2014)

2017. szeptember 27. - Oldfan

A filmes társadalom időről-időre elkészít egy mozit önmagáról. A nagyközönség pedig többnyire szívesen fogadja az ilyen történeteket. Hiszen egy kicsit mindenkinek birizgálja fantáziáját, hogy milyen lehet az élet egy „álomgyár” színfalai mögött. Íme, pár példa a közismertebb filmekből, amik ezt a témát feszegetik. Van közöttük, ami a valóságot akarja megmutatni, van, amelyik az alkotás folyamatának művészi leképezését tűzte ki céljául. Akad, amelyik csúfolódik a művészek zártkörű világán, de a lepel lerántásának kísérlete sem marad el. Szóval, akinek kedve támad a témában bogarászni, műfajilag bő választékkal teheti meg. Tessék, egy kis ízelítő: Dziga Vertov – Ember a felvevőgéppel (1929), Cecil. B. DeMille – Alkony sugárút (1950), Stanley Donen – Ének az esőben (1952), Fellini – 8 és fél(1963), Francois Truffaut – Amerikai éjszaka (1973), Frank Perry – Anyu, a sztár (1981) Tim Burton – Ed Wood (1994) Chris Smith – A filmcsináló (1999). A lista persze korántsem teljes. Azokat igyekeztem belevenni, amelyek magyarul is elérhetőek.

uzumasa_limelight_02.png

Tovább

AELITA

2017. szeptember 25. - Field64

Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj sci-fije, az Aelita 1923-ban jelent meg először nyomtatásban. A kisregény egy szerelmi történet ürügyén valójában a kommunizmus kozmikus győzelmét hirdeti, így igazán alkalmasnak tűnt arra, hogy egy külföldön is forgalmazható, szovjetbarát film készüljön belőle. Az előkészületi munkálatok már 1923-ban megkezdődtek. A magas művészi színvonal érdekében hazahívták Nyugatról Jakov Protazanovot, a nemzetközi tekintélynek örvendő rendezőt. Protazanov meglehetősen szabadon kezelte Tolsztoj könyvét, melynek alapján egy olyan többrétegű, fantáziadús filmet alkotott, amely a megrendelői igénynek megfelelően kiállt ugyan a bolsevik rendszer mellett, de nem feledkezett meg a közönség szórakoztatásáról sem. Ennek érdekében a direktor bátran élt a humor eszközével is, munkatársai segítségével pedig különleges, egyedi látványvilágot teremtett. Említsük meg azt is, hogy több neves szovjet színművész az Aelitában kezdte filmszínészi pályafutását. A nézők körében kiugró sikert aratott a film, a kultúrpolitikusoknak és a vaskalapos kritikusoknak azonban nem tetszett. A sztálini időkben az Aelitát lényegében agyonhallgatták, említés szintjén se nagyon került szóba. Az új évezredben fedezték fel újra, és ma már általános az a vélemény, hogy a némafilmkorszak egyik legbecsesebb darabjáról van szó. Tolsztoj regényéből 1980-ban Rajnai András egy tévéjátékot forgatott, amely hűségesebben követi az irodalmi mű cselekményét, mint az 1924-es szovjet verzió, ám képtelen hitelesen érzékeltetni a könyv gondolati-filozófiai mélységeit, és megmarad a cselekmény – az esetlen trükkök miatt gyakran mosolyt fakasztó – illusztrálásánál.

FIGYELEM! Az alábbi ismertető spoilereket is tartalmaz, ezért aki még nem látta a filmet, az csak a saját felelősségére olvassa tovább a szöveget!

aelita00.jpg

Tovább

Destiny 2 (PS4)

