Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

BONNIE ÉS CLYDE

2017. december 14. - Field64

„They're Young… They're in Love… And They Kill People!”
 
(Fiatalok… Szerelmesek… és embereket ölnek!)

Az 1967-ben bemutatott Bonnie és Clyde a hatvanas évek egyik legjelentősebb és legsikeresebb amerikai filmje, amely világsztárrá tette a két főszereplőt, Warren Beattyt és Faye Dunawayt. Arthur Penn alkotása az 1930-as évek híres-hírhedt bűnöző szerelmespárja, Bonnie Parker (1910–1934) és Clyde Barrow (1909–1934) történetének idealizált feldolgozása, egyike a klasszikus hollywoodi filmkészítés merev szabályaival szembeforduló úttörő produkcióknak. Újszerű módon ábrázolta az erőszakot, így például elsőként mutatta be realisztikusan az emberi testbe csapódó golyók által okozott fizikai sérüléseket. Mindez provokatív szexuális tartalommal párosult: Clyde impotenciája teljesen egyértelmű, az egyik ágyjelenetben pedig Bonnie félreérthetetlen módon orális szexet imitál. A hatvanas évek második felében Nyugaton minden a fiatalokról és a fennálló társadalmi rend elleni lázadásról szólt, amivel Bonnie és Clyde históriája maximálisan harmonizált. A páros megtestesítette Andy Warhol akkoriban híressé vált szállóigéjét is a tizenöt perc hírnévről. A filmet 1968-ban tíz Oscar-díjra jelölték, de csak két kategóriában nyert. Magyarországra bő egy évtizedes késéssel érkezett meg: 1979-ben a budapesti Filmmúzeum tűzte műsorára.

bonnie01.jpg

Tovább

Call of Duty: WWII (PS4)

2017. december 06. - Lazók György

Az Activision FPS-sorozatáról sokáig lepattantak a kritikák, ám a játékosoktól érkező negatív reakciók egyre hevesebb hulláma az utóbbi időben már akkorára csapott, hogy arra muszáj volt lépni. Dobták hát az Infinite Warfare-ben végképp sci-fibe átment modern hadviselést és újra elővették a jól bevált II. világháborút, amivel annak idején a franchise elindult. Visszatérni a régi ösvényre nem mondható előrelépésnek, ám a legkönnyebb módja annak, hogy kiengeszteljék az elégedetlenkedőket. Ahogy a többségnek, úgy nekem is megvoltak a fenntartásaim, hogy a Sledgehammer Games műhelyében készülő, szimplán WWII-re címkézett részben lesz-e annyi kraft, ami elég ahhoz, hogy a széria újra a régi fényében tündököljön.

call-1.jpg

Tovább

KÍSÉRTET LUBLÓN

2017. december 05. - Field64

Az 1976-ban bemutatott Kísértet Lublón Mikszáth Kálmán azonos című kisregénye alapján készült, amely először folytatásokban jelent meg a Pesti Hírlap 1892-es évfolyamában. A történet alapja egy akkoriban közismert kísértethistória volt egy bizonyos Kaszperek Mihály borkereskedőről, aki a XVIII. század elején hazajáró kísértetként tartotta rettegésben a szepességi Lubló városát. A forgatókönyvet a rendező, Bán Róbert írta, a párbeszédekbe besegített a főleg színikritikusként ismert Molnár Gál Péter. A szereposztás a korszak népszerű magyar színészeit vonultatja fel, Cserhalmi György kettős szerepet játszik. A Mikszáth-regény megfilmesítése korábban már kétszer is felvetődött, de egyszer sem realizálódott: először 1935-ben (erre csak utalásokat találtam a forrásaimban, részletes infókat nem), majd az 1960-as évek második felében. A második filmterv egy magyar–angol koprodukció volt, melyben Orson Welles játszotta volna az egyik főszerepet. A világhírű amerikai színész-rendező 1967-ben Budapestre látogatott, hogy megállapodjon a magyar féllel az együttműködés feltételeiről. Állítólag szóba került Gábor Zsazsa szereplése is. A filmötletet végül ejtették, mert a meghívott külföldi vendégek miatt már akkor tetemes költségek merültek fel, amikor az érdemi munka még el sem kezdődött.

