William Goldman írt egy remek könyvet a forgatókönyvírásról Mit is hazudtam? címmel. Egyik fejezete arról szól, hogy milyen történetekből lehet írni, és milyenekből nem. Az általa vizsgált sztori egy fogyatékos kisgyerekről szól, aki átvészelt egy hétvégét egy veszélyes mocsárban, és túlélte. Goldman felvázol pár időkitöltő hollywoodi klisét, és azt mondja, még úgy sem lehetne játékfilm szintűre duzzasztani úgy, hogy közben élvezetes is maradjon. Remélem látta a 127 órát.

Itt ugyanis kihagyják a holywoodi kliséket. Filmünk arról szól, hogy egy ember beszorul egy sziklába. Ennyi. És másfél órás. Fene se gondolta volna, hogy mégis ilyen kurvajól sikerül, úgyhogy közbe elkerülte a Goldman által felvázolt, összes tipikus klisét. Danny Boyle kiváló rendező, de ezzel nem mondtam újat. Remek vizualitása van a filmnek, többek között ennek is köszönhető, hogy nem válik egy pillanatra sem unalmassá. Láthatunk közbe flashbackeket, víziókat, látomásokat. A személyes kedvencem pedig a talkshow-s jelenet, ami elképesztően ötletes. Ezek mind főhősünk agyában játszódnak le, eközben pedig egyre jobban leépül, és mi végignézzük ezt a folyamatot, egészen a borzasztóan sokkoló végkifejletig. James Franco valami óriásit alakít, tökéletesen hiteles a film minden egyes percében, ami azért nagyon fontos, mert minden rajta áll, vagy bukik. A forgatókönyvet is csak dicsérni lehet, hogy egy pillanatra sem vált hatásvadásszá, érzelgőssé, vagy éppen szájbarágóssá a film, pedig könnyen lehetett volna...

Nagyon erős film tehát a 127 óra, és sok mondanivalója van, mindenkinek ajánlom figyelmébe!