2017. szeptember 19. - Lazók György

Szeptember hatodika piros betűs ünnep volt a Destiny-rajongóknak. Még azoknak is, akik nem bocsájtották meg, hogy a véres verejtékkel összegyűjtött lootjukat nem vihették át a most megjelent folytatásba. Én is kiéhezve vártam már, hogy rávethessem magamat, és, ami szabadidőm csak volt, azt az elmúlt két hétben rááldoztam. A korábbi epizód botrányba hajló bemutatkozásából tanulva a Bungie ezúttal tartalommal rendesen ellátva indította útjára szeretve gyűlölt MMO shoooterének folytatását. A Destiny 2 a Star Wars mintáját követve sötétebb hangulatú lett. Mint A birodalom visszavágban, mindjárt a történet elején lerohanják az epizód főgonoszai, a böszme római légiósokra emlékeztető Cabalok, a jók bázisát. Az érinthetetlennek hitt utolsó városra, sőt még az őrzők erejét adó Utazóra is ráteszik a mancsukat. A halhatatlanságot adó fényre áhítozó vörös légió kíméletlen vezetője úgy dob le a hajójáról, ahogy egy legyet szokás lepöckölni a szélvédőről. Félhullaként a romok közt támolyogva apránként szerezzük vissza majd képességeinket, a 8-10 órás kampány nagyobbik részében pedig az életben maradt vezéreket kutatjuk fel, hogy aztán velük együtt vágjunk vissza az inváziós seregnek.

d2-1.jpg

Tovább

NEGYVEN ÉVE HUNYT EL MARIA CALLAS: MÉDEA

2017. szeptember 16. - Field64

A Médea Pier Paolo Pasolini befejezetlenül maradt görög trilógiájának középső része. Pasolini saját elképzeléseinek megfelelően értelmezte át az i. e. V. században keletkezett Euripidész-drámát. A címszerepet a legendás görög opera-énekesnő, Maria Callas vállalta, akinek ez az egyetlen játékfilmje. Nemcsak hogy énekelnie nem kellett benne, de még csak nem is a saját hangját halljuk. A forgatás 1969 nyarán zajlott törökországi, szíriai és olaszországi helyszíneken. A filmet felfokozott érdeklődéssel várta a szakma és a közönség, ennek ellenére a maga idejében csalódást keltett: Pasolini koncepcióját azok is vitatták, akik valószínűleg nem is igazán értették, és sok bírálat érte Callas alakítását is, hogy nem sikerült igazi drámaiságot vinnie a szerepbe. A Médeát az új évezredben fedezték fel a különleges filmcsemegéket kedvelők: ma már a legjelentősebb, legszuggesztívebb Pasolini-alkotások között emlegetik. Mondanivalója a „barbár” harmadik világ és a „racionális” európai kultúra sokkszerű találkozásáról napjainkban különösen aktuális, ugyanakkor az opusz meggyőzi a nézőt arról is, hogy Callas tehetsége nem korlátozódott az operaszínpadokra, és sajnálatos, hogy soha többet nem állt a kamerák elé.  

medea00.jpg

Tovább

MESTERKURZUS – FRANCO ZEFFIRELLI: FILM, SZÍNHÁZ, MUZSIKA

2017. szeptember 11. - Field64

Az idén kilencvennégy esztendős Franco Zeffirelli a XX. századi olasz kulturális élet egyik meghatározó személyisége. Sikerekben gazdag karrierje az ötvenes években kezdődött. A filmszakma mesterfogásait olyan nagyságok asszisztenseként tanulhatta meg, mint Luchino Visconti, Vittorio De Sica és Roberto Rossellini. Saját hírnevét elsőként a színház világában alapozta meg: látványos, mozgalmas operarendezéseinek köszönhetően új életre kelt ez a nagy múltú, de akkoriban a merev hagyományok béklyói között vergődő zenei műfaj. A prózai színpadokon is aktivizálta magát, ténykedése nyomán virágzó Shakespeare-kultusz bontakozott ki Itáliában. Két korai, világsikerű filmjét is Shakespeare-darabok alapján rendezte: A makrancos hölgy (1967) és a Rómeó és Júlia (1968) úgy a kritikusok, mint a közönség körében lelkes fogadtatásban részesült. Későbbi alkotásairól már megoszlottak a vélemények, gyakran nevezték őket negédesnek, szentimentálisnak, sőt néha giccsesnek is: ezek a vádak különösen A bajnok (1979) és a Végtelen szerelem (1981) kapcsán hangzottak el a leggyakrabban. Zeffirellinek a melodramatikus, olykor tragikusan végződő szerelmi történetek iránti vonzódása feltehetően az érzelemgazdag operákra vezethető vissza, melyeket – filmes karrierjével párhuzamosan – évtizedeken át fáradhatatlanul vitt színre a világ legrangosabb játszóhelyein a milánói Scalától kezdve a londoni Covent Gardenen át a New York-i Metropolitanig. Játékfilmjeit általában fiatalokról forgatta, mert őszintén hitt abban, hogy a fiatalság nagy dolgokra képes. A szó legnemesebb értelmében vett humanista alkotó, aki számos kollégájával ellentétben nem az emberi lélek sötét oldalának borzalmas titkaiban vájkált, hanem azt próbálta bemutatni, hogy az ember lehet ugyan esendő, küzdelmeiben akár el is bukhat, eredendően mégis a jóra született. Az őszinte emberi érzelmek – mindenekelőtt a szerelem – fontosságát hangsúlyozta, az élet nagyszerűsége mellett foglalt állást, s műveivel arra figyelmeztet, hogy a boldogságot és a harmóniát akkor találhatjuk meg, ha figyelünk egymásra és nyitottak vagyunk a minket körülvevő világ apró örömeire, a természet szépségeire, legyen szó csupán nyíló virágokról vagy önfeledten daloló madarakról.

