Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

PSYCHO RETRÓ

2013. február 16. - Field64

A napokban mutatták be a magyar mozik Anthony Hopkins és Helen Mirren főszereplésével a Hitchcock című filmet, amely a feszültségkeltés mestereként tisztelt rendező egyik legjobb alkotása, a Psycho (1960) megszületéséről szól. A premier remek alkalom arra, hogy nosztalgiázzunk egy kicsit arról, a filmtörténet egyik legtöbbet elemzett alkotása – mely jelen sorok írójának sznob toplistáján is szerepel – miként volt jelen az elmúlt évtizedekben a hazai filmes szakirodalomban. Az alábbi szemelvénygyűjteménnyel nem törekedtem teljességre, inkább azt próbáltam vázlatosan érzékeltetni, hogy a korabeli kultúrpolitika három kulcsfogalma miként érvényesült a Psycho esetében, amely előbb tiltott (elutasított), majd tűrt (bemutatott), végül támogatott (gyakran elemzett és folyamatosan elérhető) művé vált Magyarországon. Mindenképpen szeretném azonban előrebocsátani, hogy ne ítéljük meg túl szigorúan az alább idézett korabeli kritikusokat. Jómagam például nagyon örülnék, ha az én irományaim is csak negyven-ötven év múlva avulnának el, ám ebben hiába reménykedem. A szövegben egyébként spoilerek fordulnak elő, aki tehát még nem látta az eredeti filmet, ne olvassa tovább ezt az összeállítást. [A szögletes zárójelbe tett megjegyzések saját kiegészítő magyarázataim.]

psycho01.jpg

A Filmvilág kritikusa, Somlyó György a lap 1961/4. számában közölt megsemmisítő bírálatot a Psychóról, amely akkoriban futott az olasz mozikban. Indulatának egyik motivációja az volt, hogy Luchino Visconti ugyanakkor játszott drámáját, a Rocco és fivéreit (1960) az olasz cenzúra az erkölcsi értékekre való hivatkozással megcsonkította, míg Hitchcock alkotása cenzúrázatlanul futott. (Érdemes megemlíteni, hogy Visconti filmjének magyar megítélése jószerivel a Psycho megítélésének fordítottja: a maga idejében általában elismerően fogadták, ma már inkább porosnak tartják. Jelen sorok írója – Visconti nagy tisztelőjeként – természetesen nem osztja ezt az újabb keletű értékítéletet.)

psycho02.jpg

„Mi lehet vajon a kettő közt a lényegbevágó különbség? Egyszerűen csak az, hogy a Psycho borzalmairól nem lehet elmondani, hogy azok »a valóság« bármely »részletével« egybevágnának. Ellenkezőleg... A cenzúra fekete foltjai [Visconti filmjét kitakarásokkal játszották] a valóság egyes részleteit kifejező képeket szándékolják elfedni a néző elől. A Psycho műiszonyt keltő képei viszont maguk ilyen »fekete foltok«, hogy úgy mondjuk, a cenzúra érzékletes és hatásos válfajai, amelyek a valóság nemkívánatos borzalmait a maguk csinált borzalmainak képeivel takarják el. Mert ez a Nyugaton nagy hírre vergődött amerikai film elejétől végéig a legszomorúbb csinálmány és kitalálmány, az ál- és alpszichoanalízis és a legútszélibb grand guignol perverz házasságának torzszülötte. A hollywoodi »álomgyár« kezdettől fogva egyszerre állított elő álmokat és lázálmokat, egyszerre szállította a kellemest és az iszonyatost, a valóság igazi szépségének és igazi rettenetes törvényeinek helyettesítésére. A limonádé és a rémdráma ugyanannak a szörnyetegnek két fele: sellő-felsőtest, amely ichtiozaurusz-mancsokban végződik. Ez utóbbi résznek, úgy látszik, legújabb és legkedveltebb formája ma a pszichoanalitikus grand guignol. Mert e filmben a primitív és brutális (képben sokszor irgalmasan, vagy legalábbis hatásosan megoldott) borzalomkeltésnél csak a »mélyebb tartalomnál« kívánt mélypszichológiai magyarázat a primitívebb és – nevetségesebb. [...] Hát még a dramaturgiája! A legcsekélyebb erőfeszítést sem teszi, hogy legalább látszólag alárendelje a borzalmakat a cselekménynek: a cselekményről ordít, hogy puszta ürügy az egyedül fontos morbidan pornografikus és hánytatóan véres jelenetek bemutatására. Az előző cikkemben már említett felszólítás, melyre a mozik előcsarnokában a rendező életnagyságú fényképének kinyújtott ujja mutat rá: »Kérjük, ne mesélje el ismerőseinek a film végét, mert új befejezést nincs módunkban hozzá kitalálni« – szemérmetlenül hivalgó bevallása annak, hogy aki a film utolsó néhány percét, akár csak elbeszélésből is, ismeri, az a többi (két óránál többet kitevő) részében már semmi érdekeset és látni érdemeset nem talál.”

