Sok igaz történetet láttam már felelevenedni a filmvásznon, de bizton állíthatom, mind közül ez volt eddig az egyik leglenyűgözőbb. Nem a komplexitása, a tökéletes filmre adaptálás, vagy a szemeket a vászonra tapasztó sztorija miatt, hanem egyszerűen azért, mert ez az egész annyira hihetetlen, hogy azóta sem tértem napirendre az eset felett. A világ egyik legkülönlegesebb igaz történetét Izlandból szállította nekünk Baltasar Kormákur, a Mark Wahlberg-féle Csempészek rendezője (és annak eredeti változatának főszereplője).

A rendezés mellett színészként, producerként és íróként is tevékenykedő úriember hollywoodi kiruccanása sajnos nem hagyott mély nyomokat az emberben, de szerencsére még abban az évben - azaz tavaly - korrigálta ezt a kilengését odahaza a Dermesztő mélységgel, ami a szigetország hivatalos nevezése volt a legjobb külföldi film kategóriájában a 2013-as Oscar gálán, bár végül nem jutott a legjobb 5-be. Baltasar Kormákur remekül vegyítette a 80-as évek hangulatát az izlandi környezettel. Egyre inkább kezdek beleszerelmesedni az északi filmkészítésre jellemző hideg színekkel és jeges tájakkal csodálatos hangulatot teremtő fényképezésbe.

Mielőtt belevágnék a történet ismertetésébe, még egyszer kihangsúlyozom, ez egy igaz sztori, ez tényleg megtörtént... Szóval a Breki nevű halászhajó a part menti vizekben zsákmány után nézett, amikor a háló beleakadt egy víz alatti sziklába és mivel a csörlőt nem tudták idejében leállítani, felborultak. A legénység 6 tagjából hárman tudtak a felszínre feljönni, de a 6 km-re lévő partra csak egy ember jutott ki. Mert míg a másik két halász kb. 20 perc után halálra fagyott, főhősünk, Gulli laza 6 órát úszott az 5C°-os vízben, majd a partra érvén még 2 órát sétált a fagypont alatti hőmérsékleten, mire segítségre lelt...

Volt is belőle annak idején nagy szenzáció, riportok készültek Guðlaugur Friðþórsson-nal, no meg természetesen tudósok is megvizsgálták a palit, mert senki sem értette, hogy ez mégis hogyan lehetséges? Ez utóbbira végül nem született meg a válasz, annyit sikerült megállapítaniuk, hogy az egyébként túlsúlyos férfi zsírrétege kb. úgy viselkedik, mintha fókazsír lenne, így védi meg a teljes kihűléstől. Valamint az idegrendszere is jól bírja a tartósan 34C° alatti testhőmérsékletet.

Tehát van egy hihetetlen, de igaz történetünk. Vajon sikerült-e jól filmre adaptálni? Itt már egy picit árnyaltabb a helyzet: a hangulatteremtés - mint már említettem - remek. A képek nagyszerűen visszaadják a hideget, a használati tárgyak, lakásbelsők megidézik a 80-as éveket - ezzel a felével nincs gond. Maga a sztori azonban néha kicsit döcög. A forgatókönyvírás "szabályait" betartották, 3 jól elkülöníthető, egyenként durván 30 perces szakaszból áll össze a film, csak az a baj, hogy ezek változó intenzitású jelenetekkel vannak kitöltve.

A kezdés rendben van, megismerkedünk a karakterekkel, kapunk egy kis ízelítőt az életükből, a késő estig tartó ivással a másnap hajnali kelésig. Megtudjuk, hogy hogyan dolgoznak a hajón, dumálnak, pihennek, aztán megint a munka... Kormákur meglebegteti kicsit már itt is, hogy mi fog történni, kapunk egy, a végzeteshez hasonló szituációt, amiből még kikecmeregnek, majd ezt követően tényleg beüt a krach és seperc alatt elsüllyednek. Néhány másodperc csupán, a vásznat bámulva alig tűnik fel a halálos komolysága az egyik pillanatban még oly' bagatellnek tűnő dolognak...

Ez nem a Titanic, itt nem az a baj, hogy kevés a mentőcsónak, hanem, hogy egyáltalán nincs is. A három túlélő diCaprio-pózban kapaszkodik az ég felé néző hajófenékbe: kezdetét veszi a második felvonás, azaz a túlélés szakasza - ami dramaturgiailag a legnehezebb. Kis túlzással bele is törik Kormákur bicskája, pedig bevet mindent: kezdetben a 3 túlélőt beszélteti, majd amikor Gulli egyedül marad, mondókájához egy sirály képében talál hallgatóságra - ez speciel tényleg így volt, a lábadozása során vele készült interjúban is elmeséli, amit a végefőcímnél mutatnak meg nekünk.

Embert próbáló szakasz ez, beleborzadunk a ténybe, hogy mit él át a főhős - igaz az őt megformáló színész, Ólafur Darri Ólafsson nem mutatja különösebb jelét annak, hogy fázna. Ez akkor még furcsán hatott, az eredeti történet ismeretének hiányában nem teljesen értettem, hogyan bírja a hideg óceánt. Minderre még képesek voltak egy jó nagy lapáttal rátenni, amikor Gulli először partot ér: meredek sziklafallal találja szembe magát, így úgy dönt, visszamegy az óceánba és tovább úszik...

Igen, a filmben van egy kis humor is (és nem csak ebből a groteszk fajtából) pont kellő mennyiségben: olyan, mint az életben. A szituáció abszurditásában is meglátták a potenciált, a harmadik felvonásban bemutatott tudósok kísérletezgetése főhősünk testével a film legjobb pillanatait adják. Persze ennek az volt az ára, hogy a végére "csattanó" nélkül maradtunk: azzal ugyanis egyedül a csodával határos megmenekülés szolgált. De örülök, hogy nem csak arra húzták fel a filmet, hanem bemutatták a megmenekülésének utóhatásait is.

Kicsit talán sok volt a visszaemlékezés a pár évtizeddel korábbi vulkánkitörés kapcsán. Ezt bőven elég lett volna egyszer fellebbenteni, hogy megalapozzanak a pengeéles bazalton mezítláb sétálásnak, ami mintegy "hab a tortán"-ként tovább fokozta Gulli szenvedéseit, növelte a megpróbáltatásait. A Dermesztő mélység egy nagyon hangulatos film egy elképesztő, de nem feltétlenül játékfilmre való történettel. Baltasar Kormákur megpróbálta - majdnem hibátlanra sikerült. A végeredmény még így is elképesztően ütősnek bizonyult.