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető a cselekmény fordulataira és végkifejletére vonatkozó spoilereket is tartalmaz!

lublo00.jpg

(A plakátot Szyksznian Wanda grafikusművész készítette, és Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem mindkettőjüknek. ) 

Tovább

KABARÉ

2017. november 20. - Field64

„Mit ér az este, ha szobádban ülsz,
S a szíved senkié,
Kint vár egy csók, s egy pohár bor,
Az élet egy kabaré!”


Az 1972-ben bemutatott Kabaré különleges helyet foglal el a zenés filmek történetében. Ez volt az egyik első olyan hollywoodi musical, amely egyértelműen a felnőtt közönséghez szólt, mivel erős politikai és szexuális töltettel rendelkezett. Papírforma szerint az azonos című színpadi musical (1966) filmváltozatáról van szó, amely viszont John Van Druten I Am a Camera (Kamera vagyok, 1951) című színdarabja nyomán született, ami Christopher Isherwood novellagyűjteménye, az Isten veled, Berlin (Goodbye to Berlin, 1939) történetein alapult. A Kabaré két forgatókönyvírója, Jay Allen és Hugh Wheeler mindhárom alapművet forrásként használta, ugyanis bizonyos figurák és cselekményfordulatok a musicalben nem szerepeltek. A Broadway-szakértőnek számító producer, Cy Feuer ragaszkodott ahhoz, hogy Bob Fosse rendezze a filmet, noha a gyártó cég ezt eleinte kifejezetten ellenezte, mivel a direktor előző filmje, az Édes Charity (1969) nagyot bukott. Feuer kívánsága volt az is, hogy a színpadi változat konferansziéja, Joel Grey a filmváltozatban is eljátszhassa ezt a szerepet, és ő kardoskodott amellett is, hogy Liza Minnelli kapja a főszerepet, amelyről a színpadi változat esetében lecsúszott. Fosse koncepciója az volt, hogy a Kit Kat Klub legyen az igazi főszereplő, ezért egyetlen kivétellel kihagyták az eredeti musical összes olyan dalát, amely nem a klubban hangzik el, illetve nem Sally vagy a konferanszié énekli. A John Kander – Fred Ebb szerzőpáros két új dalt írt a filmhez Mein Herr és Money, Money címmel, melyeket a film sikere után az újabb színpadi előadások dalai közé is beillesztettek. A filmben hallható egy harmadik szerzemény is, amely nem az eredeti musicalből származik: ez a Maybe This Time, melyet Liza Minnelli már 1964-ben lemezre énekelt. A Kabaré világszerte nagy sikert aratott, rangos szakmai díjakat nyert, például három Golden Globe-ot és nyolc Oscart. Magyarországon 1974. február 28-án mutatták be. Kritikái alapvetően jók voltak, ámbár elhangzottak olyan vélemények, hogy korábrázolása felszínes és „hollywoodias”, illetve akadt olyan ítész is, aki hiányolta, hogy a korabeli Berlinben erősnek mondható baloldal a filmben nincs kellő súllyal jelen.

cabaret00.jpg

Tovább

MESTERKURZUS – DUŠAN MAKAVEJEV: AZ ÖRÖK PROVOKÁTOR

2017. november 09. - Field64

Dušan Makavejev (szerb cirill betűkkel: Душан Макавејев, Belgrád, 1932. október 13. –) szerb rendező és forgatókönyvíró az 1950-es évek első felében kezdett rendezni. Dokumentum- és rövidfilmjei a szocialista társadalmi rendszer hibáira, fonákságaira, furcsaságaira hívták fel a figyelmet. Már ezekben a művekben is megfigyelhető a későbbi Makavejev-alkotások számos ismérve, például az ironikus-gunyoros hangvétel, ami a cenzoroknak egyáltalán nem tetszett, ezért némelyik filmet csak vágások után engedélyezték. A direktor 1965-ben forgatta első játékfilmjét Az ember nem madár címmel. Tehetségére külföldön is felfigyeltek, és munkáit rangos nyugati filmfesztiválokra is meghívták. A nemzetközi szaksajtó „a Balkán Godard-ja”-ként emlegette. Negyedik egész estés filmje, a W. R., avagy az organizmus misztériuma (1971) Nyugaton lelkes kritikákat kapott, Jugoszláviában viszont hevesen támadták, és be is tiltották. Makavejevet azzal vádolták, hogy ezzel a filmjével megsértette Vlagyimir Iljics Lenin emlékét és a kommunizmus „szent” eszméjét. Az egyre feszültebbé vált helyzet miatt a rendező 1973-ban elhagyta hazáját. Az emigrációban csak több éves szünetekkel tudott forgatni, miután első nyugati filmje, a Sweet Movie (1974) óriási botrányt okozott, egyes országokban mind a mai napig tiltólistán szerepel. Makavejev 1993-ban rendezett utoljára játékfilmet. Több alkalommal is járt Magyarországon, játékfilmes életművéből a Magyar Filmintézet és a Magyar Televízió is rendezett már sorozatot. 

