John Woo életművének és a hongkongi akciófilmeknek egyértelmű és kikezdhetetlen csúcspontja A bérgyilkos, ami eredetileg megbukott hazájában, Hongkongban, ugyanis a nézők akkoriban még túl komor hangvételűnek tartották. Később mégis kultuszfilmmé vált az USA-ban, majd ennek köszönhetően emelték piedesztálra a heroic bloodshed műfajt, és a figyelem Hongkongra irányult. Itthon levetítették a Titanic fesztiválon, néhányszor késő éjjel a kereskedelmi tévékben, végül gyalázatos képminőséggel, eredeti hang nélkül kiadta dvd-n a Best Hollywood.

A film egy templomban kezdődik. A meghitt hely szép kontrasztban áll a finálé grandiózus leszámolásával, amely ugyanitt játszódik. A főhőst a hongkongi akciófilmek szupersztárja, Chow Yun Fat akinek ezúttal semmilyen humoros mellékzöngét, vagy a távol keletre jellemző ripacskodást nem figyelhetünk meg a játékában, végig visszafogottan és higgadtan alakítja az érzelmes bérgyilkos titokzatos figuráját. A kezdet melankolikus hangulata a szép énekesnő gyönyörű dalával hirtelen átfordul egy véres és mocskos, tipikusan Woo-ra jellemző akciójelenetté, melyben a gyors vágások keverednek a Peckinpahra jellemző lassított felvételekkel, és képkimerevítésekkel. A duplapisztolyos akció végén pedig főhősünk véletlenül eltalálja az énekesnő szemét.  Ez a jelenet olyan remekül sikerült, hogy Robert Rodriguez gyakorlatilag egy az egyben lenyúlta hat évvel későbbi Desperadoban. Hollywood a ’80-as években az akciójelenetek színvonalát még alulról se súrolta, mégis amiben igazán föléjük emelkedik A bérgyilkos, az a film érzelmi vonala. Főhősünket lelkiismeret furdalás gyötri a szép énekesnő miatt, és a szemműtétjére próbálnak pénzt gyűjteni. Kettejük kapcsolata meglepően tiszta és szépen ábrázolt, mentes mindenfajta ömlengéstől. Chow Yun Fat bármilyen titokzatos hőst is alakít, motivációi mindvégig világosak maradnak számunkra.

(Vigyázat, fokozottan SPOILER-es írás, amennyiben nem láttad a filmet, ne olvasd tovább!)

A történet másik szála egy beépített rendőr balul sikerült akciójával veszi kezdetét, ami így elég klisésnek hangzik, de meglepően drámaian végződik a szívbeteg nő halálával. Majd jön a szokásos vita a hülye felettesekkel, akik semmit nem értenek. Nem mellesleg nincs túl sok időnk elgondolkodni a történet sablonos voltán (mert hát a bérgyilkosnak is ez az utolsó melója természetesen), mert nagyon gyorsan pörög a cselekmény, egyik zseniális jelenetet követi a másik. A nagyon feszült merénylet után egyből láthatjuk annak tükörjelenetét, melyben hősünket akarják hasonlóan megölni. Eközben a kislányt is meglövik, Chow Yun Fat pedig a rendőrökkel a sarkában rohan be a kórházba, utána pedig szembesülnie kell a munkájával járó ártatlan áldozatokkal.

A bérgyilkost üldöző rendőrt Danny Lee játssza, aki szintén kiváló a szimpatikus, határozott felügyelő szerepében. Eredetileg Woo egy szerelmi háromszöget akart forgatni ebből a történetből, azonban ez a szál elég hamar elhal a filmben, állítólag az énekesnőt alakító Sally Yeh komolytalanságának köszönhetően. Egyébként ő is teljesen meggyőző a naiv, vak lányként. Elég megrázó pillanatok fűződnek hozzá, ahogy egyre inkább veszti el szeme világát, vagy például amikor azt hiszi, véletlenül lelőtte a rendőrt.  Így a sokat látott szerelmi sokszög nélkül  megmarad nekünk Woo örök témája, a férfibarátság. Kezdetben a két látszólagos ellenfélnek egyaránt megvannak a maguk társai. Danny Lee-nek a kollégája, Chow Yun Fatnek pedig a közvetlen megbízója. A rendőr már az első pillanattól kezdve szimpatizál a gyilkossal a kislány megmentése miatt, azonban eltökélt szándéka, hogy elkapja. Következő találkozásuk egy klasszikus mexikói felállásba torkollik, amit a film során először egy humorosabb jelenet old fel, köszönhetően a Disney örökérvényű figuráinak. A két sablon (a felettesei által utált zsaru, és a megbízói által üldözött bérgyilkos) végül összekapcsolódik, hogy vállvetve harcolhassanak több száz gengszter ellen a templomban.

