A Szépség és a Szörnyeteg Oscar-jelölése után a Disney vérszemet kapott. Akkor még nem volt „Legjobb animációs film” kategória a díjátadón, mivel azt természetesen csak akkor találta ki az Akadémia, amikor már nem lehetett jó filmeknek osztogatni, csak érdemteleneknek. Szóval, ha egy Disney-rajzfilmet jelöltek a „Legjobb film” kategóriájában, akkor akár meg is nyerheti a fődíjat. A Szépség és a Szörnyeteg elől a díjat elhappoló A bárányok hallgatnakot a Disney mégsem választhatta példának, egy évvel korábban viszont egy Amerika lelkiismeretét boncolgató, indiános mozi nyert, a Farkasokkal táncoló. A Disney ebből összerakta a képet, és pár év alatt sikerült is tető alá hozniuk presztízsfilmjüket, a Pocahontast.

Persze, nem ez a hivatalos sztori, de a stúdió meg a készítők hozzáállását mégis kiválóan szemlélteti ez a kis bevezetés. Mike Gabriel, a film egyik rendezője Hálaadáskor kitalálta, hogy a következő Disney-rajzfilm erről a jellegzetesen amerikai ünnepről szóljon. A cég tervei között pedig egy Rómeó és Júlia-történet szerepelt, így összeházasították a kettőt: Telepes Rómeó és Indián Júlia. Mindehhez jó alapot nyújtott Pocahontas legendája (szigorúan nem a valós történet, hanem a legenda). Szerencsére ezúttal nem kellett Franciaországig vagy Afrika közepéig utazniuk ahhoz, hogy ihletet merítsenek a helyszínből, elég volt átruccanniuk az igazi Jamestownba, Pocahontas történetének valós helyszínére. Egyébként ez új dolog volt a Disney számára, hogy ezúttal nem mesék, kitalált történetek alakjaival dolgoztak, hanem egy valóban megtörtént esetből merítettek.

A Pocahontason a stúdió legtöbb és legnevesebb animátora dolgozott, akik később azt nyilatkozták, hogy ez volt az addigi legkomplexebb, legigényesebb munkájuk. Csak a főhősnő karakterén 55 animátor munkálkodott, de mindenkit beleszámolva összesen 600 fősre duzzadt a stáb. Pocahontas vezető animátora Glen Keane volt, aki korábban Ariel, Aladdin és a Szörnyeteg megalkotásában töltötte be ezt a pozíciót. A munkát azzal kezdte, hogy megnézett egy rajzot az igazi Pocahontasról, de az nem bizonyult Disney-kompatibilis alapanyagnak. Végül úgy alkotta meg a karaktert, hogy Ariel lekerekített formáinak, fitos orrának és magas homlokának teljesen az ellentéte legyen. A kicsit ázsiai hatású Pocahontas ki is lóg egy kicsit a többi Disney-hercegnő közül, de közben meg éppen ez adja meg az egzotikumát. Érdekes módon Pocahontast nem tinilányként, hanem felnőtt nőként ábrázolták, pedig a valóságban csak 10-11 éves lehetett, amikor az események történtek. Bár ezzel a megközelítéssel nyilván a romantikus szál is egyből ugrott volna, amire az egész sztorit építették.

A másik főhős, a kalandor John Smith pedig leginkább azért lehet emlékezetes, mert az akkor még sikerei csúcsán álló Mel Gibson kölcsönözte neki a hangját. Sajnos Gibson humorából nem sokat lehet átmenteni egy Disney-rajzfilmbe, úgyhogy erről gyorsan le is mondhattunk. A főgonosz, Ratcliffe szintén elég halovány, egy ellenszenves, kapzsi senkiházi, semmi több. A magyar szinkronban zseniális színészünk, Sinkó László próbálta menteni a menthetőt, és valóban sikerült kellemesebbé tennie az összhatást, de hát szarból nem lehet várat építeni. Érdekesség, hogy a kölyök Thomast, az akkoriban még nagyon fiatal Christian Bale szólaltatta meg. Pocahontas apjának, a Powhatan főnöknek az eredetiben Az utolsó mohikánból és a Született gyilkosokból ismert Russell Means adta a hangját, aki indián lévén ellátta a készítőket néhány jó tanáccsal, amiket ők meg is fogadtak. Ilyen volt például, hogy a faluban minden kunyhó keletre nézzen, vagy hogy a törzs tagjai rokoni kapcsolatuknak megfelelően szólítsák egymást. Means később a DVD extrái között azt nyilatkozta, hogy a filmmel ő nemcsak elégedett, hanem kifejezetten büszke is rá.