franco01.jpg

Tovább

Az (2017)

2017. szeptember 10. - Santino89

„És most ki kell nyírnom ezt a faszom bohócot.”

Öt évvel ezelőtt, amikor elolvastam Stephen King masszív regényét, majd megnéztem a belőle készült tévéfilmet, azzal zártam a kis élménybeszámolómat, hogy ugyan egyikkel sem voltam igazán elégedett, mégis, ha egyszer készül ebből a történetből egy nagyfilmes feldolgozás egy tehetséges alkotógárda tolmácsolásában, akkor tuti ott fogok ülni a moziteremben. Az kevésbé lepett meg, hogy tényleg ott ültem tegnap este, az már annál inkább, hogy mennyien kíváncsiak erre a filmre, akár az ismeretségi körömből, de nézhetjük úgy is, hogy kis hazánkban viszonylag ritkán telnek meg a plázamozik egy akármilyen horrorfilm kedvéért, ahhoz képest konkrétan nem maradt szabad ülőhely. Kérdés, hogy mi lehet a siker titka, elvégre nem hiszem, hogy ennyien olvasták volna az eredeti regényt, a kétrészes tévéfilm sem örvend azért ekkora kultusznak, Stephen King neve ugyan egy nagy brand, de semmire sem jelent garanciát, lásd a Setét torony esetét egy hónapja. Az előzetesek persze jól sikerültek, de hát rengeteg jó előzetest láthattunk mostanában. Nem tudom, a tömegeket mi csábítja ilyen nagy számban a moziba, de azt tudom, hogy az Az megérdemli, mert nem csak sokkal jobb az egykori tévés feldolgozásnál, de az egyik legjobb Stephen King feldolgozás valaha, nem mellékesen az utóbbi idők egyik legjobb horrorfilmje, és még azt is meg merem kockáztatni, hogy jobban sikerült, mint maga az eredeti regény.

it-trailer.jpg

Tovább

Trónok harca 7. évad (vagy inkább hat és feledik)

2017. szeptember 09. - Santino89

A Trónok harcát kísérő jelenségek közül nem a spoilereket, a hype-ot, vagy a mindent túlmagyarázó, szüntelenül spekuláló rajongókat utálom a legjobban, hanem az átlag büdös trollparasztot. Aki elé leteszik ezt a paradigmaváltó sorozatot, ami nem pusztán tévétörténelmet ír, hanem megváltoztatja az audiovizuális szórakoztatás játékszabályait. Igényes sorozatokból túlkínálat van jelenleg, annyi remek drámát láthatunk, olyan fantasztikus színészek előadásában, rengeteg hihetetlenül tehetséges író-rendező keze munkáját, amire még korábban soha nem volt példa. Mégis, a Trónok harca az egyetlen, ami kulturális jelenséggé nőtte ki magát az évek során. Gondoljatok csak bele, milyen kemény az, hogy átlagosan 30 millióan nézték meg legálisan az egyes epizódokat, ami az HBO történetének egyik legjobb nézőszáma. Ebből készíti az csatorna ezt méregdrága, fantasztikus látványvilággal bíró sorozatot. És mindez eltörpül amellett, hogy világszerte hétről-hétre 130-190 millióan torrentezik le, vagy streamelik a Trónok harcát. Az HBO-nak pedig a brand miatt még így is bőségesen megéri. Sokan nézünk az egyéni ízlésünknek megfelelően rengetegféle sorozatot, de csak egyetlen olyan van, aminek a kedvéért bemegyünk egy amúgy is fárasztó hétfő reggelen egy órával korábban az irodába, hogy közösen nézhessük meg az évadnyitó epizódot.

