Vessünk egy pillantást Agatha Christie itthon és világszerte legnépszerűbb, legsikeresebb regényére, minden idők talán legtöbb példányszámban eladott krimijére, illetve annak filmváltozataira.
Amikor már megengedhettem magamnak, hogy sok könyvet vásároljak, akkor Agatha Christie nemes egyszerűséggel kimaradt nálam. Túlságosan arisztokratikusnak, finomkodónak éreztem a stílusát, és valószerűtlennek találtam a történeteket. A hölgyek egyébként minden bizonnyal éppen ezért fogyasztják olyan nagy hévvel a regényeit: kedvelik ezeket a réigmódi, arisztokratikus sztorikat. Nekem Dashiel Hammett, meg Raymond Chandler kellett a maguk karcosságával, a piti utcai bűnözőkkel, meg a mocskos nagyvárosok melankóliájával. Aztán nemrégiben Scal videojátékadaptációról készült cikkének hatására úgy döntöttem, hogy orvoslom műveltségem eme súlyos, ám talán nem teljességgel megbocsáthatatlan hiányosságát.
A kérdés csak az volt, hogy megéri-e felülemelkedni Christie valóban arisztokratikus, valóban finomkodó stílusán, és valóban valószerűtlen történetén? A válasz A tíz kicsi néger esetében mindenképpen az, hogy igen, érdemes. Kezdjük ott, hogy a regény – bár ’39-ben íródott – nagyon kellemes tempóban halad előre, akár egy délután alatt is simán ki lehet olvasni anélkül, hogy lefáradna az ember, vagy bármit vontatottnak érezne. A dolog pikantériáját pedig az adja, hogy ha félelmetesnek éppen nem is mondanám, de hátborzongatónak mindenképp. Ahogyan mindenki gyanakszik mindenkire, és senki sem tudja, ki lehet a gyilkos, közben pedig nincs menekvés, mind össze vannak zárva. Ennek az élethelyzetnek van egy parahangulata, az biztos.
Sokáig azt hittem, hogy nem fogunk magyarázatot kapni a történtekre, hiszen ha mindenki meghal, akkor kitől kaphatnánk? A Scotland Yardos beszélgetések pedig csak megerősítettek ebben a tudatban. Annál meglepőbb volt számomra a regény vége, melyben mindenre részletes magyarázatot kapunk, és kis jóindulattal, akár el is hihetjük. És ami még meglepett, hogy amit a regény olvasásakor írói hiányosságnak véltem, valójában pont az vezetett volna el a megoldáshoz, és Christie ezt még finoman az olvasó arcába is vágja az utolsó oldalakon. Erre mondják, hogy zseniális, hogy egy ennyire régi regény a mai napig ilyen könnyedén át tudja verni, még az azóta készült számtalan krimit elolvasót is. Mindemellett elgondolkodtató volt maga a téma, mely szerint vannak olyan gyilkosságok, amiket lehetetlen bizonyítani, és sosem nyerik el a büntetésüket. Az meg külön írói bravúr Christietől, hogy a 10 szereplőből egyetlenegy sem volt, akivel szimpatizálni tudtam volna, mégis sikerült annyira bevonnia, hogy egy pillanatra se unatkozzak.
A tíz kicsi néger Amerikában And There Were None címmel jelent meg, mivel a „nigger” angol szónak volt egy rasszista kicsengése az USA-ban. Szerintem anno, a harmincas évek végén nem a politikai korrektség miatt változtatták meg a regény címét, hanem épp a rasszizmus miatt, az amerikai olvasókat valószínűleg elrettentette volna egy niggeres könyv, ezért minden erre vonatkozó utalást helyettesítettek. Aztán Angliában sokáig Tíz kicsi indiánként adták ki, de ugye értelemszerűen azzal se jártak sokkal jobban, mint a négerrel. Itthon az első fordítás 1941-ben jelent meg, ebben a verzióban A láthatatlan hóhér volt a címe. Szerencsére a későbbiekben nálunk az eredeti címén jelentették meg a könyvet, a néger szónak Magyarországon ugyanis nincsen pejoratív jelentése. Manapság angol nyelvterületen leginkább And There Were None címmel adják ki, illetve így szerepel a köztudatban, az angol wikipédián is így találkozhattok a szócikkel.