psycho03.jpg

A felháborodott kritikus tévedett, a film nem haladja meg a két órát, az ominózus befejezéssel együtt is csak 109 perc. Ennél elgondolkodtatóbb tévedése, hogy a film végi pszichológiai magyarázatot – melyre korábban említett toplistámban magam is kitértem – egy „bírói tárgyalás” részeként említi, és nehezményezi, hogy itt derül ki egyértelműen: a gyilkosságoknak „lelki okai” voltak, a Marion által ellopott pénz semmilyen szerepet nem játszott az ügyben. Úgy gondolom, nem érdemes különösebb kommentárt fűzni ahhoz, ha valaki kizárólag csak az anyagi indíttatású bűncselekményt tartja elképzelhető, reális és „emberi” filmtémának. Sokkal érdekesebb azon elmerengeni, hogy a realitás iránt oly fogékony szerző vajon miért nem vette észre, hogy semmiféle bíró(ság)i tárgyalás nem zajlik abban a jelenetben.

psycho04.jpg

A lap néhány héttel később (1961/8. szám) külön írást szentelt Hitchcock személyének. A cikk szerzője, Létay Vera a magazin későbbi – azóta nyugállományba vonult – főszerkesztője, akinek irányítása alatt élte igazi fénykorát a Filmvilág. Színes fesztiválbeszámolói, éles szemű meglátásai, frappáns értékítéletei jelen sorok írójára is nagy hatást gyakoroltak. Jómagam ma is szívesen olvasom ezeket a régebbi lapszámokat, nemegyszer szívesebben, mint az újabbakat. Hitchcockról szóló korabeli írásában már megfigyelhetők Létay későbbi stílusának meghatározó jegyei, noha magát a művészt végső soron (és kissé igazságtalanul) negatívan ítéli meg. Mentségére legyen mondva, hogy Hitchcockkal szemben akkoriban ez volt a szocialista kultúrpolitika elvárása. „Beteges” rendezőnek tartották, aki hátborzongató rémségekkel riogatja a nézőit. Akkoriban alakult ki nálunk az a sztereotípia, hogy Hitchcock „horrorrendező”, ami természetesen végképp nem igaz.

psycho05.jpg

„Legutolsó filmjében, a nagy nemzetközi sikert aratott, pszichoanalizáló, szadista Psychóban az ifjú, skizofrén moteltulajdonos brutálisan meggyilkolja a fürdőszobában gyanútlanul tusoló fiatal nővendégét. Néző legyen a talpán, akit napokkal a film megnézése után, nem fog el szorongó félelem a fürdőszobája csempéi között, arra gondolva: ilyen szörnyűség velem is megtörténhet. Ez a »velem is megtörténhet« érzés felkeltése Hitchcock egyik legjellemzőbb mesterségbeli fogása – hatásának egyik titka. Az izgalomra és borzongásra vágyó nézőnek hiába mutatnak kitalált szörnyetegeket, zöld arcú, sokkarú rémeket, egy pillanatra sem hisz létezésükben, mindig kívül marad a történteken, tudja, hogy mindez maszk és papundekli – mesefilm. Hitchcock varázsereje, hogy mindennapi embereket ábrázol – rendkívüli szituációkban. Kivételes atmoszférateremtő erejével a hitelességnek olyan magas fokát képes elérni, hogy a néző szubjektív részesévé válik a kiagyalt rémtörténetnek.”