FIGYELEM! Az alábbi életrajz egyes illusztrációi explicit meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „Tovább” linkre!

makavejev01.jpg

Tovább

Wolfenstein II - The New Colossus (PS4)

2017. november 02. - Lazók György

Ez a szezon konzolos fronton idáig a hol jobb - hol rosszabb folytatásoké. A Destiny 2 személyében kaptunk egy korrekt, a The Evil Within 2 képében egy felvizezett, a Shadow of War révén pedig egy mikrotranzakciókkal mérgezett második részt. A nácik leglelkesebb irtója, B.J. Blazkowicz idén igazán kitett azért, hogy az ő folytatása a jobbakhoz tartozzon! A reboot-mánia a filmek világából rég begyűrűzött a játékokéba is, melynek egyik eredménye az id Software klasszikusát egyszerre folytató és újragondoló, 2014-es Wolfenstein: The New Order volt. A jól megszokott II. világháborús környezetet alternatív ’60-as évekre cserélő FPS-t kedvezően fogadták, habár megvoltak a maga hiányosságai. A most megjelenő The New Colossus direkt folytatása az előző résznek, vagyis pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol elődje elejtette. A sorozat főhőse, a rettenthetetlen nácigyilkos a biztos halál küszöbén áll, ám barátai az ellenállásból az utolsó pillanatban megmentik. Folytatódhat hát a véres túlzásokban gazdag harc Amerika szívében, melyet ebben a realitásban a fasiszták uralnak.

wolf-title.jpg

Tovább

REFLEKTORFÉNYBEN – OLEG VIDOV: AZ OROSZ ROBERT REDFORD

2017. október 30. - Field64

Oleg Boriszovics Vidov (cirill betűkkel: Олег Борисович Видов; Szovjetunió, Moszkvai terület, Filimonki, 1943. június 11. – Amerikai Egyesült Államok, Kalifornia, Westlake Village, 2017. május 15.) orosz színész, forgatókönyvíró, rendező, filmproducer és üzletember az 1960-as évek elején kezdett filmezni. Előnyös megjelenésének és természetes játékstílusának köszönhetően néhány éven belül a Szovjetunió egyik legnépszerűbb színészévé vált, 1974-ben Érdemes Művész kitüntetést (Заслуженный артист РСФСР) kapott. Mai témájú alkotásokban éppúgy szerepelt, mint mesefilmekben, háborús produkciókban, kalandtörténetekben vagy éppen akciófilmekben, de a drámai műfaj sem volt idegen tőle. Az 1970-es években Magyarországon is a legkedveltebb szovjet művészek közé tartozott. Dániában és Jugoszláviában is forgatott, néhány nyugati meghívásnak azonban nem tudott eleget tenni, mert az illetékes szervek nem engedélyezték a kiutazását. Az 1980-as évek közepén Nyugatra disszidált, Ausztria és Olaszország után az Egyesült Államokba költözött. Legnépszerűbb filmjei: Mese Szaltán cárról (1966), A vörös palást (1967), A fej nélküli lovas (1972), Szerelmem, Moszkva (1974), Vörös zsaru (1988), Vad orchideák (1989). Négyszer nősült, első két házasságából született egy-egy fia. Bizonyos források szerint a hetvenes években fia született egy házasságon kívüli kapcsolatból is. Oleg Vidov gyógyíthatatlan betegségben hunyt el.