És az első filmfeldolgozásnak is ez volt a címe, amire nem kellett sokat várni, az USA-ban készült el, 1945-ben. Az imdb-n jelenleg 7.8 csillagon áll, ami nagyon jó még egy új, nemhogy egy ennyire régi mozi esetében. Gyorsan ki kell azonban ábrándítanom mindenkit, ugyanis ez a film nézhető, valamilyen szinten még szórakoztatónak is mondható, de nagyon durván eljárt felette az idő, a regénytől pedig fényévek választják el. A problémák ott kezdődnek, hogy Amerikában a negyvenes években nem lehetett egy ilyen regényt rendesen feldolgozni, mint a Tíz kicsi néger. Nem lehetett, mert annyira szigorú volt a cenzúra, hogy minden ízében kiherélték Christie regényét. Az akkor érvényben lévő Hays kódex miatt a bűnök java részéről még csak szó sem eshetett, így például nem egy megesett cselédlány miatt kell bűnhődnie a vallási fanatikus vénlánynak, hanem egy javítóintézetbe dugott unokaöccs öngyilkossága miatt. A gyerekgyilkossági motívumot pedig olyan messziről elkerülik, amennyire az egyáltalán lehetséges.
Ha már nem lehetett normálisan feldolgozni a regényben rejlő potenciált, akkor a rendező René Clair poént csinált az egészből. Ez a ’45-ös film gyakorlatilag egy vígjáték, annak amúgy a korához képest valóban nem rossz. Vannak benne jó ötletek, például az egymás után leskelődés, de a végszók után hatásvadász módon lecsapó villámokban sem tudtam nem észrevenni némi öniróniát. Így elveszett ugyan a regény drámája, és ebben a verzióban szerintem már akkor sem lehetett találni egyetlen hátborzongató momentumot sem, de legalább nem mondhatjuk, hogy nem próbálták meg helyettesíteni. Ez a könnyed hangvétel aztán magával hoz egy a regénytől tök idegen romantikus szálat, és egy minden problémát feloldó, jellegzetesen amerikai happy endet. Lombard ugyanis nem is Lombard, Vera meg aztán végképp nem ölt meg senkit sem. A regény viszonylatában ez feltesz egy újabb kérdést: mi alapján lehet valaki teljesen biztos abban, hogy ki gyilkolt? Mert a regényben mindenki megérdemli a halált, de ebben miért volt a tettes annyira biztos? Viszont a happy end betoldásával a film címe teljesen értelmét veszti.
A második feldolgozás ’65-ben készült Angilában A tíz kicsi indián címmel, és a cselekményét tekintve nagyrészt megegyezik az előző verzióval. Igazából a történet szintjén ez a két film sokkal jobban hasonlít egymásra, semmint a regényre, így élek a gyanúperrel, hogy nem az eredeti regényt, hanem a színpadi feldolgozást vették alapul. Ezt bizonyítja, hogy mindkét film nagyon színpadias, annak ellenére, hogy Christie kifejezetten filmszerűen ír, szinte láttam a képkockákat, miközben olvastam a regényt. Ami a különlegessége, hogy megváltoztatta a helyszínt, ezúttal nem szigeten van a tíz kicsi áldozat, hanem egy hófödte hegycsúcson.
Viszont ami még ennél is furcsább, az ennek a verziónak a hangvétele. Míg az előző film vígjáték volt, addig ez a mozi – bármilyen meglepően hangzik is – külsőségeiben leginkább egy James Bond filmre hajaz. És ez nem csak annak köszönhető, hogy a főszerepet az a Shirley Eaton játssza, aki legendássá vált a Goldfinger arannyal bevont csajaként, hanem még sok más is. A férfi főszereplő Hugh O’ Brian például egy gyenge Connery utánzat, sőt a főgonosz a végén ugyanúgy macskát simogat, mint tette azt annak idején kedvenc Blofeldünk. Ennek megfelelően van egy totálisan felesleges bunyó a filmben – kell az akció -, meg egy szintén minden funkciót nélkülöző szexjelenet is, természetesen a kor igényeihez szabva. Illetve Shirley Eatont többször láthatjuk fehérneműben, ami nyilván sosem baj, de hazudnék ha azt mondanám, hogy a készítők mélyen beágyazták a cselekménybe. A szexi hatást növelendő ráadásul az eredeti regény, és az előző film vénkisasszonyát, lecserélték egy filmsztárra, akit a gyönyörű Daliah Lavi alakít, őt euroklult rajongók jól ismerhetik Mario Bava remek horrofilmjéből (The Whip and the Body). A zenei aláfestés szintén a 007-esre hajaz, bár a igazsághoz hozzá tartozik, hogy egy régi, magyar szinkronnal néztem a filmet, annakidején pedig előfordult, hogy összekeverték az ilyesmit. Amúgy emiatt a szinkron miatt az erre fogékonyaknak mindenképpen érdemes tenni egy próbát ezzel a feldolgozással, mert ilyen szempontból remek munka.