psycho06.jpg

A cikk további részében a szerző kitér arra, hogy a francia új hullám rendezői és esztétái a leglelkesebb terjesztői a Hitchcock-legendának. Észrevehető rosszallással említi, hogy az irányzat szaklapja, a Cahiers du Cinema „az ijesztő Psycho »nagyszerű« pszichológiáját tizenöt sűrűn szedett oldalban” méltatja, sőt a francia újság külön enciklopédiát állított össze a Hitchcock-filmek leggyakoribb motívumairól is, mint például kulcs, kutya, ital, szemüveg, vonat stb. Ebből Létay azt a következtetést vonja le, hogy a „kritikátlan Hitchcock-kultusszal” az új hullám képviselői beismerik, számukra a formai tökély, a mesterségbeli tudás jelent csak valamit. (És ez miért baj?) Ebben Hitchcock kétségtelenül jogosan számít professzornak. A konklúzió: „De ha arra gondolunk, hogy a művészetnek az is a rendeltetése, hogy nemes érzéseket, a jóra és igazságra való törekvés vágyát szólaltassa meg az emberi hangszeren – »Hitch, az utánozhatatlan« rosszul felelt, mint egy bukott diák.”

psycho07.jpg

A Psycho 1972. március 9-én került a magyar mozik műsorára csak 18 éven felülieknek. Rövid időn belül csendben el is tűnt a repertoárból. Addig csupán a Halálfejesek (1967) című – szintén amerikai – filmmel történt meg, hogy idő előtt levették a magyar moziműsorról. A Képes Film Híradó című korabeli havi filmmagazin – világhírű horrorfilmrendezőnek titulálva Hitchcockot – a következőképpen ajánlotta az olvasók figyelmébe az opuszt az 1972/3. számban:

psycho08.jpg

„Marion Crane késő este a főúttól félreeső, magányos kis motelban keres menedéket. Alig figyel az udvarias és barátságos tulajdonosra, pedig a csinos fiatalember még vacsorára is meghívja. Marion szeretne mielőbb magára maradni súlyos titkának gondjával. Fáradt, zavarodott és retteg: azt hiszi, már felfedezték, mit követett el, és üldözik. Közben akaratlanul fültanúja lesz, hogy a szomszédos házban milyen vitába kényszerül vendéglátója rigolyás anyjával, aki a vacsorameghívás miatt nagy hangon perlekedik. Az idős hölgy otthonába nő nem teheti be a lábát. A fiatalember, sűrűn mentegetőzve, így csupán a motel nappalijában tud beszélgetni új, s egyben egyetlen vendégével. Marion hamarosan visszavonul, s éppen a fürdőszobában van, amikor egy tébolyodottnak látszó öregasszony hatalmas késsel ront be hozzá...”

psycho09.jpg

Magyar Bálint Az amerikai film című 1974-ben kiadott könyvében így értékelte Hitchcock klasszikusát: „Miközben nézzük a filmet, úgy érezzük: merészen megközelítette a valószerűség határát. Ha másodszor megnézzük, kiderül, hogy jócskán túl is lépte, és lassan nevetséges lesz. Hitchcock azonban arra számít – és nem is helytelenül –, hogy a közönség a filmet csak egyszer látja, és nem gondol rá pontosan vissza, csupán valami elformátlanodott »izgalmas« élmény emlékét őrzi.” A 70-es évek vége felé a Televízióújság (akkoriban csak egyféle volt belőle) egyik olvasója aziránt érdeklődött egy levélben, hogy a Magyar Televízió műsorra tűzi-e Hitchcock filmjét. A szerkesztő azt válaszolta, hogy a Psycho horrorfilm, ezért soha nem kerül a hazai televízió képernyőjére. (Szerencsére nem lett igaza.) Sir Alfred Hitchcock 1980. április 29-én hunyt el. Emlékére a Tanács körúti Filmmúzeum egy héten át mindennap délelőtt három előadásban levetítette egy-egy filmjét. Az utolsó napon játszották a Psychót. Jelen sorok írója a lehető leghamarabb ment jegyet venni, de hiába: mind a három előadásra szétkapkodták a jegyeket.