oleg01.jpg

Tovább

GOJKO MITIĆ ÉS A KELETNÉMET INDIÁNFILMEK

2017. október 23. - Field64

A hatvanas-hetvenes években Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendtek a Gojko Mitić nevével fémjelzett keletnémet indiánfilmek. Az én korosztályom ezeken nőtt fel, és jómagam – minden szakmai hibájuk és didaktikusságuk ellenére – ma is nosztalgiával gondolok ezekre a filmekre, mert az örökre elmúlt gyerekkort idézik fel, amikor az ember még azt hiszi, a mesékből valóság lehet, amikor még nem kell a hétköznapok ezer gondjával megküzdenie, és amikor még mellette voltak azok a szerettei is, akik azóta örökre eltávoztak. A nyolcvanas években a keletnémet indiánfilmek divatjamúlttá, a rendszerváltás után pedig egyenesen cikissé váltak, átkerültek a gagyi és hazug filmek skatulyájába. Kétségtelen, hogy nem készültek olyan profizmussal és akkora költségvetésből, mint nyugati társaik, sőt abban is van igazság, hogy ezekben a keletnémet produkciókban az indián falvaknak mindig volt valami skanzenjellegük, mindazonáltal maguk a filmek történelmileg többnyire hitelesebbek, mint a „dekadens” Nyugaton született westernek. Sokan gúnyolódtak azon, hogy a keletnémet westernekben az indiánok németül beszélnek, de általában ugyanezek az emberek azt már nem kifogásolták, ha ezek a „keletnémet indiánok” – vagy éppen a nyugati westernek echte rézbőrű harcosai – magyarul szólaltak meg, mert a hitelességre oly kényes „szakértő” honfitársaim feliratos filmeket általában nem hajlandók nézni, csak szinkronizáltakat. (Mellesleg jegyezzük meg azt is, hogy az angolul beszélő indiánok nyelvi szempontból semmivel sem hitelesebbek, mint a németül beszélők.) De haladjunk sorjában, és a nosztalgia jegyében kövessük végig, milyen indíttatásból születtek ezek a „szocialista indiánfilmek”, kik és miért alkották őket, s egyben idézzük fel a leghíresebb opuszokat is! 

gojko01.jpg

Tovább

Testbeszéd fénnyel és vízzel — Aurora Borealis

2017. október 17. - luckylany

Hullámzó vízfelületen jelennek meg a hullámzás torzította betűk Mészáros Márta 26. filmjének, az Aurora Borealisnak első képkockáin. A képkivágat lassan tágul, háttal látjuk, a medence? vagy természetes hőforrás? mellett ülő főszereplőt, Máriát (Törőcsik Mari), hogy azonnal a múltjába kalauzoljon a vágás, ugyanehhez a hőforráshoz, ahol az ekkor még ismeretlen szerelmesek (a fiatal Mária szerepében Törőcsik Franciska) töltik boldog perceiket. Bár még nem tudjuk, csak az emlékező szituációból sejtjük, mit látunk, rögtön ezután egy szülő nő szobájába visz a kamera, ahonnan a Törőcsik Franciska alakította karakter nagy fájdalmak közt távozik, míg a háttérben világra jön egy újszülött, hogy nem sokkal arrébb a folyosón összeesve maga is életet adjon valakinek — bár egyelőre ezt is csak sejthetjük.

Tovább

100 ÉVE SZÜLETETT FÁBRI ZOLTÁN: 141 PERC A BEFEJEZETLEN MONDATBÓL

2017. október 15. - Field64

A szerző ezúton is köszönetet mond Plakátfiúnak, aki gyűjteményéből
rendelkezésemre bocsátotta a film magyar plakátját.