’74-ben szintén készült hasonló forgatókönyv alapján egy angol verzió, amelynek az az egyetlen nevezetessége, hogy ez volt a regény első színes feldolgozása. Azonban nem erről fogok most írni, mert sokkal érdekesebb téma a ’87-es szovjet Tíz kicsi néger című adaptáció. Ebben az esetben már szerencsére nagyon sok mindent dicsérhetünk. Például azt, hogy végre nem ugyanazon forgatókönyv alapján készült, mint a két korábbi, hanem ténylegesen Christie regényét vette alapul, és egy igazán hű adaptációt láthatunk. Ez a hűség már az első percekben nyilvánvalóvá válik, amikor megismerjük a szereplőket. Az oroszok nemhogy nem akartak kicserélni senkit sem filmsztárra, meg grófra, de még külső jellegzetességükben is megegyeznek a regényben írottakkal. A cselédet sem változtatták sem nyafogó sznobbá, sem közönséges banditává, a kalandor Lombard sem egy Connery imitáció, de nem is selyemfiú. Ugyanígy a tanítónőt alakító Tatyana Drubich nem egy bombázó Bond girl, hanem egy a maga visszafogottságában is vonzó, érzéki teremtés. No, némi vérrel azért itt is megspékelték a sztorit, sőt az ágyjelenet sem marad el, bár itt adtak ehhez egy kvázi megerőszakolós momentumot is.
A könyvtől való eltérések szinte minimálisak, az író-rendező Stanislav Govorukhin bízott Christie eredetijében. Ami még mindenképpen jó pont, hogy a flashbackeknek, álomjeleneteknek, és a kamerabeállításoknak köszönhetően nem érezzük úgy, hogy egy lefilmezett színházat látunk csupán – mint a két korábban tárgyalt alkotásnál. Mikor a végső lövés után felcsapnak a hullámok a sziklaszirtre, az például egy nagyon szép, és nagyon "filmes" pillanat. Ami még mindenképpen kiemelendő, hogy itt próbálták meg egyedül megidézni azt a hátborzongató hangulatot, ami a regényt is áthatja. A gyanakvás légköre ezúttal szinte tapintható, és az utolsó pillanatokban még akár drámainak is nevezhetünk bizonyos képsorokat. Viszont, amiben alulmarad ez a feldolgozás a másik kettő hátrányára, az a dinamika teljes hiánya. 130 perces moziról van szó ebben az esetben, az előző két alkotás ugyanezt a sztorit kilencven perc alatt lerendezte. Az oroszos lassúság mélyen jellemző erre a filmre, viszont így ebből az adaptációból teljesen kiveszik a regény gördülékenysége. Nagyon vontatott a cselekmény, egyedül a rejtély megoldása tarthatja fent a figyelmet, természetesen csak abban az esetben, ha nem olvastuk a regényt. Így pedig hiába a hűség, a jó színészek, a valóban ütős pillanatok, a filmszerűség, ha egyszer mégis unatkoznunk kell, akkor az a krimi halála. Éppen ezért nem válik igazán hátborzongatóvá sem, hiába próbálkoznak. Hiszen hogyan izguljunk valamin, amin unatkozunk? A film ráadásul olyan régimódinak hat, mintha legalább 15-20 évvel korábban készítették volna, mint a valóságban.