Tovább

VÖRÖS SIVATAG

2017. szeptember 04. - Field64

A tíz éve elhunyt Michelangelo Antonioni első színes filmje, a Vörös sivatag (1964) elsősorban a színekkel való kísérletezés miatt keltett a maga idejében különösen nagy érdeklődést. A mű színdramaturgiája azonban éppúgy megosztotta a kritikusokat és a közönséget, mint a film egésze. Antonioni – korábbi alkotásaitól eltérően – ezúttal már nem elsősorban ember és ember, hanem ember és környezete kapcsolatát vizsgálta. A sivárságot tükröző, nyomasztó képi világot a néző hajlamos automatikusan azonosítani Antonioni művészi attitűdjével, holott a rendező többször is azt nyilatkozta, hogy számára az ember jelenlétéről, alkotóerejéről tanúskodó ipari környezet sokkal szebb és érdekesebb, mint az emberkéz által érintetlen természeti környezet. Úgy is mondhatnánk, hogy az alkotó szerint a hiba a látszat ellenére sem az egészségtelennek, ridegnek tűnő környezetben van, hanem inkább az egyénben, aki nem képes a szükségszerűen változó környezethez a fejlődés ütemének megfelelő tempóban alkalmazkodni, ami neurózishoz vezethet. A Vörös sivatag volt Antonioni negyedik – és hosszú ideig az utolsó – közös filmje akkori élettársával, Monica Vittivel. (Tizenhat évvel később, 1980-ban dolgoztak újra együtt a Cocteau-mű nyomán forgatott Az oberwaldi titok című filmben, amelyben a művész ismét a színekkel és az akkoriban még újnak mondható videotechnikával kísérletezett.) A Vörös sivatagot követő Antonioni-alkotásokban a cselekmény középpontjába férfi szereplők kerültek, akiknek a története egyrészt nem kötődött az olaszországi tematikához, másrészt ezekben a művekben már nem a férfi-nő kapcsolat vizsgálata az elsődleges téma. A Vörös sivatagot az 1964-es Olasz Filmnapokon játszották először Magyarországon. 1966 februárjában volt a tényleges magyarországi premier: Nemeskürty István A filmművészet nagykorúsága című kötete szerint a filmet a budapesti Filmmúzeumban vetítették, a Képes Film Híradó című korabeli mozimagazin 1966/2. számában azonban február 17-től az országos bemutatók között szerepelt. Bő kilenc évvel később felújították, és 1975. június 26-tól az úgynevezett „Filmbarátok köre” hálózathoz tartozó mozik programjában tekinthették meg az érdeklődők.

desert00.jpg

Tovább

A KÉK ANGYAL

2017. augusztus 28. - Field64

Huszonöt éve, 1992. május 6-án hunyt el a hangosfilm egyik első sztárja, a filmtörténet egyik leghíresebb színésznője, Marlene Dietrich. Bár a Németországban forgatott A kék angyal (1930) hozta meg számára a hírnevet, nemzetközi karrierje Hollywoodban bontakozott ki. Legendákat meséltek arról, mi mindent tett meg azért, hogy a filmipar királynője lehessen, noha saját bevallása szerint igazából sosem szerette a filmezést. A harmincas évektől kezdve következetes antifasiszta magatartást tanúsított, támogatta a Németországból az Egyesült Államokba érkező zsidókat és üldözött értelmiségieket, miközben visszautasította a nácik részéről érkező legcsábítóbb hazatérési ajánlatokat is. Filmkarrierje az ötvenes évek második felében hanyatlásnak indult. Ekkor új karriert épített ki magának, és hosszú évekig pódium-énekesnőként járta a világot. Hangterjedelmének korlátjait szuggesztív előadásmódjával, varázslatos egyéniségével bármikor képes volt könnyedén áthidalni. Egy szerencsétlen színpadi baleset következtében 1975-ben kénytelen volt felhagyni a koncertezéssel. Élete utolsó egy évtizedében állítólag el sem hagyta párizsi lakását, és csak a legközelebbi hozzátartozóit fogadta. Személyére és művészetére leghíresebb filmje, A kék angyal – az első német hangosfilm! – felidézésével emlékezünk.