psycho10.jpg

Néhány hónappal később ugyanott szombat este 10 órai kezdéssel bérlettel látogatható sorozatot szerveztek klasszikus rémfilmekből. Az összeállítás része volt a Psycho és a Madarak (1963) is. Erre a sorozatra sikerült bérletet szereznem. Akkoriban már szemüveges voltam, hiúsági okokból azonban nem mindig vettem fel az optikámat. Rá is fáztam, mert a moziban derült ki, hogy otthon felejtettem. Ezért számomra az első 20 perc leginkább hangjáték volt, és nagy homály. Szerencsére sikerült előrébb ülnöm, úgyhogy mire a sztori új fordulatot vett, már mindent tisztán láttam szó szerint és átvitt értelemben is. Mindkét film egyébként újabb néhány hónap elteltével ugyanott nyilvános előadásokon is a közönség elé került. Végtére is a rossz emlékű hazai mozipremier óta eltelt egy évtized, amely alatt a Psycho és a rendező itthoni megítélése jelentősen megváltozott. Mire a Magyar Televízió sorozatot állított össze Hitchcock filmjeiből az 1980-as évek elején, addigra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy ez a két film nem maradhat ki a programból. Mindkettő (akárcsak a sorozat többi filmje) szinkronizálva ment. Évekkel később egy újabb Hitchcock-sorozatot is láthattak a tévénézők a Mester kései alkotásaiból: a Psycho és a Madarak ebből a válogatásból sem hiányzott.

psycho11.jpg

Nemes Károly 1982-ben kismonográfiát írt Hitchcockról, amely a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmmúzeum, valamint a Múzsák Közművelődési Kiadó Filmbarátok Kiskönyvtára: Kortársaink a filmművészetben című sorozatában jelent meg 1982-ben. A szerző egyértelműen a rendező egyik főműveként tárgyalja a Psychót, amelyet itt-ott a neorealista filmekhez hasonlónak tart. (Ha ezt a párhuzamot Somlyó György olvasta volna, aki teljes fantazmagóriának látta a filmet!)

psycho12.jpg

„A modern filmművészet alapvetően az elidegenedéshez kapcsolódva azt mutatta meg, hogy a polgári társadalom a fogyasztói modell ellenére is emberellenes, embertorzító maradt. Persze ehhez nem szolgáltak alkalmul olyan külsőségek, mint amilyenek a háború utáni nyomor éveiben magától értetődően és látványosan vallottak a kapitalizmus negatívumairól. Az értelmiségi és polgár hősökben a modern film nem mutatott éhezőket, sőt jólszituált, jólnevelt emberek voltak a hősei, akiknek belső torzultságát kifejezte. Hitchcock tulajdonképpen összekötötte a korábbi (neo)realisztikus ábrázolást és a modern filmet. Marion sorsa mutatta, hogy nem elegendő az éhezés hiánya az emberi élethez, a boldogsághoz. Norman sorsa pedig szintén példázta, hogy mennyivel többre lenne szükség, mint anyagiakra. Egy dologban azonban a két hős közös vonást mutatott: igyekeztek megkapaszkodni valakiben, bármilyen áron, mert életük enélkül végképp üres lett volna. Nem olyan társadalomkritika ez persze, mint a nyomor kritikája, de pontos leleplezése annak a világnak, amelyben az egyén ennyire magára marad, sőt eltorzul. Hitchcock tehát hozzájárult a modern film kiteljesedéséhez a saját művészeti lendületével, s nem csak a Psychóval.”