Mindent összevetve tehát a regényből igazán jó feldolgozás sajnos nem készült. Nem csoda, hogy Christie sem volt megelégedve velük, az ígéretes alapanyagból nem sikerült olyan remekművet alkotni, mint a Gyilkosság az Orient Expressz esetén. Ha meg akarsz ismerkedni ezzel a sztorival, legjobban még mindig akkor jársz, ha elolvasod a regényt. Bár ez egy filmes blog, de mégis a könyvet javaslom. Nem érdemes megnézni előtte egyik filmet sem, mert csak lelövik a poént, viszont a regény erényeit nem adják vissza maradéktalanul egyik esetben sem. Maximum a könyv után, érdekességképpen lehet megnézni, hogy milyen lenne A tíz kicsi néger vígjátékként, Bondos hatáselemekkel megspékelve, vagy éppen oroszosan elmesélve. És ha nagyon belejöttetek, van még egy ’89-es mozi, Frank Stallone főszereplésével. Sok sikert!
scal · http://filmbook.blog.hu/ 2014.08.15. 10:24:19
amúgy a regényben a gyilkos éveket töltött ennek a megszervezésével (ha jól tudom haldoklik is?) vagyis eléggé utána nyomozott, és mint szakmájában járatos ember tudja ő jól mikor nyert az igazság és mikor egy egy ügyes ügyvéd
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2014.08.15. 10:32:26
scal · http://filmbook.blog.hu/ 2014.08.15. 11:11:43
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2014.08.15. 11:34:07
ugyanez a tábornokkal, egy katonapletyka, hogy azért halt meg a tisztje, mert megdugta a feleségét. a regényben persze igaz, a valóságban erre még nem lehet feltétlenül alapozni.
The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2014.08.16. 15:16:32
Nagyon régen láttam, de emlékeim szerint kellemes darab. Bár nyilván ez sem egy "normális" feldolgozása a könyvnek.
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2014.08.16. 15:26:28
trollsalab 2014.08.16. 22:50:33
www.port.hu/azonossag_identity/pls/w/films.film_page?i_film_id=55911
2014.08.18. 10:50:45
Santino89 barátom írása már-már Agatha Christie-i fordulatot tartalmaz: biztos voltam benne ugyanis, hogy a harmadik tárgyalt film az 1974-es (ha jól emlékszem, sivatagban játszódó) verzió lesz, elvégre sztárszereposztással készült: Oliver Reed, Charles Aznavour, Richard Attenborough, Elke Sommer stb. Még két Bond-gonosz is van benne: Gert Fröbe és Adolfo Celi! Ehhez képest egy számomra tökismeretlen orosz feldolgozás a végső csattanó! Na, majd alkalmasint megpislantom azt is, ámbár tudom, hogy mindig ezt ígérem, de nem mindig tartom meg.
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2014.08.18. 11:02:00
Ennél minden tekintetben érdekesebbnek tűnt a szovjet verzió (8 pont imdb-n, egy '87-es szovjet filmnél nem semmi), ami ráadásul regényhű.
Az összes feldolgozást nem akartam végigírni, mert sose lett volna vége a cikknek, és mint az első bekezdésekből kiderül, nem vagyok egy Agatha Christie fanatikus, no meg a filmek se sikerültek a legjobban.
2014.08.18. 11:09:00
Én tudnám neked prezentálni az 1974-es változatot, de egyébként tényleg nem túl jó. Oliver sem remekel benne, pedig ő egyébként remek színész volt.
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2014.08.18. 11:19:45
scal · http://filmbook.blog.hu/ 2014.09.12. 08:47:16
wmitty · http://utanamsracok.blogspot.com 2014.12.15. 18:52:49
Szerintem nem ez a sivatagban (afrikai szavannan) jatszodo - elejen valami modern repterre erkeznek a szereplok -, hanem a kesobbi emlitett, ami viszont valami elmondhatatlanul gagyi adaptacio, alig lehet vegignezni, plane erteni; mintha egy Magnum-epizod lenne, ugy nez ki.
