Ha valakinek, hát Jeanne D’Arcnak az élete a filmvászonra kívánkozik, nem csak azért mert rengeteg minden maradt ránk az életéből, például a teljes peranyag, hanem mert a francia parasztlányból hadvezérré váló, majd politikai okok miatt bukott boszorkányként máglyán elégetett fiatal nő sorsa tökéletes alapanyag egy hatásos forgatókönyv számára. A rettenthetetlen világsikere után így gondolhatta ezt korának legfelkapottabb francia rendezője, Az ötödik elem és a Leon, a profi című remekművek készítője, Luc Besson is. És ilyen kiváló mozik után én is azt mondanám, hogy nem is kerülhetett volna jobb kezekbe ez a sztori.
A Jeanne D’Arc aztán se kritikai, se pénzügyi értelemben nem lett sikeres, az imdb-n jelenleg 6.3 csillagot kapott, ami körülbelül fedi is a valóságot.
Így utólag elnézve, már a bevezető is kicsit túlságosan hosszúnak tűnik, pláne ahhoz képest, amennyire elkapkodták a film utolsó harmadát. Ironikus, de a film leggyengébb pontja egyértelműen maga Jeanne D’Arc; egyrészt gondolok itt Milla Jovovich-ra, aki kissé túljátssza a szerepét, de nem is ez a legnagyobb baj vele, mert annyira nagyon még nem is lenne vészes. Az igazi probléma az, hogy alkatilag tökéletesen hiteltelen a szerepre, miközben nézem, egy ukrán szupermodellt látok, nem pedig egy 18 éves, vallási fanatikus parasztlányt. A másik hatalmas hiba pedig éppen ez, hogy képtelenség azonosulni a főhősnővel, ami egy 158 perces mozinál égbekiáltóan nagy hiba.
Érdekes módon azonban az őt körülvevő nemzetközi szereplőgárda nem csak, hogy hibátlan, hanem egyenesen fantasztikus: John Malkovich a jellemtelen és számító király, Faye Dunaway az enyhén démonikus beütésű anyósa, aki azonban kétségtelenül kiváló politikus. Továbbá itt van még a mindig karizmatikus Vincent Cassel egy remek szerepben, illetve a Nikitából már ismert Tchéky Karyo, de az igazi nagy ász a történet legvégén megjelenő Dustin Hoffmann, aki a rövidke és tőle merőben szokatlan szerepében egyszerre félelmet keltő, miközben mégis valahol megnyugtató, ami rendkívül érdekes és egyedi hatást kelt.
A csatajelenetek egyértelműen A rettenthetetlen-t idézően pörgősek, és tele vannak véresebbnél véresebb, kegyetlenebbnél kegyetlenebb képsorokkal, de azért az előd szintjét egyik sem éri el. Amikor betörnek egy várba, az valami elképesztően hangulatos jelenet, a gregorián zenének és Thierry Arbogast operatőri munkájának hála Luc Besson legjobb pillanatait idézi. Aztán egy pillanat alatt sikerül tönkre vágni ezt a remek képsort, amikor Jovovich teljesen hiteltelenül elkezd hisztizni. Ez a bizonyos „Hát mit tettem?” klisé soha az életben nem volt még hiteles számomra, még a Híd a Kwai folyónál című klasszikusban sem.
A film az utolsó harmadában vált számomra igazán jóvá, sőt különlegessé, itt már végre együtt lehetett érezni a főhősnővel. A per pedig kellően izgalmas, érdekes, igazságtalan, és kiválóan megírt jelenetekből áll össze. A legjobb mégis az, ahogyan Jeanne a saját démonaival viaskodik, ahogyan szépen leomlik róla ez az álszent fanatikus istenhit, és belátja, hogy valójában mindent csak és kizárólag saját magáért tett. Ezen túlmenően pedig deheroizálja, de mégis emberivé teszi a franciák legnagyobb népi hősét, ami kétségtelenül egy bátor lépés volt Besson részéről. Viszont minderre sajnálatos módon túl későn, csak az utolsó fél órában kerül sor, szóval kissé elsietik mindennek ábrázolását. A végkifejlet pedig pont annyira durva és megrázó, mint amennyire kell. Jeanne D’Arc meghal, de legalább megszabadul a saját hazugságaitól.
Bessonnak tehát ebben a filmben is sikerült valami igazán egyedit alkotnia, de ezúttal olyan súlyos hibák súlya alatt roskadozik a mozi, hogy közel sem beszélhetünk remekműről, amit már egyébként megszoktunk ettől a kivételesen jó direktortól.