Nem semmi cím, mi? Nem épp a szokványos Kemény bosszú 2. Minden igazi sznob szívesen néz meg egy ilyen című filmet 1972-ből. Az eredeti olasz cím még hosszabb, alig fért rá a vászonra: Il tuo vizio è una stanza chiusa e solo io ne ho la chiave. Egyébként maga a cím a rendező-főszereplőnő legutóbbi közös munkájából származik, ezt a mondatot küldözgeti a gyilkos a főhősnőnknek.

Az All the Colors of the Dark után biztos voltam benne, hogy ez gyengébb lesz, de pesszimizmusom tökéletesen alaptalannak bizonyult. Kezdem a legjobb hírrel: a giallok tehetségtelen szépfiúja, George Hilton ezúttal nem szerepel a filmben. Ez önmagában hatalmas pozitívumnak számít bármelyik giallo-tól. A giallok másik ikonikus szereplője, Edwige Fenech azonban nem maradhat ki, ő viszont több szempontból is meglepetést okozott: egyrészt levágatta gyönyörű, sötét, dús haját. Persze, hogy így is elképesztő egy nő, nem lehet máshova figyelni, ha a képen van, de azért mégis fájdalmas veszteség. Másrészt ezúttal nem egy ártatlan naivát alakít, hanem egy végtelenül romlott, nimfomániás ribancot, ami egyébként határozottan jól áll neki. Megcsodálhatjuk őt először egy nagyon szép leszbikus jelenetben, majd ugyanúgy lefekszik a fiatal, jóképű tejesemberrel, mint az alkoholista íróval. Edwige nagyon feldobja ezt a filmet, felgyorsítja az addig lassú tempót, a nyomasztó történetbe pedig hoz némi könnyedséget, szabadságot, vagyis olyasmiket ami az európai mozi sajátja volt egykor.

A másik női főszereplő, Anita Strindberg már kevésbé szép, ellenben hiteles a megkínzott, meggyötört feleség szerepében. Vele lehet a leginkább együtt érezni a történetben, hisz végig ugyanolyan tanácstalan feszültségben él a néző is, mint ő. A harmadik fontos szereplő, Luigi Pistilli (akinek arca óhatatlanul ismerős lesz egy rakás spagettiwesternből) szétivott agyú, szadista íróként olyan, mintha csak ráöntötték volna ezt a szerepet. Fontos szereplő még a fekete macska, akit Sátánnak hívnak, ő adja meg a történet picit misztikus, hátborzongató mellékízét. A zene nagyon kellemes hangulatot kölcsönöz ennek a nyomasztó filmnek, Bruno Nicolai ezúttal valóban nagyot alkotott, még mestere Ennio Morricone is megnyalhatta utána mind a tíz ujját. Sergio Martino rendező ezúttal kevésbé tűnhet bravúrosnak, mint általában, de a vágástechnika valami elképesztő hatást kelt, elég ha csak az utolsó motoros jelenetre, vagy a macskaszempárra gondolunk.

A film legnagyobb erénye azonban nem a jó színészekben, a kiváló zenében, vagy a remek rendezésben rejlik, hanem a fordulatos forgatókönyvben. Az olasz filmektől, különösen a gialloktól eltérően ez egy igen összetett, intelligens darab, minden eleme a helyén van, logikus elejétől a végéig, nincs benne semmi erőltetettség. Szépen simulnak egybe a film darabkái, miközben a gialloktól megszokott öncélúság is a helyén van. Bár a krimi vonal ismét teljesen hiányzik, ahogy a vérben sem tocsogunk, helyette van logikus cselekményünk, kiváló karaktereink, a történet végén pedig ismét váratlan fordulatok sorozata vár minket, amik nagyon meglepőek, mégis mindegyik magától értetődő. Edgar Allan Poe az egyik kedvenc íróm, de szellemiségét nem igazán sikerült megragadnia senkinek, még a híres Vincent Price adaptációknak sem. Nem reméltem ettől a filmtől, hogy fel tudja idézni a Poe-ra jellemző gótikus, hátborzongató hangulatot, de a saját szememmel kellett látnom, hogy ez a valaha készült egyik legjobb Poe film, pedig csak egyes elemeit használták fel a történethez.

A giallo-k tehát jóval többek régi, unalmas, logikátlan olasz filmeknél, amelyekben bőrkesztyűs gyilkosok futkároznak. Bár sok mindent felfedezhetünk a giallokból későbbi amerikai filmekben (a legérdekesebb a Ragyogás előképe), mégis érdekes, hogy nem csaptak még le Hollywoodban a műfajra, és nem érkezett el egy remake láz. Bár a mai felhozatalban már nincs nagy kereslet az igényes szórakozásra, ma a torture porn és a tinihorror gyengébb minőségű változata a menő.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!