A Gyilkos vacsora...-n tul ismert meg egy Tiz kicsi...-utanerzes, hasonlo sztori, a kilencvenes evekbol, amiben Kirk kapitany szerepel, de de inkabb Morgan Fairchild miatt lehet ra emlekezni...
scal · http://filmbook.blog.hu/ 2018.11.03. 05:39:07
nekem bejöttek a változtatások is, pl. ez a színésznős vonal nagyon bejött (én mindig is a vénkisasszony karakterét találtam a legkevésbé érdekesnek), és sokkal jobb nő volt, mint a Verát alakító csaj, vagy például a helyszín is tök jó, ez a szűnni nem akaró havazás, és, hogy miért nem tudnak lemászni a hegyről mind feldobta az ismert storit, úgyhogy ha kilépek a vaskalapos énemből, hogy márpedig mindent csak és kizárólag úgy dolgozzanak fel, ahogy az meg volt írva, akkor efölött szemet tudok hunyni, egyedül Marston táncdalénekes karakterét nem értettem (de az ürge aki játszotta a korszak nagy táncdalénekese volt, szóval ez ilyen önreflexív cameo lehetett, hogy a sok öreg azt se tudja kicsoda, ha így volt jár a piros pont)
a James Bondos hasonlat jó gondolat, különösen a zene lopta szemtelenül a franchiset (bár mintha a traktusok inkább az Őfelsége Titkosszolgálatábanra hajaztak volna, tehát lehet az lopta ezt).
a meztelenkedés külön jó pont, a verekedés tényleg kicsit gagyi, de a lényeg, hogy jó tempóban halad a film, jó a suspense is (a hegymászós jelenet telitalálat), az pedig külön érdekes, hogy az emberkék mindig akkor halnak meg, miután vallomást tettek, (már nem emlékszem a regényben is így volt e, hm újra kéne olvassam, de nekem az rémlik, ott mindenki hevesen tagadott mindent) mintha ezután már megérdemelnék, hogy véget érjen a szenvedés
a komornyik karaktere egy az egyben kiköpött Alfred Molina, egy pillanatig nem tudtam emiatt komolyan venni
a haosnlóságokról meg csak annyit, hogy az IMDB-n is azt írják, hogy ez eleve az 1945-ös film remake-je
szóval én hirtelenjében meg is választom a legjobb Tíz kicsi Néger adaptációnak, legalábbis abból a három verzióból (a játék négy, amit a film alapján újraértékeltem, honnét vették a legtöbb ötletet, hát ebbő vagy a 45-ös filmből) amit láttam, persze továbbra is a regény az etalon, de ennek a filmnek semmi szégyenkeznivalója nincs, a szinkron pedig egyenesen zseniális
scal · http://filmbook.blog.hu/ 2018.11.06. 03:50:09
a filmek aztán ezt vitték tovább, mert filmen ugyna még csak meg lehetett volna oldani, de színpadon megoldhatatlan a regény eredeti befejezése
szóval ha valakit szidni kell, az maga Christie - sőt ő változtatta meg bizoyos szereplők jellemvonásait is, pl ekkor lett MacArthur tábornokból, MacKenzie, ManDrake, mert egy hasonló katona a befejeződött világháborúval híres lett
ennek kapcsán a vége az lesz, hogy az új infók tekintetében muszáj lesz végig játszanom azt a rákos játékot is megint, mert így már sok minden a helyére kerül, no persze az igazi az lenne, ha el lehetne olvasni az eredeti színpadi szöveget, csak nem tudom kiadták e nálunk, érdekes lenne tudni, mi mindent változtatott még meg a hölgy
Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2018.11.13. 15:35:17
Egyetértek veled, nekem is tetszett a 65-ös verzió. Amikor először láttam, szinte gyerekként, a tévében, akkor különösen félelmetesnek tűnt, különösen a felvonós gyilkosság, meg amikor a delikvens a sziklákról lemászva próbálna menekülni.
Akkoriban egyébként senkiről nem tudtam semmit, így a közelmúltban, mikor újra megnéztem a filmet, már ismerős arcokat is felfedezhettem: így például a házaspárt alakító német színészeket, a kiváló Mario Adorfot és a náci korszak egyik sztárját, Marianne Hoppét, Shirley Eatont (a Goldfingerből) és az énekesnőként is ügyködött izraeli Daliah Lavit.
wmitty · http://utanamsracok.blogspot.com 2020.04.06. 19:44:03