psycho13.jpg

Mondani sem kéne, hogy az évek múlásával a Filmvilág is objektívebben viszonyult Hitchcockhoz és egyik főművéhez: mind a művészről, mind a filmről tárgyilagosabb és részletesebb elemzések jelentek meg. Janisch Attila, magyar filmrendező Psycho-esszéjének is a Filmvilág adott helyt az 1993/10. számában.

psycho14.jpg

„A véletlen fogalma szinte ismeretlen volt Hitchcock előtt. Filmjeiben minden mozdulat, tárgy, szín, tónus az előre megtervezett és nagy pontossággal, kanonizált könyörtelenséggel végrehajtott munka eredménye. Csakhogy ettől Hitchcock még lehetett volna akárki más is, aki keményen, megfontoltan tud dolgozni. Mert hiába minden – a pontosság, a tudatos tervezés, ha a teremtés pillanata elkerül bennünket. A lélek teremtődéséé. De Hitchcock a kiválasztottak közé tartozott. Művei önálló életre keltek, és, legyőzve a könyörtelen következetesség nyűgét, igazi lelket teremtettek maguknak, amely általa született, de nélküle létezik. [...] A leleplezés. – A pincében Perkins teste úgy feszül Sam kezei közt, miközben dulakodnak, mint egy gótikus keresztlevételen a Krisztus-test. A megváltás, a szabadulás pillanata – és a szenvedésé. – Egy antikrisztus szenvedéséé.”

psycho15.jpg

A lap 1996/12. száma Zuhany Hitchcockkal címmel hosszabb részletet közölt a női főszereplő, Janet Leigh visszaemlékezéséből, amelyből számos érdekes kulisszatitok kiderült:

psycho16.jpg

„A zuhany alatt töltött hét nap megpróbáltatás volt mindenkinek. Ugyanazt a történést rengetegszer felvették, különböző szögekből. Aztán ott voltak azok a késések, amelyeket a pamutbársony körüli problémák vagy a kamerával kapcsolatos technikai kérdések okoztak. Szerencsére a színészeknek és a stáb tagjainak volt elég türelmük és humorérzékük, különben ezek a körülmények okozhattak volna némi felzúdulást. A híresztelésekkel ellentétben Mr. Hitchcock nem nyitotta meg a hideg vizet, hogy belőlem megdöbbent reakciót csikarjon ki, amikor az Anya belép. Nagyon köszönöm, de e nélkül is képes voltam eljátszani a megdöbbenést. Sőt, ami azt illeti, kifejezetten vigyázott rá, hogy a víz hőfoka mindig nagyon kellemes legyen. [...] Az egész film egyik legnehezebb felvétele – nekem legalábbis – a gyilkossági jelenet vége volt. A kamera először közelről mutatta a halott lány szemét, aztán fokozatosan hátrálva egyre többet mutatott a zuhanyfülkéből, majd a fürdőszobából. Nem tudtam viselni a speciális kontaktlencsét, amely a jelenethez szükséges lett volna (a szemem csak hat hét alatt szokta volna meg a lencsék okozta kellemetlenséget, annyi időnk viszont nem volt), »élesben« eljátszani a halottat pedig nem egyszerű. Akaratlanul is folyton pislogtam, nyeltem vagy lélegeztem. Miután lecsúsztam a csempézett falon, és összerogyva átbuktam a kád peremén, földet éréskor a lehető legkényelmetlenebb pozícióba érkeztem – a szám és az orrom odaütődött a kád széléhez. A fröcskölő víz néhány cseppje a szempilláimra, a szemöldökömre és az arcomra telepedett, és csiklandozott. Félelmetes feladat volt mozdulatlannak maradni.”

