Miután az első Rémálom elég nagy hatást tett rám annak idején, természetesen rendkívül kíváncsi voltam a folytatásokra is. A második részt kihagyva (azóta már tudom, hogy jól tettem, mindig ki kell hagyni) egyből az Álomharcosokat sikerült megnézni késő éjjel a tévében. Hatalmas csalódás volt, ugyanis legendás elődjénél érezhetően gyengébb, kissé unalmasabb és jóval kevésbé félelmetes a film. Akkor még nem tudtam, hogy valami különös oknál fogva egyértelműen ezt a részt tartják az egyetlen korrekt folytatásnak.

A második rész bár nagy sikernek bizonyult pénzügyi értelemben, a kritikusok és a nézők is egyaránt fanyalogtak ilyen mélységes igénytelenség láttán, így a producerek ezúttal képesek voltak két évet várni hogy mozikba küldjék az új epizódot. A sorozat atyja, Wes Craven ezúttal mint társ-forgatókönyvíró és producer vett részt a munkálatokban, ami már azért jelent egy bizonyos fokú igényességet. Ugyanez mondható el a forgatókönyvről is, melyet öt író (köztük Frank Darabont) jegyez, ami általában nem jelent sok jót, de ebben az esetben mégis örvendetes, hogy valaki legalább dolgozott a könyvön, nem úgy, mint az ezt megelőző folytatás esetében. A rendezői székbe pedig Chuck Russelt ültették, akitől így utólag A maszkra, vagy A skorpiókirályra emlékezhetünk.

Az írók fokozott jelenlétének köszönhetően remek ötletekben dúskál a harmadik rész, például a cselekmény helyszíne szerencsésen átkerült az „álmos” kisvárosból egy elmegyógyintézetbe, ezáltal hőseink még az eddiginél is sokkal kiszolgáltatottabbak lehettek az amúgy is lehangoló környezetben, ahol a doktorok vagy ápolók gondolkodás nélkül beadhattak nekik altatókat. Mert hogy visszatértek az alapkoncepcióhoz, nincsen semmiféle testrablós baromság, ismét a jó öreg álmok tengerén hajókázhatunk Freddy bácsival. Aki ezúttal legalább annyira kreatívan élhette ki gyilkos ösztöneit, mint a legendás első részben: a bábos jelenet, vagy a tévékészülékes kivégzés igazán egyedi, jópofa ötletek. Ráadásul az Álomharcosokban kezdték el csak úgy igazán építeni a Freddy mítoszt, a ötletes halálnemek mellett ezúttal már egy alkalmat sem hagyna ki még véletlenül sem a pengekesztyűs rém, hogy egysorosaival is megbüntesse szegény tinédzsereket („Nem hiszek a mesékben!”, „Bekerülsz a főműsoridőbe!”), amik tényleg kellően viccesek. Emellett a karakter háttértörténetét is elkezdték építeni, megtudjuk például, hogy Freddy apáca édesanyját véletlenül napokra bezártak az őrültek közé, akik több százszor megerőszakolták, és ebből született meg rémálmaink gyilkosa. A fő sztori vonalhoz ugyan nincs sok köze, és talán túl sok értelme sincs mindezt bolygatni, de szerintem azért érdekes mellékszál volt. Azért Freddy-vel kapcsolatban sem tökéletes minden ebben a részben, példának okáért itt már egyáltalán nem egy égett arcú szörnyetegnek néz ki, hanem egy pizzamaszkos bohócnak, és bár klasszikus, testi valójában nem szerepel túl sokat, számomra mindig is elég kiábrándító volt.

A történet logikus továbbgondolása, mint ahogy az alcímből is kitűnik, hogy hőseink is bármire képesek lehetnek az álmaikban, így felvehetik a harcot Freddy-vel, de erre természetesen csak a sztori legvégén kerül sor, egy rendkívül látványos jelenetsorban, amelyben egyáltalán nem élheti túl mindenki, akire számítanánk. A sztori kicsit át is megy fantasy-ba, de tulajdonképpen néhány ciki pillanatot leszámítva sikerül szórakoztatónak maradniuk. Valódi horrornak igazából csak a kezdőjelenetet mondanám, mely valóban hátborzongatóra sikeredett (a végső csavar pedig egyenesen fantasztikus), de a mozi többi részében már ne is keressünk igazi félelmet.  A trükkök viszont általában meggyőzőek, de ha éppen mégsem, akkor is remekül hozzák a ’80-as évtized hangulatát a fényekkel, a színekkel és a stop motion technikával. Szintén ezt az életérzést erősíti a Dokken zúzós rockszáma, a külön ennek a mozinak írt Dream Warriors. Angelo Badalamenti pedig egy teljesen korrekt aláfestő zenét írt a filmhez, de akkor is nagy szívfájdalmam, hogy Charles Bernstein eredeti dallamai csak rövid pillanatokra csendülnek fel.