A Pocahontasban akadnak különösen szép pillanatok, amelyek közül több már-már művészi szintre emelkedik. Főként az a jelenet emlékezetes, amikor csatára indulnak egymás ellen az indiánok és a fehérek. Emellett mindenképpen érdemes említést tenni a dalokról, főleg a Colors of the Windről. A filmben egy nagyon magasztos, emelkedett hangvételben idealizálják túl az ember és a természet viszonyát (csakúgy, mint később az Avatarban), amit az esetek többségében nagyon nem szeretek. Egy hamis nosztalgiának tartom, ahogy a mai agyoncivilizálódott ember visszavágyik a természetbe, ahol minden idilli, tökéletes és spirituális, miközben elfeledkeznek arról, hogy az anyatermészet eközben milyen kegyetlen és könyörtelenül igazságtalan. Mégis, a Colors of the Wind egy annyira gyönyörű és olyan szinten magával ragadó dal, hogy képes voltam teljesen félretenni a mondanivalójával kapcsolatos problémáimat, és még napokig ezt hallgattam. Ha egy sikeresebb, jobb film lett volna a Pocahontas, akkor nagy valószínűséggel ez is olyan sokat emlegetett betétdal lenne, mint a Whole New World vagy a Can You Feel the Love Tonight. A zeneszerző ezúttal is Alan Menken (A kis hableány, A Szépség és a Szörnyeteg, Aladdin) volt, a dalszövegeket pedig Stephen Schwartz írta, aki korábban a Broadwayn szerzett hírnevet. És ha már a dalszövegnél tartunk, mindenképp említést érdemel a magyar szinkron, ahol az ének szintjén Udvarias Anna nem tudta utolérni Judy Kuhnt, viszont a fordítás elsőrangúan sikerült, a magyar verzió sokkal emelkedettebb, költőibb, és gazdagabb kifejezésmóddal közvetíti a dal mondanivalóját. Végül egyedül a kísérőzene és ez a betétdal nyertek Oscar-díjat, bár a magyar verziónak ehhez vajmi kevés köze volt.

Összességében az a baj ezzel a filmmel, hogy egyáltalán nem olyan, mintha gyerekeknek készült volna. Messziről bűzlik, hogy inkább a komoly, deresedő halántékú Akadémia-tagokat akarták lenyűgözni. Az egész túl komoly és sokszor egyszerűen unalmas. Nagyon kevés benne a humor, és ami van, az se igazán működik. Eredetileg beszélő állatokkal akarták feldobni az összképet, főleg egy Redfeather nevű pulykával, akit John Candy szinkronizált volna. Sajnos váratlanul meghalt, a Disney ezek után a karaktert teljes egészében kivágta a filmből, majd a többi állatkát is elnémították. Pedig lehet, hogy mentettek volna a helyzeten, de ebben az esetben nem az volt az elsődleges célja a készítőknek, hogy jó filmeket csináljanak, hanem hogy meglegyen az Oscar. Mondjuk ennek eredményeként képesek voltak egy elég bátor lépésre, ami egyedülálló a Disney-rajzfilmek világában, és akár pozitívumként is lehet értékelni. A történet vége ugyanis nem happy end, a háborút sikerül ugyan elkerülni, de a szerelmesek nem lehetnek egymáséi, Pocahontas otthon marad, John Smith pedig hazautazik.

A többi már történelem, a Pocahontas nem hozta meg a nagy sikert, de még csak az Oscar közelébe sem kerültek vele. Hogy teljes legyen az összkép, ezt az amúgy politikailag überkorrekt filmet még a kritikusok is megvádolták, hogy sztereotipizálja az indiánokat, és túl negatívan, ráadásul hiteltelenül ábrázolja őket, úgyhogy gyakorlatilag rasszizmussal vádolták a Disney-t. Hiába, akkoriban senki sem lehetett politikailag elég korrekt. A slusszpoén pedig, hogy a Pocahontas – bár közel se bukott meg – feleannyit se hozott a konyhára, mint az Oroszlánkirály, egyedül a hat évvel korábbi A kis hableány bevételeit sikerült felülmúlnia.