angel00.jpg

Tovább

MESTERKURZUS – TINTO BRASS: AZ AVANTGÁRDTÓL AZ EROTIKÁIG

2017. augusztus 21. - Field64

Tinto Brass egyike a legrosszabb hírű olasz filmeseknek. Erotikus – sőt egyes meghatározások szerint pornográf – botrányfilmek alkotójaként vált ismertté és hírhedtté, ámbár pályáját a hatvanas évek elején még avantgárd filmekkel kezdte. Már ezek a korai művek is a cenzorok nemtetszésével találkoztak, ami vágások elrendelésében, illetve hosszabb-rövidebb ideig tartó betiltásokban nyilvánult meg. Az erotika témája a hatvanas évek második felében jelent meg nyíltan a filmjeiben. Életművében az 1976-os Salon Kitty jelentette a látványos fordulópontot: innentől kezdve egyre gyakrabban mondogatták róla, hogy filmjei csupán üres provokációk, ő maga kizárólag a kereskedelmi sikert hajkurássza, és igazából a legalantasabb ösztönöket próbálja kielégíteni művészetnek álcázott szex- és pornófilmekkel. Leghírhedtebb műve a Caligula (1979), melyet rendezőként nem volt hajlandó vállalni, mert a producer erőszakosan, sőt még a törvényeket is kijátszva érvényesítette a saját elképzeléseit. Brass számos alkotásának ő a forgatókönyvírója és a vágója is, illetve kisebb szerepeket is játszik bennük. Színészként mások filmjeiben is megjelent néha egy-egy mellékszerepben. Nevéhez néhány reklámfilm is kapcsolódik. Fél évszázadon keresztül élt boldog, de (legalábbis az ő részéről) nyitott házasságban Carla Ciprianival (1930–2006), akitől két gyermeke született. 

FIGYELEM! Az explicit illusztrációk miatt a cikket szigorúan csak 18 éven felüli olvasóinknak ajánljuk!

tinto01.jpg

Tovább

REFLEKTORFÉNYBEN – BARBARA BRYLSKA: A LENGYEL BRIGITTE BARDOT

2017. augusztus 16. - Field64

Barbara Brylska (Lengyelország, Skotniki, 1941. június 5.) lengyel színésznő tizenéves korában került a film vonzáskörébe. Már színművészeti főiskolásként komoly filmszerepeket kapott. A fáraó (1966) című szuperprodukcióban nyújtott alakítása nemzetközileg is ismertté tette a nevét, és egy időben a „béketábor” legszebb és legkedveltebb színésznőjeként emlegették. Természetes szépsége, erotikus kisugárzása miatt hamar ráaggatták „a lengyel Brigitte Bardot” címkét is. Idővel kiderült, hogy francia kolléganőjéhez hasonlóan ő is intelligensebb, komolyabb színésznő, mint amilyennek beskatulyázták. Forgatott az NDK-ban, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban is, ahol különösen nagy népszerűségre tett szert. Szovjet vendégszereplései miatt azonban hazájában hosszabb időre kegyvesztetté vált, szélsőséges elemek egyenesen hazaárulónak nevezték, és halállal fenyegették. A hatvanas-hetvenes években készült legjelentősebb filmjeit annak idején Magyarországon is bemutatták, később már ritkábban láthattuk őt a hazai mozikban. Kétszer ment férjhez, második férjétől két gyermeke született. Sikeres fotómodellé és ígéretes színésznővé érett lánya 1993-ban egy tragikus autóbalesetben életét vesztette. Brylska 2009-ben abbahagyta a színjátszást, és azóta ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt.

brylska01.jpg

Tovább