Viszont szerencsés dolog, hogy az első részhez hasonlóan ismét sikerült egy nagyon szimpatikus szereplőgárdát összehozniuk a készítőknek: visszatért az eredeti film főhősnője Heather Langenkamp, aki igencsak megszépült, mióta utoljára láthattuk, továbbá az apukáját alakító John Saxon-ról sem kell lemondanunk, bár tény, hogy nem szerepel túl sokat. Az új arcok közül a már ekkoriban is nagyon aranyos és szexis Patricia Arquette-t érdemes megemlíteni, aki egész jól is játszik, illetve Laurence Fishburne-t egy rövidke mellékszerepben. A többiekre nagy valószínűséggel nem fogunk túl sokáig emlékezni, mert a forgatókönyv elintézte őket annyival, hogy adott nekik egy-egy jellegzetes tulajdonságot (dagadt, kemény feka, drogos, vadóc lány, mozgássérült, geek srác, jóképű, néma fiú stb), de igazán senkit sem ismerhetünk meg, sőt időnk sincs nagyon megkedvelni egyikőjüket sem.

A forgatókönyv további nagy hibája, hogy helyenként rendkívül logikátlanul viselkednek a szereplők, például a bábos jelenetnél mindenki berohan egy szobába, hogy kiabáljanak a leugrani készülő srácnak, még véletlenül se jut eszébe senkinek sem, hogy odamenjenek hozzá, felébresszék, vagy visszarántsák. De ugyanilyen probléma, hogy a film a saját ötleteit sem használja ki rendesen, ami vonatkozik az álomharcos szálra, a tinédzser halálokra, Nancy életére, vagy Freddy múltjára. Ezek a momentumok sajnos csak jelzésértékűen szerepelnek a történet során, de egyiket sem bontják ki annyira, hogy igazán érdekessé váljon, így nem is tud rendesen összeállni a film cselekménye. A legnagyobb gond mégis inkább az, hogy a kiváló álomjelenetek közé ékelt történetszálak kifejezetten unalmasak, átkötő jellegűek, így már alig várjuk, hogy hőseink valamelyike hirtelen egy álomban találja magát.

Most is sikerült hozzájutnom a réges-régi VICO által készített szinkronhoz, amely ezúttal inkább csalódást okozott. Bár a színészek játéka sokkal inkább átélt, mint a későbbi, sokkal elterjedtebb HBO-s szinkron esetében, a hangok kiválasztásával mégsem vagyok elégedett: Görög László túl fiatal a pszichológus szerepére, illetve László Zsolt és John Saxon párosításánál szintén ugyanez a probléma. Dudás Eszter valamiért nyávog Nancyként, Breyer László Freddyjének hangja pedig felismerhetetlenül torz. Patrcia Arquette Csellár Rékája viszont kifejezetten aranyos, Ken Sagoes is sokkal jobb, ha Háda János szinkronizálja, Laurence Fishburne-hoz pedig valami különös oknál fogva egész jól passzol Csuja Imre. Ennek a régebbi szinkronnak a szövege is sokkal jobb, viszont sajnos csak rendkívül rossz minőségben lelhető fel. Mindenesetre a korábbi két rész eredeti szinkronjához képest mindenképp csalódás, de az HBO-s változatnál még így is jobb.

Gyakorlatilag ahogy a szinkron esetében, úgy a film esetben is attól függ, hogy mihez viszonyítjuk az elvárásainkat. Ha az első részt vesszük alapul egy gyengécske folytatással van dolgunk, amibe azért még belefért pár friss ötlet, ellenben ha mondjuk a második részhez viszonyítjuk, akkor egy meglepően jó, és kellően szórakoztató mozit láthatunk.