psycho17.jpg

Leigh a leghatározottabban cáfolta azt a híresztelést, hogy a zuhanyjelenetet valójában nem Hitchcock, hanem Saul Bass (a film főcímtervezője és képi tanácsadója) rendezte. Cáfolta azt a pletykát is, hogy valójában nem ő, hanem egy dublőr állt a zuhany alatt. A dublőr használatát – a hölgyet Marli Renfrónak hívták – elismerte, de azt állította, kizárólag a jelenetek beállításához használtak helyettest: Hitchcock Marli Renfrón tesztelte, hogy a zuhanyfüggönyön keresztül mennyire látszódnak a test körvonalai, és milyen erős vízsugár kell ahhoz, hogy a zuhanyozás életszerű legyen, de a felvétel minőségét ne zavarja. A rendező eredetileg a filmbe akart tenni egy olyan képkockát is, amely a halott lány holttestét felülről mutatta volna, vagyis egy pillanatra a fenék is látható lett volna. Ehhez a beállításhoz szintén Marlit használta, a képkocka azonban végül nem került be a moziverzióba. Hitchcock állítólag évekkel a bemutató után beismerte, hogy a zuhanyjelenetben csupán az arc Janeté, a test viszont Marlié. Itt érdemes megemlíteni, hogy Leighnek egy másik dublőre is volt a forgatáson, Myra Davis, akit a megvilágítás beállításához alkalmaztak. Davist 1988-ban a szomszédja megerőszakolta és meggyilkolta. A média egyrészt felkapta az ügyet, másrészt olyannyira össze is zavarta, hogy később egy könyv is megjelent arról, hogy Davis és Renfro valójában ugyanaz a személy. (Azóta kiderült, hogy Marli még mindig él, és jó egészségnek örvend.) Janet Leigh egyébként kijelentette azt is, hogy Hitchcock soha nem kérte tőle, hogy meztelenül játssza el a jelenetet: a kényes testrészeket bőrszínű pamutbársonnyal takarták el. Ez viszont nehézségeket okozott, mert a víz oldotta a ragasztót, másrészt a pamutbársony irritálta a színésznő bőrét.

psycho18.jpg

Az 1979-ben megújult Filmvilág számos írásban foglalkozott Hitchcockkal és a filmjeivel. Az egyik legérdekesebb folytatásos anyag 2005 februárja és áprilisa között jelent meg: Peter Bogdanovich 1998-ban megjelent interjúkötetének (Who the Devil Made It) részletei. Ebben Hitchcock többek között ezeket mondta a Psychóról:

psycho19.jpg

„Elsősorban a film stílusa és a filmes elemek, a látvány foglalkoztatott benne. A képi világot úgy építettem fel, hogy megteremtsek egy hangulatot, amellyel felkészítem a közönséget. Ennek révén annyi aggodalommal és félelemmel töltöttem el őket már a legelején, hogy később már minden rezzenés a kezünkre játszott. A zuhanyzós jelenet részletes megmutatását követően a vetítővásznon megjelenő horror már csökkenhetett. A közönség lelkében azonban a félelem mégis tovább nőtt. [...] A tiszta mozi eszközeivel érzelmi reakciókat váltok ki a közönségből. A vizuális eszközök minden szempontból a közönségre épültek. Ezért volt a gyilkossági jelenet a fürdőszobában annyira erőszakos. A film előrehaladtával kevesebb az erőszak, de az a jelenet olyan erősen befészkelte magát a közönség fejébe, hogy nem is nagyon volt szükség több sokkoló jelenetre. Azt hiszem, a Psychóban a néző nem azonosul a szereplőkkel. Nincs idő rá, és szükség sem volt erre. A közönség anélkül halad végig a film paroxizmusain, hogy különösebb figyelmet fordítana Vera Milesra vagy John Gavinre. Puszta figurák ők, akik végigvezetik a közönséget a filmen, de nem különösebben érdekesek. És látod, soha senki nem említi, hogy ők is játszottak a filmben. Ami elég szomorú rájuk nézve.” 

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook-oldalunkon!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.