Száz éve ezen a napon született Fábri Zoltán (1917–1994), a magyar filmtörténet egyik legjelentősebb alkotója. 1952-ben rendezte első filmjét, és bő harminc évvel később, 1983-ban mutatták be az utolsót. Főleg irodalmi alapanyagból dolgozott, klasszikus és kortárs szerzők művei alapján. Színészeit mindig igen nagy gonddal válogatta, és nagyon szerette őket, mert álláspontja szerint az adott mű alapgondolatát elsősorban a színészek közvetítik, az ő hiteles játékukon áll vagy bukik szinte minden. Egy Fábri-filmben játszani minden színész számára megtiszteltetést és életre szóló élményt jelentett, hiszen a rendező tisztelettel bánt velük, nyitott volt az ötleteikre, ugyanakkor határozottan és pontosan instruálta őket. A Fábri-centenárium fókuszában valószínűleg az életmű legnagyobb klasszikusai állnak majd, mint például a Körhinta (1956), a Hannibál tanár úr (1956), az Édes Anna (1958), a Két félidő a pokolban (1961), a Húsz óra (1965), A Pál utcai fiúk (1968), az Isten hozta, őrnagy úr! (1969), Az ötödik pecsét (1976) és a Magyarok (1978). Jómagam éppen ezért inkább egy kuriózumot választottam, Déry Tibor nagyregényének filmváltozatát: a 141 perc A befejezetlen mondatból 1975-ben lelkes fogadtatásban részesült, a kritikusok többsége már-már érdemein felül magasztalta, a közönség érdeklődése sem maradt el, mégis meglepően hamar elült a kezdeti felhajtás. Az új évezredben egy nagyigényű, de kudarcot hozó művészi vállalkozásként emlegetik. Szokásomnak megfelelően az alábbiakban áttekintést adok arról, hogyan született meg a terjedelmes regényből a forgatókönyv, mit érdemes tudni a fontosabb szerepeket játszó színészekről és a forgatásról, és milyen körülmények között került sor a külföldi bemutatóra a moszkvai filmfesztiválon. Állítólag a közeljövőben a teljes Fábri-életmű megjelenik DVD-n, így módunk lesz arra, hogy jó minőségben nézzük meg újra ezt a filmjét is, és saját szemünkkel döntsük el, vajon tényleg eljárt-e fölötte az idő. 

141perc01.jpg

Tovább

Te offolsz?

2017. október 01. - luckylany

Szeptember 29-én nyít meg és november 5-ig tart az OFF-Biennále Budapest, a független kortárs művészeti színtér biennáléja. Az idei, második kadás témája Gaudiopolis — az öröm városa. Gaudiopolis, Sztehló Gábor gyerekdemokráciára építkező árvaháza a Valahol Európában egyik ihlető forrása is volt. A rengeteg programot felvonultató eseménysorozatban filmek ihlette előadást vagy a közösségiség kérdéseivel foglalkozó filmet is láthatsz, ezek közül emelek ki párat.

off_gaudio.png

Tovább

Értékelési afférok -The Only Living Boy in New York

2017. szeptember 29. - luckylany

Vannak jó szériák. Ez nekem most egy ilyen. Mert van, hogy egy szereplő miatt mész el megnézni a filmet, láttad már másban is és szeretted, kíváncsi vagy, mit alakít más szerepben, ha szerencséd van, a karakter kicsit más és nem egy beskatulyázott karakterszínész keltette fel az érdeklődésedet. Olyan is, hogy mit sem tudsz a filmről, csak összefutsz egy baráttal, már sok mindent megbeszéltetek, átsétáltátok együtt a várost, régi helyek előtt emlékeztetek, megittatok egy kávét, egy teát, egy sört vagy egy pohár bort, esetleg egymás után, s pont elmentek a régi kedvenc mozitok előtt, beléptek, miért ne, s ráböktök az első, legközelebb kezdődő filmre, hogy majd a film poénjain vagy a sajátjaitokon, de újra hangosan kacagjatok az életen és visszahozzatok valamit abból, ami a találkozásig elveszettnek tűnt.

only-living-boy-in-ny07.jpg

Tovább

Uzumasa Limelight (2014)

2017. szeptember 27. - Oldfan

A filmes társadalom időről-időre elkészít egy mozit önmagáról. A nagyközönség pedig többnyire szívesen fogadja az ilyen történeteket. Hiszen egy kicsit mindenkinek birizgálja fantáziáját, hogy milyen lehet az élet egy „álomgyár” színfalai mögött. Íme, pár példa a közismertebb filmekből, amik ezt a témát feszegetik. Van közöttük, ami a valóságot akarja megmutatni, van, amelyik az alkotás folyamatának művészi leképezését tűzte ki céljául. Akad, amelyik csúfolódik a művészek zártkörű világán, de a lepel lerántásának kísérlete sem marad el. Szóval, akinek kedve támad a témában bogarászni, műfajilag bő választékkal teheti meg. Tessék, egy kis ízelítő: Dziga Vertov – Ember a felvevőgéppel (1929), Cecil. B. DeMille – Alkony sugárút (1950), Stanley Donen – Ének az esőben (1952), Fellini – 8 és fél(1963), Francois Truffaut – Amerikai éjszaka (1973), Frank Perry – Anyu, a sztár (1981) Tim Burton – Ed Wood (1994) Chris Smith – A filmcsináló (1999). A lista persze korántsem teljes. Azokat igyekeztem belevenni, amelyek magyarul is elérhetőek.

