Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Mandarinok - VII. Észt Hét

2014. március 15. - lisztes

Mennyit ér egy ember adott szava?

Nem kell túlságosan messzire mennünk ahhoz, hogy a háború értelmetlenségéről, hatásáról vagy az utóhatásáról szóló drámákba botoljon az ember. A filmesek számára hálás téma, lehet moralizálni, el lehet gondolkodtatni és meg lehet ríkatni a közönséget, miközben a kisemberek életéről, nyomoráról mesélve fillérekből meg lehet úszni ezt az egészet. Tavaly mi is egy félig-meddig háborús filmmel versenyeztünk az Oscaron, de tőlünk délre a sokkal frissebb délszláv háborúról futószalagon gyártják a mozgóképeket.

Mandariinid_veebipilt.jpg

A Mandarinok azonban máshonnan érkezett. A szemfüles olvasó a bejegyzés címét látván rögtön levághatja, hogy egy észt alkotással van dolgunk - de ez csak részben igaz, hiszen a grúzok is beletették a maguk részét a dologba. Az ő földjük adja a helyszínt, közelmúltjuk (abház háború) pedig a nem túl rózsásnak kinéző háborús körülményeket. És hogy mi közük mindehhez az észteknek? A harcok előtt bő 100 éven át élt arrafelé egy kicsi észt közösség, akik a paprikás helyzet kialakulásakor visszamenekültek szülőhazájukba, szellemfalvakat hagyva maguk után...

Egy ilyen szellemfalu utolsó két lakója Ivo és Margus. Előbbi asztalos és ládákat készít, utóbbi pedig mandarint termeszt, amiket aztán azokba a bizonyos ládákba raknak és eladják. Egy napon egy csapat grúz és csecsen összecsap a falu határában és mindössze egy-egy túlélő marad: Ivo befogadja őket, megmentve az életüket. A két idegen azonban komoly sérüléseiktől ágyhoz ragadtan is csak arra tud gondolni, hogy kinyírja a másikat, de főhősünk megígérteti velük, hogy amíg az ő vendégei, addig nem bántják egymást.

a0575344bc3d8f56d76ab469578703dea98b2403.jpg

Mocsok jó film ez kéremszépen. Az alapszituáció tetszik, bár ha jól tudom, hasonló sztorival már mások is előrukkoltak korábban, de ez mit sem von le Zaza Urushadze író/rendező úr érdemeiből. Nagyon szépen, aprólékosan építi fel a filmet, mégsem érezni egy percig sem unalmasnak, amit látunk. Külön dicséret jár azért, hogy 1,5 óra alá szorította a játékidőt, megkímélve az embereket fél órányi köldöknézéstől. Tisztelem, amiért nem nyújtotta el az alkotását "művészi" megfontolásokból, hanem tényleg a lényegre koncentrált.

Ebben a kb. 90 percben ugyanis minden benne van, aminek benne kell lennie. A grúz táj csodálatos, valamilyen szinten még egzotikus is a magyar ember számára: a háttérben hófödte csúcsú hegyek, az utcákon sár, az emberek lehelete látszódik... miközben egy szép nagy pálmafa alatt beszélgetnek és mediterrán gyümölcsöt termesztenek. Az operatőri munka azonban nem kiemelkedő, volt, hogy a kamera árnyékát is megláttam. Ejnye. Valamint még meg kell említenem azt is, hogy a moziban a kép - főleg az elején - szemcsés és elmosódott volt, de ez nyilván nem a film hibája, csupán a nálunk vetített kópiáé.

kohkumatult-mandariinid-toob-otsekohese-karmusega-vaataja-ette-1990ndate-67088256.jpg

A játékidő nagy részében mindössze 4 karaktert mozgatnak, de nem érezzük úgy, hogy szükség lenne még valakire. Persze mindig történik valami: jön az orvos vagy épp a katonák, de a film nem rájuk koncentrál, hanem Ivo és az általa megmentett két zsoldos furcsa viszonyára. Az öreg filozofálgatás és üres szavak helyett nagyon is súlyos mondatokkal dobálózik, amik a színész, Lembit Ulfsak szájából annyira természetesen hatnak... Egy percig nem érezzük mesterkéltnek a szereplők szövegeit.

Ráadásul minden életszagú. A film az emberek értelmetlen haláláról szól, de mégis életszerűen. A mindennapoknak ugyanúgy része még a háborúban is a humor, mint a bánat, a harag vagy a barátság - talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit sok filmes elfelejt. Hogy az emberek igenis vágynak a szép után. Hogy ha jó idő, akkor nem a sötét, dohos szobában, hanem a mandarinfák alatt beszélgetnek. Hogy ha épp olyan az ember kedve, akkor csinál/mond valami vicceset.

991dd527a64ee63c4c-67049096.jpg

Fantasztikus élmény volt látni a Mandarinokat - a vetítés után még órákig a filmen agyaltam, pedig első ránézésre semmi rendkívülit nem mondott. De ezt a semmi rendkívüli mondanivalót (a háború rossz és értelmetlen) úgy mondták el benne, ahogy azt csak nagyon kevesen tudják. A zenei aláfestés is mesés, bár talán kicsit monotonnak és túlhasználtnak érezhetjük a vége felé már, de ez legyen a legnagyobb bajunk. A lezárás pedig - ha nem is katartikus, de - eléggé szívbemarkoló élmény. Ez a film egy mestermű. Ismét adódik a kérdés: ilyet itthon mi miért nem tudunk?

Az Észt Hétről részletesebben ITT olvashattok.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.