Említést kell tennem a többek által említett homoerotikus vonalról. Nem kell sok rosszindulat ahhoz, hogy könnyedén belelássuk azt, hogy a rendőr tulajdonképpen vonzódik, sőt szerelmes a bérgyilkosba. Többször is elárulja érzéseit és a film végén… na de erről majd később. Ez nem igazán illik egy tökös hongkongi gengszterfilmbe (vagy csak még nem láttátok a Full Contactot). Nekem meggyőződésem, hogy Woo nem így gondolta. A helyzet az, hogy A bérgyilkos valóban hatalmas film, egy igaz mérföldkő, amely lazán szembeköpi az amerikai nagyköltségvetésű társait, de az biztos, hogy nem Woo-nak kellett volna a forgatókönyvet írnia, pláne nem a dialógusokat. Minden elismerésem a rendezőé, többször bebizonyította, hogy remek érzékkel ábrázolja a tökéletesen előkészített drámai konfliktusokat, a jó történeteket, a színészválasztáshoz és a fantasztikus képekhez is ért, sőt valószínűleg senki nem tudott annak idején ilyen kaliberű akciójeleneteket rendezni. De a dialógusíráshoz annyira nincs lövése, hogy az valami elképesztő, tele van az egész film emiatt logikai bakikkal és nyilvánvaló hülyeségekkel. Talán többen emiatt primitívnek is nevezhetnék a filmet (persze nem teszik, mert akivel csak megnézettem eddig A bérgyilkost, mindenki imádta kivétel nélkül.) Biztos vagyok benne, hogy ennek köszönhető az is, hogy a rendőr figurája inkább szerelmesnek tűnik a főhősünkbe, nem pedig két nagy harcos barátságát láthatjuk, aminek Woo eredetileg szánta a sztorit. Az igazi hongkongi cím (Két hős vértengerben) is erről tanúskodik.

A film végére sok kisebb-nagyobb, de kivétel nélkül emlékezetes és tökéletesen megkoreografált akciójelenet után valóban eljutunk a vértengerhez, ironikus módon épp egy templomban. A végső leszámolás az egész hősies vérontás szubzsáner fénypontja, ars poeticája. Hőseink több statisztát gyilkolnak le ebben az egy jelenetben, mint Schwarzenegger, vagy Stallone egész pályafutásuk alatt összesen. Nem mellesleg sokkal drámaibb és látványosabb az egész, Woo remekül kihasználja a templom helyszínében lévő adottságokat. Amikor hőseink küzdelme igazán reménytelennek tűnik, felrobban a Szűz Mária szobor, megszólal a liturgikus zene, és minden belassul, hogy azután hirtelen ismét felpörögjön, és átadja a helyét az egész film során jelenlévő végtelenül laza és cool pillanatoknak. Hőseink tára természetesen csak akkor fogy ki, ha a dramaturgia megkívánja, a statiszták pedig pisztollyal a kezükben rohangálnak, míg le nem lövik őket. Chow Yun Fat szokás szerint most is repülve, vagy éppen a hátán csúszva két pisztollyal tüzel, és feleslegesen ereszt bele egy-egy tárat némely statisztába. Mégis annyira látványos, és annyira magával ragad minket érzelmileg az összes jelenet, hogy nem tudjuk nem élvezni a filmet, nagyon könnyű szemet hunyni a valószínűtlenségek fölött. Pedig egyértelmű, hogy mindenki csak azért van fehér ruhában, mert a vér sokkal jobban látszik a becsapódó golyók nyomán. Ez az akcióorgia felülmúlhatatlan, még a Szebb holnap 2 kertvárosi fináléját is könnyedén lekörözi. Itt nincsenek váratlan, humoros betétek, ráadásul végig követhető marad, hogy éppen mi történik. A bérgyilkos többek között épp a nagyjelenet miatt vált kultikussá, John Woo legjobb amerikai munkája az Ál/Arc is leginkább A bérgyilkos külsőségeiből építkezett annak idején.

Van egy főgonosz is a filmben, de gyakorlatilag kár egyáltalán említést tenni róla. Egy féldimenziós, gyáva, erkölcsök nélküli figura, többet nagyon nem lehet elmondani róla. Csak azért szerepel, hogy mozgassa a cselekményt, semmilyen más funkciója nincs. A film legvégén viszont rendesen odateszi magát. Nem számíthattunk egy pillanatig sem happy endre, de én még soha életemben nem láttam ennyire szívszorítóan kegyetlen befejezést. Azt tudtuk végig, hogy a bérgyilkosnak meg kell halnia; ez íratlan szabály, hisz pénzért gyilkol, még ha lelkiismeret furdalása van, akkor is. Ráadásul a film melankolikus hangulatát nagyban meghatározza az, hogy többször is előrevetíti a főhős halálát. Például a film közepén megkérdezi, „hogy vajon valaki el fog temetni?”, vagy a nagy leszámolás előtt megígérteti a rendőrrel, hogy ha végül meghal, akkor a szaruhártyáit operáltassák át lassacskán megvakuló szerelmének. A film végén pedig szitává lövik a bérgyilkost. És a szemeit is meglövik. Majd amikor még életükben utoljára megölelhetnék egymást… mivel mindketten vakok, csak elkúsznak egymás mellett.

A rendőr bár túléli, számára sincs megváltás. Kollégái szeme láttára, hidegvérrel agyonlövi a főgonoszt, majd zokogva a földre rogy. Meghalt a legjobb barátja.

A bérgyilkos nemcsak annyiban más a többi akciófilmnél, hogy látványosabbak és sokkal véresebbek a lövöldözések. Nemcsak annyiban, hogy jobbnál jobb, ötletesebbnél ötletesebb szituációk váltják egymást pergő tempóban. Nemcsak a szomorú hangulat és a több mint kiváló filmzene miatt. Hanem mert az amerikai filmekkel ellentétben nem a pénz, hanem az érzelmek mozgatják a cselekményt, és motiválják a hősöket. Ha megnézzük A bérgyilkost, azzal egy érzelmi hullámvasútra ülünk fel, és garantáltan nem fogunk tudni szabadulni a hatása alól.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!