uzumasa_limelight_02.png

Tovább

AELITA

2017. szeptember 25. - Field64

Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj sci-fije, az Aelita 1923-ban jelent meg először nyomtatásban. A kisregény egy szerelmi történet ürügyén valójában a kommunizmus kozmikus győzelmét hirdeti, így igazán alkalmasnak tűnt arra, hogy egy külföldön is forgalmazható, szovjetbarát film készüljön belőle. Az előkészületi munkálatok már 1923-ban megkezdődtek. A magas művészi színvonal érdekében hazahívták Nyugatról Jakov Protazanovot, a nemzetközi tekintélynek örvendő rendezőt. Protazanov meglehetősen szabadon kezelte Tolsztoj könyvét, melynek alapján egy olyan többrétegű, fantáziadús filmet alkotott, amely a megrendelői igénynek megfelelően kiállt ugyan a bolsevik rendszer mellett, de nem feledkezett meg a közönség szórakoztatásáról sem. Ennek érdekében a direktor bátran élt a humor eszközével is, munkatársai segítségével pedig különleges, egyedi látványvilágot teremtett. Említsük meg azt is, hogy több neves szovjet színművész az Aelitában kezdte filmszínészi pályafutását. A nézők körében kiugró sikert aratott a film, a kultúrpolitikusoknak és a vaskalapos kritikusoknak azonban nem tetszett. A sztálini időkben az Aelitát lényegében agyonhallgatták, említés szintjén se nagyon került szóba. Az új évezredben fedezték fel újra, és ma már általános az a vélemény, hogy a némafilmkorszak egyik legbecsesebb darabjáról van szó. Tolsztoj regényéből 1980-ban Rajnai András egy tévéjátékot forgatott, amely hűségesebben követi az irodalmi mű cselekményét, mint az 1924-es szovjet verzió, ám képtelen hitelesen érzékeltetni a könyv gondolati-filozófiai mélységeit, és megmarad a cselekmény – az esetlen trükkök miatt gyakran mosolyt fakasztó – illusztrálásánál.

FIGYELEM! Az alábbi ismertető spoilereket is tartalmaz, ezért aki még nem látta a filmet, az csak a saját felelősségére olvassa tovább a szöveget!

aelita00.jpg

Tovább

Destiny 2 (PS4)

2017. szeptember 19. - Lazók György

Szeptember hatodika piros betűs ünnep volt a Destiny-rajongóknak. Még azoknak is, akik nem bocsájtották meg, hogy a véres verejtékkel összegyűjtött lootjukat nem vihették át a most megjelent folytatásba. Én is kiéhezve vártam már, hogy rávethessem magamat, és, ami szabadidőm csak volt, azt az elmúlt két hétben rááldoztam. A korábbi epizód botrányba hajló bemutatkozásából tanulva a Bungie ezúttal tartalommal rendesen ellátva indította útjára szeretve gyűlölt MMO shoooterének folytatását. A Destiny 2 a Star Wars mintáját követve sötétebb hangulatú lett. Mint A birodalom visszavágban, mindjárt a történet elején lerohanják az epizód főgonoszai, a böszme római légiósokra emlékeztető Cabalok, a jók bázisát. Az érinthetetlennek hitt utolsó városra, sőt még az őrzők erejét adó Utazóra is ráteszik a mancsukat. A halhatatlanságot jelentő fényre áhítozó vörös légió kíméletlen vezetője úgy dob le a hajójáról, ahogy egy legyet szokás lepöckölni a szélvédőről. Félhullaként a romok közt támolyogva apránként szerezzük vissza majd képességeinket, a 8-10 órás kampány nagyobbik részében pedig az életben maradt vezéreket kutatjuk fel, hogy aztán velük együtt vágjunk vissza az inváziós seregnek.

d2-1.jpg

Tovább