Én nem dőltem be a hype-nak. Minek túl magasra rúgni az elvárásaimat egy olyan film esetében, ahol beszélő mosómedvék, meg mászkáló fák vannak? Ugyan már...

A film első jelenete be is bizonyította, hogy mennyire igazam van. Először azt hittem, véletlenül rossz terembe ültem be, mert azt kell látnom, hogy a kisfiú meg a rákos, haldokló anyukája beszélgetnek. És nem a rossz terembe ültem be. De ha szórakozni akarok, akkor nem erre vagyok kíváncsi. Alapból utálom ezt, ha ilyesmivel kezdődik egy film, mire fel sajnáljam őket, amikor nem ismerem egyik szereplőt se, és semmit se tudok róluk? Ráadásul ilyen tipikus giccses, hollywoodi műmelodráma íze van a jelenetnek, teljes mértékben kihagyható lett volna. Elrontja a kedvünket, mielőtt elkezdődne maga a film. Hát kinek kell ez?

Aztán sajnos maga a film sem ér fel a mesterségesen felkeltett elvárásokhoz. A poénok gyermetegek, és a látvány szintjén sem kapunk semmi újat, vagy bármi olyat, amit érdemes lenne megjegyezni. Az a szomorú helyzet, hogy Hollywood már baromi régóta lenéz minket, és magasról szarik ránk. Mi pedig boldogan szétkenjük a szart a pofánkon – nézők és kritikusok egyaránt – mert jobbat úgyse kapunk. És ez kell nekünk, ha még egy Transformers 4 is képes dollármilliárdokat elkönyvelni nyereségként, akkor meg is érdemeljük, hogy Hollywood egy tízéves félfogyatékos hülyegyerekként kezel minket. A galaxis őrzői a tipikus példája ennek az elszomorító tendenciának a mosómedvéjének gyenge poénjaival, meg a mindent feleslegesen túlspilázó, lehetetlenül látványos akciójeleneteivel.

Na jó. Csak vicceltem.

Illetve hát, annyi igaz, hogy a kezdőjelenet gáz, és teljesen elüt a film későbbi hangvételétől. A film akkor kezdődik igazán, amikor Starlord elkezdi felrugdosni a kis patkányszerű CGI lényeket. Az első nevetés. És szokj hozzá, mert még sok ilyenben lesz részed. A galaxis őrzőit azért szeretik annyira, mert tényleg visszanyúlik valami olyasmihez, ami mostanában nagyon hiányzik a filmekből. Ez pedig az önfeledt kalandozás, és a jó kedv. Nem csak a sötét, komoly, mély drámai alkotásokra van szükség, hanem kellenek ilyen könnyedebb nagyágyúk is. Egyébként nem meglepő módon a Bosszúállók volt utoljára ennyire önfeledten jó hangulatú film, két évvel ezelőtt.

A galaxis őrzői pedig nem okoz csalódást, akkor ha nem helyezed túl magasra az elvárásaidat, ami a hype-ot tekintve sajnos könnyen előfordulhat. Mert igazából azért nem átütő élmény, de egy jó film, ami remekül elszórakoztat. És a kezdőjelenetet leszámítva minden elemében működik. Apróságokba lehetne csak belekötni, például a a nagy finálé utáni levezető rész kicsit hosszabb a kelleténél, vagy nem minden poén talál be tökéletesen. Viszont a pozitívumokat már sokkal hosszasabban lehetne sorolni, a kellemes retróbetétdalok nagyon jó aláfestésnek bizonyulnak, a tempó pedig egyetlen pillanatra sem fullad ki. A karakterek egyenként, és csapatként is remekül funkcionálnak, mindenki megtalálhatja a maga kedvencét közülük. Nem csak szerethetőek, de van mélységük, az utalásokból felsejlik mindegyikük fájdalmas múltja, csak éppen említés szintjén annyira, hogy a bolondozást azért ne rontsák el. És ez adja a film szívét.

Mégsem emiatt tetszett annyira, hanem a klisék miatt. Ez furcsán hangozhat, és nem is teljesen igaz. Az a mód tetszett, ahogy a film kezeli ezeket a klisét. Nem veszi komolyan a századjára végighallgatott csata előtti monológot, hanem kiröhögteti velünk. A gyönyörűnek szánt, ám talán kicsit giccses romantikus jelenet szintén röhögésbe fullad. Állandó a kikacsintgatás, de szükségünk is van rá, ha már egyszer egy géppityuval sorozó mosómaci a film egyik legfőbb szereplője. Amúgy nekem ő volt az abszolút kedvencem, szerintem simán nyúlta a show-t.

És akkor vele kapcsolatban rátérhetünk a látványvilágra is, ami szerintem minden ízében gyönyörű lett. A bolygók kialakítása, az űrhajók külső-belső megalkotása nem csak szemkápráztató, de érződik a belefeccölt szív és a lélek. A mosómaci pedig még jobb. Olyan jól néz ki, hogy egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ez valójában csupán komputertrükk. Egyszer sem lógott ki nála a lóláb, legyen szó érzelmesebb jelenetekről, vagy vad akciózásokról. Az új Majmok bolygójában lehet, hogy mélyebben sikerült megjeleníteni az érzelmeket, de amint akcióra került sor, egyből kínosan feszenghettünk a CGI-t látva. Itt erről szó sincsen. Ez a fa esetében is elmondható, de nyilván ő már jellegéből adódóan is kevésbé tűnhetett élőnek.

Meg aminek mindenki örül, hogy annyi szuperhőskaland után, mennyire jó most egy űroperát látni a vásznon. Most, a moziban ülve nyilalt belém a szörnyű felismerés, hogy ez a műfaj milyen fájdalmasan hiányzik Hollywood jelenlegi palettájáról. Pedig már csak a jellegzetességeiből adódóan is milliónyi téma lenne, ráadásul a technikai lehetőségek adottak lennének, hogy a kellő igényességgel ki kidolgozzák az új világokat. Mert eddig nem tudtam, de hiányzik az, hogy a jópofa, szerethető főhős bepattanjon az űrhajójába, átsuhanjon a galaxis másik végébe, megmentsen néhány bolygót, és elnyerje szíve hölgyének kezét. Mégha az zöld is. És egy kegyetlen bérgyilkos. De hát ilyen apróságokon csak nem akadunk fenn, igaz?

Összegezzünk: Zoe Saldana még mindig dögös, Chris Pratt tökéletesen a helyén van, a film pedig minden elemében nagyon vagány. Látványos, ötletes, humoros, önreflektív, baromira szórakoztató, egyszerűen úgy cool, ahogy van. Legszívesebben megnézném még egyszer. Valószínűleg meg is fogom.